Emlékek kisandreásan II.

Annyira nem voltunk jó gyerekek, mint amennyire a szüleink szerették volna.
Félreértés ne essék: nem tartoztunk a „rossz gyerek” kategóriába, de ha az embernek testvére van, óhatatlanul csínyekbe keveredik. Szerintem ez törvényszerű.
Gáborral akkor nagyon jó testvérek voltunk. Tény, hogy jól neveltek minket, tiszteletre és kötelességre lettünk szoktatva, ezek mellett nagyon szerettük egymást. Soha nem unatkoztunk együtt: szerepjátékokat játszottunk, amelyeket mi találtunk ki magunknak. Napközben bakelitlemezeket hallgattunk, beosztottuk az órákat: az ő kedvéért autóztunk, az enyémért a plüssállatokkal játszottunk iskolásat, ahol a szereplők is mi magunk voltunk, minden állatnak magunk választottunk hangot, személyiséget. Nyáron pedig az erdőt vettük birtokba.
Közvetlenül az erdő mellett laktunk, a mi sorházunk állt hozzá a legközelebb. A kidőlt fatörzsekből nagyszerű hajót lehetett képzelni, ahol vad és könnyes csaták dúlnak az elrabolt, tömlöcbe zárt hercegnőért, akit a hős testvérlovag az élete kockáztatása árán ment meg. Abból a rengeteg meséből táplálkoztunk, amit hétfőnként az adásszünet estéjén anya vetített nekünk esti mese gyanánt, a régi, jellegzetes illatú diavetítővel.
Volt néhány dia, amit nem szerettünk, mert nem a meséket hordozta. Amikor haragudtam Gáborra, akkor a szabadon választott diafilmeket szándékosan úgy válogattam össze, hogy mindenképpen legyen benne olyan, amit utál, ő pedig készséggel viszonozta ezt. Nem tudni, Anya mit gondolhatott, amikor nagyon lelkesen, egymást túlkiabálva válogattuk a „Párizs színei és fényei”, „A talajmenti élővilág”, „A tenger rejtelmei” című filmeket, s közben elégedetten néztük egymás bosszús arcát. Hiszen mennyivel jobb lett volna egy Misi mókus, egy Vízipók, egy Sicc, Hókirálynő (ami ráadásul a kedvencem volt), de nem, ha bosszú, akkor legyen bosszú… ásítozva szenvedtük végig az ilyen vetítéseket. Nem hiszem, hogy 3-4-5-6 évesen különösebben vonzó a talajmenti élővilág, de a másik bosszantására mindenképpen alkalmas.
Az én külön világom ZirciNagyinál volt. Nála olyan kincseket és titkokat kaptam, amelyekre a meglehetősen koraérett lelkemmel nagyon vágytam. Miután megtanított olvasni, hamar bevezetett a versek rejtelmeibe is. Először úgy, hogy az esti meséim Arany-balladák voltak. Nem felolvasva, hanem elmesélve, Nagyi tolmácsolásában. Mesélt, mesélt, s így kaptam kedvet, hogy a történeteit magam is elolvassam, versek formájában. Egyszer a kedvéért indultam egy szavalóversenyen is, A hamis tanú című balladával, de az a produkció eleve kudarcra ítéltetett, ugyanis sok ember előtt képtelen voltam megszólalni. Ezt a szokásomat a mai napig őrzöm, a tanterem kivételével.
Heine és Goethe verseit fordította, hiszen anyanyelvi szinten beszélt németül, én pedig szívtam magamba minden sorát. Versekkel is próbálkozott, de rendre elrejtette azokat. Vélhetően később a cserépkályhában végezték a kéziratok.
Egy este szerettem volna meglepni. Elhatároztam, hogy verset írok, mert ma megírom életem első versét. Ültem a konyhaasztalnál, miközben Nagyi mosogatott, és közöltem, hogy akkor én most „költök”. Elnézően mosolygott, hogy rendben, költsek, ha nem megy, akkor nyugodtan szóljak.
Szóltam. Hozta be a szárítóról a ruhákat, hajtogatott, vasalt, én pedig egy ceruzát rágtam, annyira töprengtem az első versemen.
Hogy melyikünk mennyit tett hozzá, arra már nem emlékszem, mindenesetre a versnek mind a tíz sorát örökre megjegyeztem:
Este van, este, az esti homályban
a légy sem zümmög, szélzúgás van.
Minden álmos, minden szende,
szellőnek sincs lengni kedve.
Hőség jön az ablakon,
terjed, mint az unalom.
Forrón kúszik egyre beljebb,
elveszi a munkakedvet.
Lejárt a nap, vége mára,
elbúcsúzunk éjszakára!

Egyetlen saját versemet se tudom kívülről, de abban biztos vagyok, hogy ezt a tíz sort soha nem fogom elfelejteni.
Nagyitól tehát tökéletesen megkaptam mindazt, ami engem érdekelt, amely irányba készültem formálódni, és tudom, hogy –ugyan nehezen mondott ki nagy szavakat- engem nagyon szeretett. Három lány és egy fiú unokája volt (Gábor), ettől függetlenül vétózhatatlanul hozzám állt a legközelebb, annak okán, hogy nagyon hasonlított a lelkivilágom és a beállítottságom az övéhez, az irodalom szeretete, a könyvek rejtelmei, az olvasott kincsek birtoklása.
A Nagyinál töltött időt az egyik legszebb korszakként tartom számon a gyerekkoromból. Pedig hányszor, de hányszor túl akartunk járni az eszén! Megtörtént párszor, hogy Nagyapa jött értem az oviba. Ilyenkor nem mentünk egyenesen haza, hanem a Kisjeskó felé vettük az irányt. Az a kiskocsma egyáltalán nem esett útba, de Nagyapa simán lekenyerezett: ha azt mondom Nagyinak, hogy még nem végeztem az ebéddel, amikor jött értem, meg az átöltözés is nagyon sokáig tartott, akkor kaphatok fagyit, fahéjas szilvásat. Esetleg bodzaszörpöt is. Így hát, természetesen lapítottam, amikor Nagyi megkérdezte, hogy a tíz perces útból mi hogyan csináltunk másfél órásat, de aztán legyintett, mert Nagyapa „szalonspiccéből” nem volt nehéz következtetni.
Nagyapa egyébként nagyon keveset beszélt. Esténként átjött hozzá egy-egy szomszéd, rendszerint a Varga bácsi, bekopogott, leült a konyhában, és… hát, nagyokat hallgattak.
Szívesen hallgatóztam, természetesen a szobából, mert Varga bácsinak egy fűrész levágta a középső- és a gyűrűsujját, ez pedig pont elég volt, hogy féljek tőle, soha nem mertem a kezére nézni.
Varga bácsi tehát leült, és mondta, hogy „ajjaj, Lőrinc, hát így vagyunk”, Nagyapa pedig erre mindig azt mondta, hogy „hümm”. Egy idő után Varga bácsi is mondta, hogy „hümm”, Nagyapa visszahümmögött, ültek egy darabig, bólogattak, aztán a bácsi egy idő után elégedetten hazament.
Nagyi mindig azt mondta, hogy Nagyapából mindent harapófogóval kell kihúzni. Rettenetesen sajnáltam Nagyapát a harapófogó-dolog miatt, ezt nagyon nem szerettem volna, ha megtörténik. Igazából nekem is csak egyszer mesélt. Nem nagyon szeretett, de nem is tudott sokat beszélni, hiszen akkor már a harmadik agyvérzésén volt túl.
Szerintem ez az egyetlen mesélés is azért történt, hogy Nagyit bosszantsa vele. Ugyanis az udvarban állt egy kicsi ház, abban lakott a dédi.
Lehet, hogy csúnya dolog ilyet mondani, de nem szerettük a dédit. Ha néhanap rá lettünk bízva, az nagyon rossz volt. Például nem adott nekünk enni rendesen. Megkérdezte, hogy mit szeretnénk, Gábornak sütött palacsintát, nekem pedig sajtos pogácsát. Isteni finoman tudott sütni, már az illatától farkaséhesek lettünk, de még nézni se szabadott, ahogyan süti. Amikor pedig készen lett, ott illatozott és gőzölgött a palacsinta meg a pogácsa, de csak két darabot ehettünk belőle. Szerintem Gábor legalább tíz palacsintát meg tudott volna enni, én pedig tíz pogácsát, pláne abból a finomból, de csak kettőt vehettünk, utána kivitte az egérszagú mosókonyhába, ahol az egerei laktak, főleg az egérfogóban. Egeresen már egyébként se kellett volna a pogácsa, de frissen még igen. Nagyon szomorúak voltunk, amikor megkaptuk a soványka adagunkat, ráadásul, miközben ettük, a szegény gyerekekre kellett gondolnunk. El kellett képzelnünk, hogy nekik milyen rossz, nekünk pedig milyen jó sorunk van.
Volt egy mackója az ágyán, néha felemelte, hogy „látod ezt a macit?”, s mikor mohón feleltem, hogy igen, azt mondta erre: – Jó, hogy látod, mert ez az a játék, amivel te nem fogsz játszani.
Gábornak pedig egy hegedűt ígérgetett, amit a szekrény tetején őrzött. Néha levette, kibontotta a tokjából, hogy Gábor lássa, de csak a küszöbről nézhette szegény, mert amíg a hegedű kint volt, Gábornak nem szabadott belépni a szobába.
Ha Nagyi valamiért megszidott minket és dédi ezt hallotta, rögtön ajánlgatta Nagyinak, hogy „ezeket nem csak megszidni kellene, hanem kukoricára térdepeltetni és úgy verni végig rajtuk a porolóval”, de szerencsére Nagyi nem fogadta meg a tanácsát. A porolót mindenesetre eldugtuk, nehogy Nagyinak később eszébe jusson.
Sokszor kérdeztem Nagyapát, hogy ő miért nem szereti a dédit, hiszen az anyukája. Ilyenkor csak hümmögött, Nagyi pedig élesen szólt rám, hogy „de Andrea, ilyet nem illik kérdezni!” Mit bántam én, hogy illik-e, avagy sem, ezt mindenképpen tudni akartam. Aztán egyszer, Nagyi bosszantására, Nagyapa végül elmesélte.
Amikor kicsi gyerekek voltak, Fenyőfőn éltek. Az ottani viszonyokhoz képest elég jómódúan, Nagyapa apukája volt a falu kisbírója. Nagyapának négy testvére született, s amikor a legkisebb gyerek világra jött, meghalt az édesanyjuk. Nagyapa nagyon szomorú volt, hogy többé nem lesz anyukája, de ez nem így történt, mert hamarosan kaptak egy új anyukát: a saját édesanyjuk testvérét. Ő lett a dédi. Tehát, akit mi ismertünk, az igazi dédimamánk húga volt, aki átvette a halott nővére helyét, ezáltal a gyerekeit is. Nem volt jó anyuka, mert a pénzt arra költötte, hogy Pestről hozatott magának ruhákat és bálozott, a gyerekekkel pedig nemigen foglalkozott. Ha Nagyapa egy kicsit rossz volt, az lett a büntetése, hogy kint kellett töltenie az éjszakát az istállóban, akkor is, ha fagyott. Rettenetes érzés volt elképzelni egy síró, pici Nagyapát fagyoskodni egy istállóban, a lovak között…
A kenyeret kulccsal zárta előlük, nem ehettek akkor, amikor éhesek voltak, csak akkor, ha a dédinek kedve volt enni adni nekik, és akkor is keveset.
Ilyen és hasonló dolgok miatt nem szerette Nagyapa a dédit, és ezt meg is értettem, hiszen ezeket nem lehet elfelejteni, még felnőttkorban sem. A szememben innentől kezdve dédi testesítette meg a gonosz mostohát, az összes meséből egyszerre, amelyben gonosz mostohák szerepelnek.
Amikor ezt elmeséltem Gábornak, ugyanúgy felháborodott, mint én.
Különféle terveket eszeltünk ki a dédi bosszantására. Például közvetlenül a háza előtt állt a precízen felépített farakás, amit majd a fészerbe hordanak ősszel. Szinte arra találták ki, hogy Gábor felmásszon rá. A farakás teteje pont az ablakig ért, ahol dédi egész nap ült, onnan nézegetett ki az udvarra, hogy mit csinálunk, és mikor tud beárulni valamiért minket Nagyinak. Megkerestük a gumikalapácsot a garázsban, Gábor pedig felköltözött a farakás tetejére, és ütni kezdte a vakolatot a ház faláról. Nekem az volt a dolgom, hogy sziréna legyek, tehát, ha veszély közeledett, visítanom kellett, hogy „Nagyiiiiiiiiiiiiiiiiiii”.
Gábor csapkodta a vakolatot, közben nézte az ablakban ülő dédit, hogy mikor lesz már végre mérges. Amikor dédi felállt, gumikalapács a helyére került, mi pedig pillanatokon belül már az utcai járdára rajzolgattunk a vörös téglákkal, ártatlan arccal. Dédi elég lassan tudott járni, úgyhogy mire Nagyi kiért, nyoma se volt semminek. Csak a lehullott vakolat, ugye, amiről mi természetesen semmit nem tudtunk. Nagyi nem hitte el, hogy hosszú percek óta csak rajzolunk, de mivel nem látta, megbüntetni se lehetett minket.
Egyszer meghallottuk, amikor dédi azt mondta Nagyinak, hogy ha ő meglátna egy szellemet, minden bizonnyal kiszaladna a világból.
Nagyon szerettük volna, ha dédi tényleg kiszalad a világból, így ezt a dolgot komolyan meg kellett tervezni. Tudtuk, hogy korán elmegy aludni, olyankor szertartásosan el kellett köszönni tőle, pedig még világos volt. Csak két lepedőre volt szükség Nagyi szekrényéből, nem volt könnyű megoldani, de végül sikerült.
Dédi magas ablaka a kertre nézett, nem értük fel, de sebaj, mert csak meg kellett fordítani a talicskát, felálltunk rá, és máris remekül beláttunk az ablakon. Magunkra húztuk a lepedőket, csapkodtunk, repkedtünk, közben pedig torkunk szakadtából üvöltöttük, hogy „húúúúúúúúúúúúúúúúúúú”.
Dédi sikoltozva rohant ki a házból, esélyünk nem volt elbújni, hiszen a kertből nem lehetett, Nagyapa kint ült a tornácon, Nagyi pedig rózsát metszett az udvarban. A fejkendő nélküli, sikoltozó dédit látva mindketten megijedtek, főleg, mikor megpróbálta elmagyarázni a dolog okát, a „szellemeket”.
Nagyi bevitte dédit a házba, hogy megnyugodjon. A pillantását azért elkaptuk, amikor a ház sarkából kukucskáltunk, a fejleményeket értékelve, és az a pillantás nem sok jót ígért…
Sárosan és bűntudatosan somfordáltunk be a házba a lepedőkkel, amikor olyan történt, amit addig egyikünk se hallott: Nagyapa szívből nevetni kezdett. Annyira, hogy alig kapott levegőt, s közben azt mondta, hogy „de…hülék…vagytok!” Nem hülyék, mert nem beszélhetett csúnyán, hanem csak hülék, de döbbenten álltunk az ajtóban. Nagyapa nevet!
Nem sokkal később mindketten kaptunk egy-egy ritka nagy pofont.
Szerintünk megérte.
Nagyapa nevetéséért mindenképpen.