Emlékek a fényről

A fény valami különös okból vonzza minden látó személy tekintetét. Így visszagondolva megszámlálhatatlan emlékem van, amik a fénytől lettek szépek, teljesek.
Amikor 4.-ben egy színházi előadással készült az osztályunk, a sötétben a színpad mögött, nagy volt az izgalom, a színházterem nézőtere teljesen tele. Ha ennyi ember előtt kell szerepelni az ritka, ünnepélyes és minden alkalommal felemelő élmény számomra. A kis lámpák kiosztása az én feladatom volt. Olyan kis különleges pezsgőszerű buborékok voltak a csőben. Káprázatos lila fényt adott mozdulatlanul, de ha megráztuk különvált a piros a zöld és a kék egy-egy önálló sávvá. Amíg nem kapcsoltuk be, halott kis üvegcsöveknek tűntek. A varázslat akkor kezdődött, mikor odajött Ő, a kezünk összeért mikor odaadtam a lámpáját. Senki sem tudta úgy mondani, hogy köszönöm, ahogy Ő. Abban a pillanatban kapcsolta fel mindenki ezt a sejtelmesen világító kis fényforrást. Egyszerre vagy 28-an.
Mikor felértünk a dombtetőre és tisztán kivehetővé vált a horizonton a lemenő nap, amint pirosba, narancsvörösbe, babarózsaszínbe, majd ibolya lilába öltöztette az eget. Nem tudtam levenni róla a szemem, megbabonázott a fény. Beszéltek hozzám, meg sem hallottam, ott akartam állni, és csak nézni, amíg lehet, minél tovább, kiélvezni a pillanatot. Ilyen percekkor kívánom, hogy sose legyen vége.
Ez történik velem akkor is, ha egy égő kandalló közelébe kerülök. Egyszerűen nehezemre esik másra figyelni, mert annyira szép. Melegségérzéssel tölt el, még akkor is, ha csak képen, vagy filmen látom a tüzet. És a tábortűz már akkor hangulatos, mikor még csak beszélünk róla. Ugyanezért szeretem a gyertyát is. Valahogy fegyelemre int. Végtére is a tűz veszélyes dolog.
Mikor fáradt vagyok olyan jó, csak ülni az íróasztalomnál, az arcomat bal kezemre támasztani, és nézni, először azt, ami a szemem előtt van, aztán meg azt, ami eszembe jut róla. Talán éppen ezért van tele annyi apró csecsebecsével a padom. Amit valóban látok, az egy sólámpa által megvilágított világ. Ebben a fényben minden más csillogást kap, a kagylók, a gyöngyök, a féldrágakövek, mint ametiszt, rózsakvarc, borostyán, karneol, jáspis, hegyi kristály, jáde és opál.
Szeretem a fényképészek által kékórának nevezett időszakban mondjuk utazás közben a házak ablakából kiszűrődő kellemes, meleg fényt. Mikor még kicsi voltam ebben az időszakban, vagy később sétáltunk anyával a ház előtt és mindig egy mondókát mondtunk, ami nem rímelt ugyan, de elképesztően beleéltem magam. Így hangzott: sötét erdő mélyén járunk. Itt egy kis világosságot látunk. Ki lakik ebben a házikóban? Kérjünk szállást éjszakára!
Középiskolában minden évben nagy sikere volt az UV fényben világító ruhában előadott táncelőadásnak. Mikor a teljes sötétségből csak a táncosok kesztyűs keze volt látható, amint írtak és rajzoltak nekünk, valamiért ezek különös fontossággal bírtak mindannyiunk számára. Erősítették a suli összetartozását.
Annyiféle csodálatos fény van még, amiért lelkesedni lehet; az északi fény, a holdfény, egy felhők közt átszökő napsugár, a telihold fénye, egy lávalámpa, vagy a színváltós lámpák, a szentjánosbogarak cikázó fénye… Ezek az apróságok vagy éppen hatalmasságok mind szebbé, tartalmasabbá, kedvesebbé teszik az életet, nagy öröm észrevenni őket, és hálásnak lenni értük.