Emlékek, kisandreásan I.

Nem olyan romantikusan, mint Móra Ferenc, de talán azzal kezdem: hogyan tanultam meg olvasni.
Két lehetőség volt adott: Anya tanult VAGY dolgozott, illetve: Anya tanult ÉS dolgozott.
Ilyenkor rám ZirciNagyi vigyázott, a Vesztergom Nagyi, akinek talán mindent köszönhetek. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ami jó bennem, az Nagyitól való, ami rossz, az pedig magam vagyok. Így áll össze a személyiségem, mindmáig.
ZirciNagyit leszázalékolták a szívével, ezt tudtam, bár nem értettem, mit jelent „leszázalékolni” valakit, hiszen ZirciNagyi ugyanolyan energikus, tiszteletet érdemlően határozott és jó volt, mint minden más jó ember, akit ismertem.
Mivel gyakorlatilag mindig nála voltam, óhatatlanul részese lettem az életének, és a tőle örökölt, meglehetősen erős önérvényesítésemnek köszönhetően, nem passzolhatott át a Dédinek – akinél nem nagyon szerettem lenni, mert nála tilos volt rágózni, nem volt szabad kérdezni engedély nélkül, és különben is, olyan furcsa szag vette körül, amelyet nem szerettem, és soha nem kaphattam repetát a túrós csuszából, mert arra kellett gondolnom, hogy más gyereknek még a fele se jut, és eldugta a mosókonyhába a csodálatosan finom, kézzel készített tésztával teli vájlingot és a házi túrót, ráadásul az egyetlen plüssmaciját is csak ünnepnapokon vehettem kézbe- hogy inkább kénytelen voltam kihisztizni: ZirciNagyi vigyen magával dolgozni.
Hetente kétszer mennie kellett a zirci rendelőbe, ahol Anya is dolgozott, de ZirciNagyi „ábézni” ment.
Fogalmam nem volt, mi az, hogy „ábézni”, de nem is érdekelt különösebben, a saját kis világomban sokkal jobban éreztem magam, nem szerettem a síró néniket, meg ZirciNagyi hivatalos hangját, ahogyan kérdezgette őket.
– Rajzoljál, vagy foglald el magad valamivel! – szólt rám, néha meglehetősen ingerülten, amikor jelét adtam, hogy nagyon unatkozom az „ábézás” alatt.
Rajzolni…ez mindig gyenge pontom volt, és vélhetően megrekedtem az akkori ötéves szintemen, mert a mai napig utálok és nem is tudok rajzolni. A frissen hegyezett ceruza és a zsírkréta illata sem tudott lázba hozni, nem igyekeztem ábrázolni semmit, öncélúan firkálgattam csupán, s alig vártam, hogy induljunk már haza, bocisajtos kiflit enni, s ZirciNagyi meséit hallgatni.
Egyik nap megtört.
– Jó, akkor megtanítalak olvasni. De csak akkor, ha megígéred, hogy ezentúl VÉGIG csendben maradsz.
Megígértem, méghozzá nagyon boldogan. Kacérkodtam a gondolattal már többször, sőt, ZirciNagyi rejtvényeiből elloptam sok-sok betűt, miközben ő, a rejtvényfejtés közben, oda sem figyelve, válaszolt a kérdéseimre.
Kezdetnek ott voltak az olvasókönyvek. Talán az ajkai unokatestvérem, Csilla hagyta ott azokat, aki három évvel idősebb nálam, és elhozta valamiért. Nagyon hálás voltam neki magamban, és pár nap múlva büszkén olvastam szótagolva életem első mondatát: „dudál az új gyár”.
Könnyű volt, nagyon könnyű, ráadásul örömteli, nem adtam fel az első, kislányos tévesztéseknél sem, mert meg AKARTAM tanulni olvasni.
Az első könyv, amit életemben először olvastam végig, és meg is értettem, az Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál szívem – Gyerektükör – Gabi című könyve volt. Nem biztos, hogy ötéveseknek szánták, mindenesetre a mai napig ereklyeként őrzöm, a Vackor-mesék mellett.
( Vackor számomra –mondhatni, immáron számunkra- egyfajta örök kedvenccé avanzsált, mert az ilyen szempontból önző édesanyák vajon mit olvasnak legszívesebben a saját gyerekeiknek, mint a gyermekkori saját kedvenceiket, s még felnőttként is, amikor a Kormos-emlékkönyvet olvastam, megmosolyogtam mégis, némi irodalomtörténeti ismeret birtokának ellenére ezeket a neveket, hogy „Pór Jutka, Vas Pista, Fodor Dávid”, mert olyan vackoros érzéseket ébresztettek ezek a létező, s igencsak meghatározó nevek)
A szüleim eleinte nemigen hitték el azt a ZirciNagyi által elejtett mondatot, hogy „az Andrea már tud olvasni”, de Anya egyszer kipróbált.
Egyik reggel, amikor otthon felkeltem, senkit nem találtam a házban. Nagyon megijedtem, ám ez csak addig tartott, amíg észre nem vettem Anya jellegzetes betűivel az üzenetet az asztalon:
„ELMENTÜNK A BOLTBA GÁBORRAL, SIETÜNK. SZERETLEK: ANYUCI”
S ekkor már nem féltem, inkább felültem a konyhapultra, és néztem az ablakból, mikor jönnek haza, és vajon hoznak-e nekem téliszalámit és bocisajtot. Anya pedig meglepetten mosolygott, hogy TÉNYLEG tudok olvasni.

Ekkor mehettem először egyedül, több napra nyaralni Bakonyoszlopra, OsziNagyihoz, aminek igencsak örültem, mert a nyaralás, az már igencsak nagylányos dolog volt, Apa szerint. „Nem muszáj elmenned, ha nem akarsz”, mondogatta Apa, de én igenis akartam, holott tudtam, hogy Apa nagyon nem szívesen tud engem Zircen kívül, s ráadásul így, hogy meg is ígérték, visszavonhatatlanná vált. Nagylányosan akartam nyaralni Bakonyoszlopon.
Megmondom őszintén, az első éjszaka nagyon nehéz volt. Hiányoztak a szüleim, Gábor pláne, meg ZirciNagyi is, és hiába aludtunk itt már többször Anyával, így, egyedül félelmetes volt a hajnal, amikor a redőny rései között a nagy ritkán elhaladó autók fényszórói végigtáncolták a szoba falait, s a szokatlan hangok a falun, a kakasok, a közeli harangszó, mind-mind arra ösztökéltek, hogy talán mégis haza szeretnék menni…
Hamarosan érdekessé vált az élet, mégis, hiszen OsziNagyi is dolgozott.
– Kelj fel, mert megyünk a majorba, te Rézi! – keltett fel nevetve az egyik visszaalvás után.
Majorba…erre a szóra azonnal kiugrottam az ágyból. A major, az jó mulatságnak tűnt.
Minden nap mentünk a majorba. Néha jól éreztem magam, máskor nem. Jó volt, amikor láttam OsziNagyit dolgozni, de nem volt jó, amikor a darálóban a földbe rejtett darálógép beszívott egy kisegeret, és ezt végig kellett néznem, hogy bedarálja. Nem is értettem, hogyan engedhetik ezt, egy pici egér, és nem szabadítják ki, sírtam, ám nem értette meg senki, miért bőgök ennyire egy kisegér miatt. Jó volt, amikor hazamentünk délidőben pihenni, és rossz volt, amikor a saját lábamra toltam a három kerekű kocsit, mert minden intés ellenére hozzányúltam. Jó volt, amikor OsziNagyi nevetett, mert szerettem, amikor jókedvűnek látom, de rossz volt, amikor a mázsaház melletti betonmérlegen hiába ugráltam, és meg se mozdult, holott a zsebembe tömtem minden fellelhető nehezéket. így se lehettem tizenöt kilónál több, nehezékestől. Bezzeg, a teherautók alatt, a kombájnok, a traktorok alatt, csak úgy rengett a mérleg…
Jó volt, amikor kint a szénabálákon zsíroskenyeret ettem, de nem volt jó, amikor a kis házban az asszonyok lecsót főztek, mert azt mondták rám, hogy finnyás vagyok, és „kákabélű városi gyerek”, csupán azért, mert nem bírtam enni a lecsóból. Azért, mert láttam, hogy milyen sok a légy a kis házban, rászállnak a kenyérre is, a paprikára, én pedig „legyesen” biztos, hogy meg se fogom kóstolni, ha éhen kell halnom, akkor sem. Mint a bodzaszörpöt, amit egy szomszéd néni hozott nekem, tartogattam egész nap, hogy minél később fogyjon el, annyira szerettem, s délután beleszállt egy légy. OsziNagyi egy késheggyel kiszedte a legyet, hogy most aztán ihatom, de könnyezve öntöttem a tornác melletti rózsabokor tövébe, mert „legyesen” ugyan meg nem iszom. Mi otthon utáltuk a legyeket, és Anya soha nem engedte, hogy légy jöjjön a házunkba, az étel közelébe pláne nem. A majorban viszont nagyon sok legyet láttam, így ott soha nem ettem, semmit.
Fokozatosan megismertem OsziNagyi munkatársait is: Rózsi nénit, Mariska nénit, Eszti nénit és a többieket. Féltem tőlük, mert „nyálaspuszit” adtak, és gügyögtek nekem, mint egy kisbabának, nem szerettem válaszolni senkinek.
A bácsiktól is féltem, mert bicskával ették a szalonnát, vagy mert bajuszt viseltek és mély hangjuk volt. OsziNagyi zsörtölődött is, hogy „ilyen egy nyafka, gyáva leányt még nem láttam”, de nem tehettem róla.
Volt az Imre bácsi, akit a „valamennyire aranyos”, aztán Géza bácsi, akit az „aranyos”, és Bálint bácsi, akit a „nagyon aranyos” kategóriába soroltam magamban.
Bálint bácsi azért kapott ilyen megkülönböztető jelzőt, mert nem akart mindenáron beszédre kényszeríteni, mint rajta kívül mindannyian, hanem inkább ő mesélt nekem, én pedig, dacolva minden ellenérzésemmel a „bácsik” iránt, figyelmesen és érdeklődéssel hallgattam.
Olyan volt, mint ZirciNagyi meséiből a „tanító bácsi”.
Igaz, nem ismertem akkor még egyetlen tanító bácsit sem, hiszen nemhogy iskolába, de akkor még óvodába se jártam, hiszen Anya otthon volt Gáborral GYES-en, nekem pedig majd később kell mennem előkészítőbe, de valahogy pontosan ilyennek képzeltem el a tanító bácsikat, mint amilyen Bálint bácsi volt. Végtelen türelemmel magyarázott, ha nagyritkán mégis kérdeztem tőle valamit, okosan, számomra érthetően fordította le a dolgokat gyereknyelvre, nem kezelt kisbabaként, nem csúfolt, hogy „kákabélű városi gyerek”, amikor nem ettem olyan kenyeret, amelyre láttam, hogy rászállt egy légy, és volt egy olyan tulajdonsága, amely misztikus erővel bírt számomra: verseket írt, igazi verseket!
Nehezen fogadtam el ismeretlen embereket, de Bálint bácsit valóban megszerettem.
Egyszer, amikor OsziNagyinak mennie kellett a darálóba, Bálint bácsi megkérdezte, kimegyek-e vele a földekre, mert éppen ott van dolga, s mikor visszajövünk, majd olvas nekem mesét.
Bólintottam, hogy jó, de én is tudok már olvasni.
Hitte is, nem is, mindenesetre kézen fogott, és mentünk a földekre. Mesélt nekem, verseket mondott, hiszen megérezte, hogy fogékony vagyok az ilyesmire. Nagyon szép délelőttként tartom számon az emlékeim között, a mai napig.
Egyszer csak megálltam egy táblánál.
Nézett rám, nem értette, mi baj van.
Néztem a táblát, és azt mondtam: „Váralja Mezőgazdasági Termelőszövetkezet”
Bálint bácsi elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
– De ez maradjon a mi titkunk, jó? – kértem.
Komolyan bólintott, hogy természetesen, ami titok, az titok.
Azt hiszem, ekkor lettünk valódi „barátok” Bálint bácsival.