"…Amikor a szimmetria felborul, és a sokféleség nagyon eltolódik az egyféleség irányába, a szervezett élettereken áthaladó hatások egyre gyorsabban áramolnak át, felpörgetve ezzel az idő ritmusát. Minél kevésbé van kitöltve sokféleséggel, magas telítettséggel egy élettér, annál nagyobb benne az életrés, annál gyorsabban vágtat át e téren a környezetet és később az elromlott helyzetet is megváltoztató idő… …Ha azonban az élettér egymást kiegészítő, a tér gerjesztését megfelelően szabályozó, egymással hatásegyensúlyban lévő sokféleséggel kitöltött, akkor az áthaladó, egyensúlyt igénylő lélekinformáció és a lendület megszelídíthető, maradásra, késedelemre bírható, és ekkor az idő ismét lineárisra, kiszámíthatóra lassul, az élet szépsége ilyenkor újra kiélvezhető…"
(Aspektus 21)
***
Álomba zárva látta magát a tükörfényes folyosó egy eldugott kis sarkában; ott, ahol a tavacska hullámai éppen csak a térdet csapkodták, jéghideg molekulák ragadtak a mezítelen, bársonyos bőr kiszáradt tónusaiba. A boltívre zúduló napsugarak élesen hatoltak bele a tudatba, lágyan, erősen, aztán megint finoman és durván, megingatva az Achilles-ínen keresztül lezárt stabil elmét, hogy újra megnyíljon az út annak a titkos haderőnek, amely bizonyos időközönként vágyakat szállított apró puttonyokban valahonnan a messzinek tűnő jeges délről és most már néhány szívdobbanásnyi meg csókleheletnyi idő óta porosodnak egymáson a keresztre feszítve.
Álomívek szakadtak szét észrevétlenül a macskaköves járdán. Minden lépésében beleremegett.
Most ott állt ő merev tartással a tér egy kiragadott pontján és várt. Időtlen idők hanghullámait járta végig, míg megérkezett végre a biztos nyugalmat ígérő, ám annál érdektelenebb helyre; a gondolatok ezerszínű bástyája fölé magasodva, az elfeledett hiány miatt polcra került üvegbabák suttogva hirdették a csatlakozás lehetőségének baljóslatú, fáradhatatlan üzenetét. Szólították őt negédes hangjukon, hogy menjen közelebb, álljon a szirtre, eljuthat Elysium lenyűgöző látványú tájaira, csak hunyja le hosszú pilláit és érezze a pillangók sejteket átható, merengő erejét, ragyogja be fényévnyi leszűrt szabadság, hogy legyen közülük való, lásson a múltba, hallja a jövőt, radírozza szüntelen a jelen önsanyargató állapotát; váljon eggyé a levegővel, öltsön testet egy magasabb rendű hatalomban!
Elhitették vele, hogy mennyire jó, mennyivel másabb lehet, s ő nem törődött a legrosszabb ómen égbekiáltó hadüzenetével: a Nap fagyos ízében halomba őrölt párák magasodtak, a levelek pulzálásának dübörgésével megszűnt az örök körforgás, a halvány nyomokat felszárították a maguk után hagyott érzékek, és mind feltűnőbbé vált a rácsa mögött egyre hangosabban felordító magány keserűségének vontatott illata…
Aztán önmagát lökte le a mélybe. A változás szürke fellegét megrántva ért földet, minden pillanat egymás után hagyta el testét, a víz barázdákat szántott puha mellén, ahogy kavargott körülötte egy fúga dallamában, fullasztó gyászban zúgtak a harsonák és tükrök épültek fel a múlt sebeiből fényesre sikált kőszívek által, míg még sejteni lehetett, hogy egykor élő volt a holt.
Most ott állt ő valahol két világ közé szorulva, és várt.
*
Ajkában félelem ült. Minden kimondott szó súlyában évekig cipelt féktelen erő tört felszínre, és a mozaikdarabok mindinkább szóródtak szerteszét, ahogy elhalkult a cseppfolyós emlékek folyton forgó illúziója a mámor hevében kiragadott mondatok közül. Érzékszervei alvó medve barlangjában telepedtek meg, a gyufákat egymás után égette el, de a hamu között felsejlő árnyékképek csupán szűk horizont látképére vezettek. Szakadatlanul számolta tüdeje mozgásának felfelé, majd mélybe vesző perceit, hogy a zűrzavar közepette se hanyagolja el a megszokott rutin momentumát, ám az Úr legújabb, háborúkkal és világok pusztulásával járó évtizedeiben már csak gyilkos kísérleteket tett a látszat halványuló erejének megtartására. A morfium okozta bűnös pillanat szorításában vágta el végül a linearitás feltörő folyamatát, miáltal ítéletet hozott a mindenség felett.
Lángoló utca sikátorában haladt és érezte azt a megmagyarázhatatlanul eluralkodó erőt, ami hajtotta tovább, miközben mellette robbantak sorra a csillagok izzásához hasonlatos fényekben úszó városok és ő a közöny legegyértelműbb tényén alapulva taposott át a lüktető hamuban. Megállt egy hirtelen elnyúlt lépésnél, hogy lerúgja cipőjét – gyűlölte a mocskot, amely körülvette. Egyszerűbb módszerhez is folyamodhatott volna, ám tudta, hogy úgy megfosztja magát a természet adta játék izgalmától, ezért a legtöbb fájdalommal telve indult útnak, hogy elméjét a töviskoszorúval körbefonva mozdítsa el a stabilitásból.
Így jutott el egy kis tavacska által szegélyezett szigethez. Már messziről vetette képét elé és egymásba a tükrök hátlapján található alak sziluettjének fekete foltjai, midőn a labirintus vérfoltos ösvényén dübörögve ütötte meg fülét a harsonák dallama. Azt hitte, önmagát látja a távolban, ezért egyre erősödött benne a vágy, hogy keresztültámadva a falakon, cserepekből felragyogó elixírt használva írja meg naplóját a korallok zúgásába vetett hitének sovány lélegzetében.
Elérte a hídfőt és látta, hogy valaki mozdulatlanul heverve vár. Szomorúan tette félre legkívánatosabb vágyát, hogy bordáinak íveiből épít kártyavárat.
*
Dühösen csapta be az ajtót egy kis triolázás kíséretében, amely abban a szemhunyásnyi idő alatt esett ki helyéről a védelem legbiztosabb pontjának társaságában. Úgy tűnt csak, hogy játékos tízperceit éli megint, amely időszak mindig abból állt, hogy valami jelentéktelen semmiségen húzva fel magát nevetve rohan a távolba és a sziklák tövében magasodó hinta tövében várja, hogy párjának bársonyos szavai kíséretében térjen vissza otthona tökéletesre megalkotott csempéi mellé. Mindig így játszott, mert ezt szokta meg. A másiknak sose volt ínyére a bújócska, de tudta ő, hogy az undok felszín alatt valami láthatatlanul rabul ejtő erő áll, amely folyton piros szíveket rajzol a légkörbe, egyszóval bizonygatja minduntalan: egyszer úgyis más lesz!
Aztán ebben az idősíkban, amikor megint szembesülnie kellett saját hibáival, hirtelen elhatározásra szánta el magát. Először csak tekintett jobbra meg balra, hogy megerősítést nyerjen önnön jellemébe vetett hite: elérte már azt a fejezetet, ahol gond nélkül fordít hátat minden általa megteremtett életrésnyi léleknek! Ezzel együtt állt fel a fotelból, hisz nem érdekelte az a majdan elhatalmasodó düh meg bosszú, amiről tudta, hogy megszületik az elrohant szívében és még az eső sem mossa átlátszóra, mert e gondolat lefolyása után mindketten élni fogják a megvilágosodtak nyugodtan pulzáló éveit, amivel többek számára lesznek fontosak, mint az eddigi letűnt korok átlényegüléseiben. Aztán úgy döntött, hogy mégsem búcsúzik el.
Kabátja nélkül rohant végig a sziklák szenvedélyes szerelme által gyűrt partszakasz gyémántos könnycseppjeivel szegélyezett ösvényen és fokozatosan növelte a sebességet, hogy a becsapódás következtében fellobbanó hullámok színes ábrákat rajzoljanak az alkony légies könnyedségű zefírjébe. Így akarta megmutatni az egész mindenségnek, hogy ott, az a hely már egy szent ember nyughelye.
Szavakba önthetetlen volt akkor számára az a mennyei érzés, a hidrogénmolekulák szédítő érintése meg a távolság fogyása éppen annyi idő alatt, amelyben még meg tudta számolni a hullámok fodrozatának csípős csúcsait. Nem kellett lendület, hogy kétszáz kesergéssel teli év lehúzza őt a tengermély sötét padlózatára. Addig vitte a sodrás testének lassan elhaló szöveteit, amikor már az oxigén újra szabadon férkőzött tüdejének kiszáradt vérköreibe és a párás fátyolon át kivehető alakot öltött egy eldugott tükörterem visszaverődött fényei között két másik sziluett, amelyek félve ugyan, de annál több kíváncsiságot hordozva magukban közeledtek egymáshoz.
Elfakult ragyogó bőréből az a halovány barnás mosoly, amitől mindig vidámnak látszott, ezért mikor egy idő után felhagyott a boldogság mutogatásával, az emberek ugyanúgy ívelt ajakkal beszéltek hozzá, a tekintetük nem kúszott feljebb az arc alsó részének harmadánál, így nem is sejthették, hogy a türkizkék szemek mögött már a boldogtalanság fagyos maradékai pislákolnak. Most, hogy szívében életöltőket dobbant a szerkezet, csak szétmálló, éppen elkapott mondatfoszlányokat zárt magába a két másik ember meghökkentő találkozásából. Az a tér, ahol pihent, dübörgött minden bánattól, az összegyűrt és kidobott vágyak halomba szórt szeméthegyeitől – milliók szívének félve feldobbanó csarnoka volt ez, ahol minden betévedt lábnyom elsüllyedt a végcélban, amiről azt hitték tulajdonosaik, hogy maga a szubsztancia, pedig csak egy pillanatnyi állomás lett volna az újabb megtorpanás felé. Úgy rendszerint nem ment innen haza senki sem.
Nem tudta hát ez a céltalan véletlen folytán idesodródó test, hogy azok az életjelek, amelyeket magába szív majd a terem falából kilökődő sejtek révén, megfosztják agyának legféltettebb hasadékát és egy szem homok fogja mutatni minden emlékét, amitől már nem lesz olyan, hogy változás. Nagyokat sóhajtott, mert az a másik kettő fura illatanyagot bocsátott ki magából, ahogy egymáshoz simulva testük szikrákat szórt a végtelen félhomály tükrei között, s a bőr szövete keveredett az égett haj aromájával. Látszólag nem vettek ők erről tudomást, a tempó felfokozódott és már nem csak kezek vesztek el egymáson, hanem puha ajkak is találtak maguknak megnyugvást a halmazok metszetének pontjában, ott, ahol keresztezi egymást külső és belső, élet és erő, ego meg intuíció, a világos keveredik a sötéttel, ég és föld uralkodik, libidó kényszerít birtoklásvágyat.
A hangok játéka új látképet teremtett meg az ájult agyában. Valami régvolt mozzanatot, amikor még a kedvessel, – aki, ki tudja, azóta merre jár vagy tartotta-e őt annyira fontosnak, hogy utána eredjen és keresse a habok közt, levesse magát a mélybe, hogy ne csak szóban érje a megvilágosodás, hanem a minden emberi értelem együttes esztétikájával alkotott dimenzióban is. A kedves alakját látta kivenni sötéten pillái szűk résén át, ahogy lehajol érte és szoknyáját a magasba lendíti az egyre hevesebb szellő. Erőlködött, hogy lássa végre a valódit, hogy merje hinni a tévedést, de mikor sikerrel járt, a szerelmeskedők sóhaja vágta benne ketté a halott reményt. Vibrált a tó színe, a tükrök megrepedtek, tízezrek vokális könyörgése járta végig a fehér fényesség határolta terek templomától vezető hidat a valódi legfelsőbb hatalom súlyos kulccsal zárt kapujáig, ahol tiszta érzésbe mártott lelkek lényegültek át igazzá. Ezernyi darabra hullt a temető-csarnok, ahogy a felhalmozódó energia befészkelte magát minden apró résbe és Nap-mennyiségű hőfokban omolt alá a pára, amely inkább csak előkészítője volt a végső stádium leforgásának.
A két ember a távolban még mindig közös oxigént lélegzett be, testük szorosan kapcsolódott egymáshoz abban a pontban, amelyet a teremtés bölcsőjének neveztek. Eltompult érzékszerveik miatt még csak nem is sejthették, hogy nászukkal bélyeget nyomnak a bűnösök lelkével borított világ képére és az ítélet visszavonhatatlan. Így tűnt legalábbis a tó felszínén lebegő alak számára, aki az oszlop törmelékeitől csak foszlányokat látott, s hallani nem hallott, látni csak önmagát, érezni is csak veszteségét bírta; villódzó tudata töltötte be az információs hálózat csatornáját a molekulákra hasadó téridő-kontinuumban. Ott peregtek a képek egymás után, mint valami beakadt gomb-tekerésű film, amelynek végét eltörölte a fogaskerekek forgása, s csak a szüntelen ismétlődést hagyta el magából.
Gondolatai feléledtek, ahogy a remegés heve messzire taszította a megvilágosodottak csontvázait és a világ újrateremtése alábbhagyott. Lábait erősen nyújtogatta előre, hogy a vérkeringés lüktetve segítse őt a talpra állásban. A kedvesre gondolt, aki már minden bizonnyal keresi őt. Tudta, mert az idők során kialakult kettejük között az összhang, az empátia legmagasabb fokozatú tudománya, így még ha dimenziók is választották el őket egymástól, érezték a bajt és a gamma-hullámok rezgésein küldték el egymásnak az éltető erőt, amely végül megnyugvást hozott. Tudtak mindenről, láttak mindenkit, ám a kettejük közti harmonizáció időnkénti elvesztése megzavarta a folyamatokat. Nem is értette, miért van ott az a taszító vágy, mikor ők ketten a csodára kárhoztattak. Ha nem vesznek össze újra, s ő nem rohan a sziklák közé, tán megakadályozhatta volna ezt az elhatalmasodó, de mostanra kihunyó erőfeszítést két idegen organizmus lélekkapcsolódásából.
Azzal, hogy végül minden képszelet megtalálta a saját helyét, teljesen különös megvilágításba helyeződött minden, a határok elmosódtak, az út életlen volt, egyedül a cél kitörése volt minden találgatásnál biztosabb. A cél: pusztítás. A cél: megkeresni a jint. Törekvés: végre hazamenni. Aztán végtagjai rábukkantak minden fellelhető energiára, azok birtokában elérhető lett, hogy folytassa útját vagy inkább elinduljon és értelmet nyerjen minden eltitkolt igyekezet, amelyek százszor sodorták őt a kedvessel a pokol tornáca felé.
*
Lassan úszott kifele a tükörpalota romjain át a tavacska indigóra színezett hullámai között, amelyek időnként annyira fel-felcsaptak, hogy másodpercekre a víz alá merült. Olyankor lehetősége nyílt felmérni a láncreakció maradványát – semmi nem volt ott többé. Néhány lélek rohanni próbált még, de ahogy elérték a lebilincselt kaput, a földi atmoszféra észrevétlen idő alatt gyűrte őket alá az idő múlásának. Most már sehogy se ment innen haza senki.
Miután kiért az igaz fényre, szembetalálta magát a kedvessel, aki szakadt ruhában ugyan, de véres mosollyal nyújtotta kezét a meder szélénél, hogy a harcoló bőre a menekvés pillanatában ne akadjon bele a kicsavart fatörzsek húrjaiba, s a legbiztosabb pontra támaszkodhasson a legnehezebb próbatétel után. Az, amit ők ott akkor láttak, örökre beleégette emlékét múltjukba, de végül a megszokás győzedelmeskedett. A megbánás tükröződött mindkettejük tekintetében, s ahogy kiléptek a szent nyughely nevével címkézett kísértetbarlangból és lezárták a kapukat, érezni vélték, hogy új időszámítás kezdődött.
– Majd holnap rendbe hozunk mindent! – sóhajtotta ő. – De én ma nem akarok mással foglalkozni, mint azzal, hogy bűnbánatot tartok neked. Oldozz fel, kérlek, s ezt ugyanúgy én is megteszem! Magunkért. A világ számára majd a napkelte hozza el a valódi fényt…