Egy férfi tűnik fel a temetőhöz vezető úton. Kezében szegényes virágcsokorral, bizonytalanul lépked az avarban a kapuk felé.
Az őszi idő meglehetősen hűvös, a borult égen csak néha-néha bukkan fel a Nap egy-egy késő délutáni narancssárga sugara.
A kapuhoz érve a férfi egy pillanatra megtorpan. A két oldalt álló, magas, megkopott oszlopok tetején egy-egy kőangyal térdel összetett kezekkel égre szegezett tekintettel. Hirtelen furcsa látomás kezdődik: mintha az egyik megmozdult vagy pislantott volna. A férfi megtántorodik, majd elhesegetve a bizarr látomást, belép a sírkertbe. A rengeteg nyughely, mind egyszerre tárul a szemei elé. Végigsétál a középső úton. A legtöbb sír új, de nem látogatják őket. Félnek. A régieket pedig már benőtte a gaz. Azok már régóta így állnak. A legtöbb kereszt egyforma, fából készült. A férfi határozottan megy előre, majd balra fordul és a második sírnál áll meg. Jól ismeri a járást. Gyakran kijár ide.
Letérdel, lesöpri a száraz leveleket a földhalomról, majd gondosan elhelyezi a kis mezei csokrot.
Az ég egyre borultabb, feltámad a szél, és magával ragadja az őszi leveleket. Egy éppen a kereszt előtt suhan el, végigtáncol a vésett név minden egyes betűjén, majd a földre zuhan és megakad egy régi, sárgás fényképen, a kereszt tövében. A férfi azonnal a levélért nyúl, hogy levegye, mintha az szentségtörést követett volna el. A kép egy kis rézkeretbe van foglalva. Régi már, amiről a két egymást keresztező kopott vonal is árulkodik: valamikor összehajtva, talán egy kabátzsebben volt a helye. A képről egy fiatalasszony mosolyog le, kissé szégyenlősen. Arcvonásai finomak, kedvesek, életvidámak.
A távolban hirtelen villám hasít a felhők közé. A férfi egyszerre rezzen össze a villám okozta ijedségtől és a lelkébe hasító fájdalomtól. Ekkor a sötét felhők mögül ismét kiszökik egy napsugár, és narancssárgára festi a tájat. A férfi felemeli a fejét és összehúzott szemekkel, sápadtan bámulja a felhők között kinyíló, Nap ütötte rést. A szél újra végigsöpör a kihalt tájon, a férfi arcába vágva megannyi halott levelet. Ekkor az idő hirtelen, fájdalmasan lelassul. A szél röpítette levelek vánszorogva haladnak el az arca mellett. Mintha egy régi, megviselt videoszalag képei peregnének előtte, emlékképek villannak fel. Fájdalmasak, tiszták, mégis egy kicsit homályosak. A valóság lassan eltörpül az emlékek kínzó kavalkádja mellett, és megszűnik létezni. A férfi fejében sikoltó hangok kezdenek egyre jobban erősödni, ahogyan átkerül az emlékek furcsa, megfoghatatlan világába. A képeket olykor mintha fátyol borítaná, időnként fehér homályba vesznek.
Egy születésnap képei lebegnek most előtte. Egy hölgy, kezében egy tortával lép be a szobába. Az asztalra teszi a süteményt, az ünnepelt – egy kisfiú – elé, aki mögött, a falon mintha a már ismerős fénykép körvonalai sejlenének fel. Előkerül egy fényképezőgép is, villanás, majd új képsorok bontakoznak ki a pillanatnyi fehérségből.
Ezúttal egy nagyobbacska fiú ül a szobában az asztalnál. Előtte könyvek és ceruzák tömkelege. Mellette az édesanyja; magyaráz valamit, talán a számtant. A kisfiú néha értetlenül pillant fel, szemmel láthatóan nehezen megy neki a tanulás. A hölgy pedig a magyarázás hevében, egy hirtelen mozdulattal felkapja az asztalon lévő fényképtartót és a mellettük lévő kanapéra dobja, a nagyobb hely érdekében. A mozdulat közben egy futó pillanatra az ismerős kép villan elő. Újra fehérség tölti meg a képek helyét, és az emlékképek egyre gyorsabban és gyorsabban kavarognak, míg végül pillanatnyi villanásokká válnak. Villanások a ballagásról, veszekedésekről, családi vacsorákról, kirándulásokról, esti meseolvasásról, lecke felkérdezésekről. A sikoltó hangok a férfi fejében egyre erősebben és élesebben harsognak, szinte már elviselhetetlen. A férfi szinte önkívületi állapotban, két kezét a füleihez szorítja, és összegörnyed, mintha fájdalmas görcs húzta volna össze. Ekkor hirtelen lelassulnak az őrülten pergő képek. Az utolsó villanásokon idegenek törnek be a házukba. Egyenruhát viselnek; katonák. Kezükben fegyver, valamilyen ismeretlen nyelven beszélnek. A rémült családot az egyik szobába tuszkolják és rájuk fogják a fegyvert. Egy nagyobbacska fiút és az apját a sarokba lökik, majd az anyát kezdik ráncigálni. Az egyik férfi átadja a fegyverét egy másiknak és a kanapéra rántja a nőt. A katona arca tébolyult vigyorra húzódik…
„Ne!!”
Dulakodás, kétségbeesett sikolyok, majd egy magas, üveges szekrény felső polcán meginog egy kis, rézkeret, benne egy félénken mosolygó fiatal hölgy képével és a földre zuhanva darabokra törik. Az üveg csörömpölése egészen hosszúnak tűnik. Szilánkok repülnek szanaszét, a szoba minden szegletébe jut belőlük. A mosolygós hölgy arca most alig kivehető a törmelékek mögül. A kép összetört, egy élet elveszett.
A képeket hirtelen egy villám foszlatja szerte. A férfi beleremeg, és homályos tekintettel pillant a kereszt tövében lévő képre. Elered az eső, egy esőcsepp a mosolygós hölgy arcára hull, és könnycseppként pereg végig rajta. A férfi arcát a tenyerébe temeti. Az eső egyre jobban esik, a durva szél bele-bele kap a hosszú, viseltes kabátjába. A temető kapuin túl romadőlt házak, kiégett autók, elnéptelenedett utcák, hátrahagyott holmik: edények, ruhák, játékok. Csend van, csak a mennydörgés hasít bele néha-néha a halálos dermedtségbe.
Nemrég lett csak vége a háborúnak…
8 hozzászólás
Itt vagyok… :))
Nagyon jó, hogy megmutattad. Azokhoz képest, amiket eddig olvastam Tőled, nyilván látszik, hogy még nem annyira "kiforrott" mű, viszont ezáltal remekül látszik, hogy milyen szépen haladtál előre! Ez nem azt jelenti, hogy a fenti írásod nem jó. Ellenkezőleg. Csak ahogy írtam, még nem volt "kiforrott".
A téma kétségkívül nagyon kegyetlen; át tudtam érezni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit ábrázolni szerettél volna ebben a novellában.
Látom, hogy a cél az, hogy soha, sehol ne történjen ilyesmi… semmi, ami a háborúhoz akár csak egy kicsit is hasonlít.
Gratulálok, és emeld fel mielőbb újra azt a tollat! (… vagy a billentyűzetet?) 🙂
M. W.
Hát igen. Nem kiforrott. Egy cseppet sem. Köszi, hogy újra itt voltál 🙂
Szívesen olvaslak 🙂 És ne arra tedd a figyelmedet, hogy ez a mű még nem kiforrott! Egyrészt azért ne, mert (ahogy írtam), attól függetlenül jó. Másrészt az a lényeg, hogy a jelenlegi időkben már mesterien megy az írás Neked, és ahogy elnézem, ez nem csak az én véleményem 🙂 Csak így tovább!
M. W.
Jól van. Rendben. Nagy az önkritikám 🙂 Köszi a bátorítást :))
Üdv.: Phoenix
Azt látom, hogy nagy az önkritikád 🙂
Végezetül elmesélek Neked egy igaz történetet, ami erről jutott eszembe. Van egy írónő. Sok szép elismerést és díjat kapott már az írásaiért, volt TV interjúja, publikált rendszeresen, stb. – jelen pillanatban kicsit "visszavonult", mert egy nagyobb, jelentősebb tevékenységgel van elfoglalva. Viszont volt egy olyan szokása, hogy időnként "nekiesett" a verseinek és a novelláinak, és leselejtezte őket 🙂 egyszerűen kidobálta egy részét. Mindezt azért, mert ahogy csiszolódott a stílusa, a korábbiakat már nem kedvelte annyira. A barátai, ismerősei rémülten figyelték, hogy mit művel, és igyekeztek begyűjteni egy-egy példányt minden írásából, hogy ne vesszenek el örökre 🙂 ugyanis azokat is értékes, jó írásoknak tartották – csak az írónőnek nem tetszettek már.
Hogy pontosan, név szerint ki ez az írónő, azt nem írom le, mert tudom, hogy nem venné jó néven tőlem, ha ezt művelném vele 🙂
Üdv.: M. W.
Jól van, értem. Köszönöm 🙂 Akkor nem selejtezem én sem 🙂
Üdv.: Phoenix
Ez a selejtezési vágy néha engem is elkap. Szerintem sem rossz ez az írás, a tehetség ígéretét hordozza magában.
Köszönöm. Remélem beválik az ígéret 😉