Én kicsi horrorom

Ötvenhez közel jár látott nyaraim száma, de eddig nem kellett fogásznak hozzányúlnia a fogaimhoz. Szépen kinőttek, annak rendje és módja szerint, s végzik dolgukat. Ha valami történt, mert történt persze, például mikor szájba lőttem magam egy U-szöges csúzlival, vagy nem volt kéznél harapófogó, ilyesmi dolgok, akkor is 1-2 hónap, de legfeljebb fél év alatt nyomtalanul eltűnt a sérülés, visszanőtt a hiányzó rész, legyen az metsző- vagy őrlőfog. Ne kérdezze senki, hogyan történt, nem tudom, de így van, írásos bizonyíték támasztja alá a maga minden nyomatékával.

Nem ismerem a fogfájás, az ínygyulladás fogalmát. Sosem hasogatott, nem hisztizett, ha hideget, meleget ettem, nem tette tönkre egy órámat sem. S én sem másokét emiatt.
Aztán egyszer, pár éve, egy rossz pillanat, rossz hely, egy ütődés, repedés. Sebaj, majd begyógyul, mint eddig. De nem gyógyult eléggé. Levált a teteje. Fokozatosan. Semmiség, majd vigyázok és visszanő. Múltak a hetek, hónapok és a jobb felső hetes csak nem akart visszanőni rendesen.

A rés évről évre csak nőt és nőtt, apránként, pici, óvatos lépésenként. Nem fájt, nem volt érzékeny, nem bántott. Jó van, minden semmiségért nem ülünk az inkvizítor székébe, 31 és háromnegyed foggal is lehet teljes életet élni.

Mostantól jön a gusztustalan rész, hetven év alattiaknak csak szülői felügyelettel ajánlott. Szóval ott tartottunk, hogy egy hete valahogy megpiszkáltam a belsejét, kicsit jobban. Miért ne, ha már ott van. Rá pár napra már a vadhúst is megéreztem benne. Mint később kiderült, egy ideje már nőtt, a mélyben, alattomos mételyként készült átvenni a hatalmat.

A helyzet durvul, elkezd vérezni. Egyre jobban, folyamatosan. Már nem tudok miatta aludni. Fájni nem fáj, azt nem, ezzel adva alapot a hezitálásnak, mi legyen most? Megnézessem fogorvossal, szájsebésszel, vagy hassak rá szigorú elhatározással, hogy múljon el? Az utóbbit választottam, de három napos hiábavaló csata után be kellett ismernem, nem lehet mindig győzni. Még nekem sem.

Rászánom magam, elmegyek. Előtte instruálom a rokonságot, mi a teendő, ha már nem térnék vissza többé. Röhögések figyelmen kívül hagyása. Gyomorgörcs. Várakozás a folyosón. Kijön egy dagadt arcú, kicsit remegő áldozat. Az előbbi gyomorgörcs már csak vidám vicc a mostanihoz képest, nosztalgiával gondolok rá vissza. Vajon nagy szégyen lenne óvatosan kiosonni, úgy téve, mintha csak a mosdóba mennék? Csak a folyamatosan lenyelt vér tart vissza.

A percek repülnek, ugyanakkor kínkeservvel vánszorognak, mindez egyszerre. Sorra kerülök. Bizakodom. Na jó, nem, valójában rettegek. Amúgy férfiasan. Valahogy bejutok az ajtón, az asszisztensnek odaadom a könyvelőm névjegyét, visszaadja, előttem a fogorvosi kínpad, a slusszkulcsomat is visszaadja, rettentő kínzóeszközök néznek fenyegetve, harmadszorra végre sikerül a tb-kártyám átnyújtanom, a szájsebész is felbukkan, jaj nekem.

Történelmi olvasmányok alapján valahogy így képzeltem el a kínpadot. Csak ott nem világítottak az ember szemébe jupiterlámpákkal, legalább jótékony homályban lehelhette ki a lelkét. Beülök a székbe. Jól indul, pici fogkő, nem vészes, egy perc és leszedi majd, utána jöhet a többi. Ne tépjem ki a karfát, a fogkőleszedés nem fáj, olyan, mint a körömreszelés, imádni fogom. Csak azért hiszek neki, mert még sosem reszeltem a körmöm flex-el, kőzet-tárcsával. Ne aggódjak, ezt csak a fognyaknál érzem. Ja, az mindjárt más, akkor elengedem az asszisztens karját, amit közben leszakítottam.

Hősies helytállásomnak köszönhetően ez a szakasz sikerrel véget ér. Röntgenezzük meg a problémás fogat. Nem az én ötletem, de ez olyasmi, amivel fogy a teendők száma és nem jelent stresszt. Egész addig, míg ki nem derül, hogy a röntgenlapocskát (hátsó fogról lévén szó) egész a torkomig lenyomják. Most veszem jó hasznát a fejlett agykontroll-technikámnak az öklendezési inger visszaszorításában. Nem csekély sikerrel, egész a huszonötödik másodpercig nem hányom le az asszisztenst. Szerintem végül sikerült volna a röntgen így is, de úgy döntöttek, ezt nem várják meg, s inkább kaptam lidokaint, már most.

Innentől fordul át a történet drámába. Az évek során a nyitott fog miatt a gyökerek károsodtak, nem megmenthető, s a vadhússal együtt a fogat is ki kell szedni. Húzni nem lehet, miért is lehetne, alá kell nyúlni, ki kell emelni. Enyhe rosszullét, mármint az én részemről. Ilyesmi lehet a traumás pánik.

No nem, oda a reputációm, hogy minden fogam megvan. Jó, de akkor folyamatosan gyulladt lesz, begennyed, tovább vérzik, visszanő a vadhús és elrákosodhat. Mondtam már, hogy teszek a reputációmra?

Mindezzel együtt feltámad bennük a részvét, vagy csak a hosszas szakmai gyakorlat, biztosítanak, hogy nem fog fájni (ezt már ismerjük) s kapok pár perc gondolkozási időt a folyosón, amíg a következő pácienst röntgenezik. Bizalmam nulla. Odakint mindenkit végigkérdezek, valóban nem fáj-e. Megnyugtatnak, nem, valóban nem fáj. Csak előtte kapok tizennyolc injekciót körbe az ínyembe és a szájpadlásomba. Lefognak, visszatartanak és visszatuszkolnak a műtőbe, közlik az dokival, hogy örömmel beleegyeztem. Így bízzon az ember idegenekben.

Mit mondjak? Az injekciók valóban nem szerepelnek a top10-es listámon, de utána tényleg nem fáj, pedig az orvos nagyon durva nevű eszközöket kér az asszisztenstől. Nem is tudom, hogy képes odaadni, mikor most a másik karját teszem épp nyomorékká. Kis híján kiakadó állkapocs, recsegés, vérfolyás, a doktor mind az öt-hat keze a számban, alig tudok beszélni közben, bár ezt nem is szorgalmazzák.

Kellő purgatóriumi előjátékkal megalapozva úgy vélem, most már elkezdhetné a lényeget. Sürgetésemre érthetetlen iróniával közli, hogy kész vagyunk. Már én is rájövök, mert a tampont gyömködi épp befelé az alma nagyságú résbe, ami keletkezett. Almát említettem? Inkább sárgadinnye méretű az az űr ott. A meggyötört asszisztens eközben kiszabadítja és gyakorlott mozdulatokkal visszailleszti a karját.

Harmadszorra a felállás is sikerül, majd rövid pihenő után a meggyötört asszisztens megkísérli elmagyarázni, mit szabad tennem és mit nem. Egy részére, úgy vélem, még emlékszem is. Valahogy hazajutok és keresek valami szívószálat, amin hátralévő éveimben keresztül ezentúl táplálkozhatom.

Hallomásból tudom, mások ennél rémesebb beavatkozáson is túlestek a szájukban, mégis, nekem sose legyen rosszabb, sőt, ilyen se. S most itt állok, még unokám sincs, de már hiányzik egy fogam.