Enyém vagy – 1. fejezet

1.
New York város, 2030, November 29.

Camillo Canalis éppen az egész napos fáradalmakat mosta le magáról a fürdőszobában, amikor a telefonja hangosan felcsendült a nappalijában. A fürdőszoba gyönyörű volt. Világosszürkére voltak festve a falak, rajta fehér csempe ezüstös virágokkal díszítve. A sarokkád vajszínű volt, s közvetlen a zuhanyzó mellett feküdt. A tusoló rózsa a plafonba volt beépítve, s mindig más színű vízsugár folyt a testére, amikor fürdött, hála a beépített kis színes lámpáknak és a különböző funkcióknak. A zuhanyzó üvegfallal volt körül véve, ami – ha megnyomta a falon lévő gombot – hol kitisztult, hol pedig zajos hatást kapott, amin már nem lehetett átlátni. A káddal szemben egy szekrény, ami világos barna színű, s felette egy nagyobb tükör, jobb oldalt pedig a falra fel volt szerelve egy három lépcsős polc, amin a tisztálkodó szereit tartotta.
Ahogy meghallotta a telefonját, a vizet azonnal elzárta, magára kapott egy fehér törölközőt, és ahogy volt, vizesen és gőzölgő testtel, magabiztos léptekkel átszelte a fürdőszobától a nappaliig vezető utat. Biztos volt benne, hogy nagyon fontos dolgot akarhat az, aki hívja, hiszen már régen éjfélt ütött az óra. Édesanyja nem lehetett, hiszen ma éjszakás a kórházban, nevelő apja és féltestvére, John és Lidia sem, mivel nemrég tért haza tőlük.
A nappali tágas volt. Egy fehér bőrdívány előtt állt meg, és felemelte az előtte lévő üvegből készült egyiptomi stílusú, kis dohányzóasztalról a mobilját. Bár nem dohányzott soha, ez a kis asztal azonnal megtetszett neki, ahogy megpillantotta. Az asztallap csak egy kerek üvegből készült, de a tartója és a talpa egy Kleopátrát ábrázoló fej volt. Mindig is érdekelte az egyiptomi kultúra, s egészen kiskorától kezdve begyűjtött mindenféle tárgyat, díszt, ami csak ezzel az országgal kapcsolatos.
A dívánnyal szemben hatalmas plazmatévé és házimozi állt. Még mielőtt füléhez emelte volna a telefont, lenémította gyorsan a zenelejátszóját, majd mély öblös hangján beleszólt a készülékbe:
– Canalis. – hangja hozzá megszokottan kimért és érzéketlen volt.
– Doyle vagyok. – szólt bele egyik nyomozója, s egyben társa és barátja a telefonba, erőltetett hangon. Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, ha Doyle ilyen komor és fájdalmas hangon szólal meg, ott csakis baj lehet.
– Mi történt? – kérdezte ugyanazzal a hangnemmel, amivel a telefonba először szólt, majd odalépett az üvegfalhoz, amin keresztül szinte az egész várost látta. Ez az üvegfal a plazmatévétől alig egy méterről meredt a semmibe. Az embernek olyan érzése volt tőle, mintha bármikor odaléphetne a peremhez és a mélybe vethetné magát, de Camillo szerette ezt a nyitottságot, na meg aligha gondolta, hogy százötven méteres magasságban bárki csak úgy bekukkolna.
A városközpontban lakott mióta FBI nyomozó lett belőle. Mivel már nem volt kölyök, úgy érezte, itt az ideje, hogy végleg megszabaduljon a családi idill hétköznapjaitól, és a saját lábára álljon. Jókora fizetést kap, így a belváros egyik leggazdagabb környékén, az egyik lakóparkban bérelt magának lakást. A kilátás gyönyörű, innen egyenesen rálát arra a kórházra, ahol az édesanyja dolgozik, s a saját munkahelyére is, – a Nyomozási Központra – nem messze tőle pedig ott van a rendőrkapitányság.
Ezen a helyen minden megvolt, amire az embernek csak szüksége lehetett. A lakása olyan volt akár egy ötcsillagos szálloda, kivéve a kiszolgálást és a szoba szervizt. Arra már nem volt elég a fizetése, hogy olyan helyre költözhessen, mint a főnöke, hogy naponta kiszolgálták, szobaszervizt, ágyneműcserét és takarítást kapott, de ezt nem is igényelte. Jobban szerette a magánszféráját megtartani. Teljességgel meg volt elégedve a lakásával úgy ahol volt, és nem volt szüksége a felesleges sürgés-forgásra.
Nagy nappalija volt, aminek az egyik végébe berendezte a dolgozó szobáját, a másik végéből nyílt a bejárat, rögtön balra egy kis vékony folyosó, ami két szobához és egy fürdőszobához vezetett. A konyha kicsi volt, de pont elég ahhoz, hogy egymaga ellássa magát étellel, már amikor volt ideje főzni. A nappalit és a konyhát csak egy bárpult választotta el egymástól, de sehonnan sem tárult az ember szeme elé a helységben olyan csodaszép látvány, mint a nappalijából. Premier plánba láthatta ezt a rothadó, s elzüllött várost, ami már régen nem olyan volt, mint fénykorában. A kilátást mégis minden egyes alkalommal kiélvezte, ha tehette.
2012-ben az egész világ a feje tetejére állt a világvége história miatt. Az emberek szinte megtébolyodtak abban a tévhitben, amiben éltek, s több városban is züllés ütötte fel a fejét, akár valami járvány, és ez alól New York sem volt kivétel. A város mondhatni három részre szakadt, de hivatalosan két része volt. A belváros és a külváros. A bűnözés a tetőfokára hágott, az emberek megzavarodottan a világ vége elől kezdtek menekülni. A bankrablások, fegyveres támadások megmérgezték a város lelkét. A bűnözők kapva kaptak az alkalmon, hogy ellephessék a várost, s míg a törvénytisztelő állampolgárok a belvárosba menekültek, a külvárosban eluralkodott a káosz, és a gettó a csúcsra tört.
Persze abban az évben nem történt meg az, amire minden tévhitű számított, nem jött el a világ vége, a Föld nem változott Nappá, és nem robbant fel, csupán az emberi társadalom tizedelte meg, s döntötte romba saját magát. Így hát 2013-tól a polgármester elrendeltette a bandák felszámolását, de addigra már késő volt. A város egy év alatt meghalt együtt működni, s tartani saját magát. Csak azok, akik túl akarták élni ezeket a megpróbáltatásokat, és nem mellékesen tudták fizetni a védelmi díjat, költöztek be a belvárosba. A rendőrök és a kommandós egység már semmit nem tehetett, a külváros szó szerint kiégett és lepusztult, a bandákkal nem bírtak el, mert mire észbe kaptak a rend őrei, addigra már túlságos nagy erődöt építettek maguk köré. Más lehetősége nem lévén a polgármester elkerítette a belvárost a külvárostól, s hatalmas fallal vetette körül. Akik itt laktak, minden hónapban védelmi díjat fizettek, ami persze nem két dollár, így aki tudta állni a cekhet, az maradt, aki meg nem, azt kitaszították a külvárosba. Védjék meg magukat, ahogy akarják, ez már nem a belvá-ros dolga. A védelmi díjat a belváros védelmére, és bővítésére fordították, ami egy hamis képet keltett az emberekben. Ők ugyan biztonságban érezték magukat, de a bűnözést és a csapongást ez nem állította meg a külvárosban. Ezt ők nem érzékelték. Aki viszont nem fizetett védelmi díjat azt kitették az utcára, vagy a külön erre szakosodott szervezetek szállójába küldték.
Persze ezzel Camillo nem értett egyet, mert ez olyan, mintha ártatlan nyuszikat vetnének oda az éhező farkasok közé. De mit tehetne ő, egymaga?
Időközben a külváros egyre romlottabbá és kihaltabbá vált. Ahogy teltek az évek, itt másról sem szólt az élet, mint a gyilkolásról, drogokról, prostitúcióról és persze a pénzről. A nagyobb bandák egymást ölték, ahol érték, hatalmas mészárlásokat rendeztek, míg végül csak kettő tudta magát fent tartani. Ez a kettő a mai napig is hadakozik egymással. Miattuk lett a külvárosból Észak és Dél-New York. Ez a két banda éltette, s egyben irtotta egymást, a rendőrök és a kommandó pedig még most sem tud ellenük mit tenni. Az FBI már régóta nyomoz annak az ügyében, hogy ki lehet a két városrész feje, hogy végre valahogy fel tudják számolni őket. De ennek egyelőre semmi esélye. Perpillanat örült a belváros, hogy a két banda egymással van elfoglalva, s nem pedig a központot kezdik a földdel egyenlővé tenni.
Ahogy ott állt az üvegfal mögött, levette a derekáról a törölközőt, s a vizes, vállig érő, göndör, már-már fekete haját kezdte törölgetni. Bronzbarna bőre már majdnem meg is száradt, mire Doyle a vonal végén mély levegőt véve, befejezte a dadogást, s végre értelmesen kezdett el beszélni:
– Egy idős nő talált egy hullát a temetőben. A nő prostituált és nem golyó által halt meg. Agyon verték, egy sírkő darabbal… – két mély levegőt vett ismét, mintha öklendeznie kellene neki.
– A helyszínelők már kint vannak? – kérdezte figyelem nélkül hagyva társa rosszullétét.
– Igen. – nyögte végül, majd erőlködve beleköhögött a telefonba – Gyere ide, a temető déli részén vagyunk. Amíg ideérsz, összeszedem én is magam.
– Ennyire komoly? – közben már a szobája felé ment, hogy felvegye magára a terepszínű munkanadrágját, s már egy fekete zoknit is felhú-zott mire Doyle újból megszólalt.
– Majd ha ideérsz, meglátod. Most mennem kell… – rakta le sürgősen, Camillo pedig egy laza mozdulattal leült a fehér franciaágya szélére, ráejtette a telefonját a szintén fehér pamut takaróra és végül felkerült rá a zokni másik párja is. Felállt, beletúrt a khaki színű komódjába, s kivett egy fekete alapon sárga feliratú, FBI-os pólót. Szobája a világos színeknek köszönhetően, tisztának és kellemesnek hatott. Olyan hely volt ez, ahova erőszeretettel tért haza, kipihenni a napi fáradalmait. Lábujjai belesüllyedtek a pihe-puha vajszínű szőnyegbe, ahogy az éjjeli szekrényéhez ment leoltani a kislámpáját.
A fegyvertartó hám következett, s miután ezt is magára öltötte, egyik fegyverét a szekrényből a másikat a párnája alól vette ki. A házban számtalan helyen van fegyver, hogy mindig kéznél legyen, ha egyszer úgy adódik, hogy valakit le kell szerelni. Bár még ilyen nem fordult elő, de mindig úgy volt vele, jobb félni, mint megijedni. Haját egy erősebb hajgumival összefogta, becsukta a komód ajtaját, s visszament a nappalijába, hogy felhúzhassa acélbetétes bakancsát. Ez után pedig még egyszer körülpásztázva szemeivel leellenőrizte lakását, hogy semmit se hagyott-e nyitva, bekapcsolva, s mikor mindent rendben talált, kilépett a bejárati ajtón, s bezárta, és a parkoló felé vette az irányt, ahol már várta Audi Q7-es, fekete terepjárója.
Ahogy a tizenötödik emeleti parkolóba ért, megnyomta a gombot a kulcstartóján, az szinte örvendezve pittyogott fel, s villantotta meg lámpáit, köszöntve gazdáját a sorok között, mint egy vad a sötétben, ahogy a szemeit villogtatja vadászat közben.
Imádta, az autóját, mert annyira illett hozzá, mintha csak neki tervezték volna. Ahogy beült, és bekötötte magát, a fekete bőrülés szinte kényeztetően ölelte körbe nagy, izmos testét, s viszonozva megsimogatta, s becézgette ujjaival a műszerfalat és a kormányt. A slusszkulcsot a helyére dugva elfordította, s a motor élvezettel bőgött fel, mintha csak dorombolt volna a gazdájának, s végül elindult az éjszakába.

***

Amikor befordult a temetőbe vezető, kis szűk utcába, már látta a többi rendőrautó kék és piros lámpájának villogását, amivel szinte az egész helyet megvilágították. Lassan leparkolt a többi jármű mellé, ahol szemrevételezte, hogy a helyszínelők furgonja, és Doyle fehér Peugeot 607-se is ott parkolt nem messze az ő gyönyörűségétől. A kulcsot kivette a helyéről, övét kicsatolva vette elő közben a jelvényét, a kesztyűtartóból és az iratait, mert már az autójából látta a kordont, amivel lezárták a területet.
Ahogy kilépett a járműből, megcsapta karjának barna bőrét a friss, őszi, eső illatú levegő, ami minden bizonnyal élvezhető is lenne, ha nem egy temetőben volna, s nem éppen egy bűnügyi helyszínre igyekezne. Magára kapta még a fekete bőrkabátját, majd magabiztos léptekkel elindult a kordon felé, s egy laza mozdulattal előre felmutatta a jelvényét az ott álló rendőröknek, akik halkan üdvözölték őt. Nem néztek ki valami jól, szinte már el voltak sárgulva.
Mi a fene történt itt, hogy mindenki ennyire rosszul viseli?
Átment az előtte kinyitott kordonon, s hamarosan meg is pillantotta a helyszínelőket, ahogy nagy valószínűséggel a hullát és a bizonyítékokat fotózták, s kis számozott táblácskákkal jeleztek minden eshetőségű bizonyítékot. Mielőtt a holttestre pillantott volna Doylet látta meg, ahogy egy sírnak támaszkodva épp öklendezik, s a hányás szaga azonnal megcsapta őt is, a hulla markánsan bűzlő szaga mellett.
Doyle szürke ballonkabátot viselt, oldalról látszott, hogy nem gombolta be, s ahogy előre hajolva hányt, nagyobbnak tűnt a szétnyílt kabát miatt, mint amekkora valójában volt. Doyle barna bőrű, barna hajú és barna szemű férfi volt. Testalkatra átlagosnak lehetett volna mondani, ha elérte legalább a százhetven centiméteres magasságot, de férfi létére maga volt a törpék törpéje a Nyomozási Központban.
Camillo hosszan pislogott, és kivételesen próbált nem mély levegőt venni, de gyomra azonnal rakoncátlankodni kezdett. Azonban egy pillanat alatt rendezte vonásait, s megemberelte magát, majd a helyszínelők mellé lépett, s ahogy oda pillantott a hullára, máris tudta, hogy élete harminckét évében soha ilyen gyalázatos és mocskos gyilkosságot nem látott még.
Az áldozat feltehetőleg nő volt, mármint ami maradt belőle, erre utalt. Arcát a felismerhetetlenségig pépesre zúzták a tőle nem messze heverő sírkő darabbal. Mondhatni, hogy teljesen meztelen volt, kivéve a fél pár zoknit a jobb lábán. A bal mellét… késsel levágták, a teste tele van zúzódásokkal, a hasát felmetszették, s a beleit kiontották, amik esetlenül lógtak kifelé onnan ahol lenniük kellett volna. Combjainak belső felét teljesen a húsig bevagdosták. Egészen egyenletesen helyezkedtek el a vágások egymás mellett, vaginájából alvadt vér folyt, s volt ott még valami, ami idegenül hatott a vörös folyamban.
Sperma.
A gyomra hirtelen kavarodni kezdett, de a dühe még nagyobb volt, s elnyomta hányingerét. Gyűlölte az olyan alakokat, akik nőket gyaláznak meg. Szíve szerint egyesével kínozta volna meg az összes ilyen rohadékot. Egy férfi, onnantól hogy kezet emel egy nőre, már nem vallhatja magát igazi férfinak.
Egy köhintés hallatán visszatért a jelenbe, s oldalra nézve látta meg, ahogy a halottkémük, Steven Wlash ott áll mellette. Halkan üdvözölték egymást, s kezet fogtak.
Steven fiatal volt, alig két évvel fiatalabb nála, elég magas, de nála öt centivel alacsonyabb volt, nem izmos, inkább erős csontozatú férfi. Vörös haja és fehér arcbőre szinte világított a sötétben. Még az arca szeplőit is látni lehetett, ami egy fiatal kölyök vonásait kölcsönözte neki.
– Mit tudunk? – kérdezte Camillo mély, kifejezéstelen hangon, pedig a torkában ott volt az a nagy gombóc, aminek nem lett volna szabad ott lennie.
– Az áldozat arcát a felismerhetetlenségig összezúzták egy sírkővel, ami ott van – mutatott az említett kődarabra, amit már ő is észrevett az imént. – Először megölték ezzel a kővel, csak utána vágták le a mellét, belezték ki és vagdosták össze a combját. A combjain lévő vágásokon látszanak, hogy már-már azonos távolságokra helyezkednek el egymás mellett, szóval feltehetőleg az elkövető játszott egy kicsit, majd a késsel hatolt be a hüvelybe, ami felizgatta, majd a testre ejakuált. A test bomlását és a hullamerevséget figyelembe véve, talán tegnap hajnalban történhetett a bűncselekmény – Steve hangja megremegett, s nagyot köszörült a torkán. – Én mondom Camillo, ez egy őrült. Hogy gyalázhatnak meg egy nőt így, ilyen módon?
– El fogjuk kapni, Steven, – bólintott, s lehunyta a szemét – Vegyél mintát a spermából és keressetek a testen ujjlenyomatokat, amint beértetek a központba.
– Nagyon kicsi az esélye, hogy találjunk ujjlenyomatot. Pár sírral arrébb találtunk két pár véres kesztyűt, és egy kés is ott hevert nem messze tőle. Egyedül, amiből ki tudunk majd indulni, az a sperma lesz. Kérek majd DNS mintát és alaposan átkutatom majd a testet, hogy nincs e véletlenül ujjlenyomat.
– Helló, főnök… – nyögött hirtelen Doyle egy keserveset a bal oldala mellől. Kezét a nadrágjába törölte, majd nyújtotta Camillo felé, aki biccentve gyorsan kezet fogott vele. – Megtaláltuk nem messze innen a kerítésre felakadva a másik zokniját a nőnek. A fakerítésen sáros kéznyomok vannak, feltehetőleg a nőé, de levettük a lenyomatot. A kerítésen kívül az 57-es út van, feltehetőleg egy autóból ugrott ki a nő.
– Vagyis ismerte az elkövetőt. – bólintott Camillo. – Valószínűleg aktusra került a sor, de valami közbe jöhetett, hogy még zoknival a lábán, teljesen meztelenül kiugrott a kocsiból és beszaladt a temetőbe, sajnos eredménytelenül.
– Igen. – helyeselt most társa, s figyelte, ahogy Steven ismét a holttestet kezdi vizsgálgatni, majd zsákba teteti. – Az árokban,- ahol feltehetőleg keresztülmászott, hogy a temetőbe jusson,- találtunk egy fekete hátizsákot és a nő holmija van benne.
– Keréknyomok vannak az úttesten? – kérdezte Camillo, s félre pillan-tott az autókra, amikor a hullát megpróbálták beletuszkolni a fekete zsákba.
– Nem találtunk semmit, se féknyomot, se sáros lábnyomot. Egyszerűen semmit. Nagyon odafigyelt, hogy ne hagyjon maga után nyomot, de valamit nem értek… – rázta a fejét, majd Camillora nézett – Ha ennyire óvatos volt, akkor miért hagyta a spermáját a nő testén? Miért nem tüntette el?
– Valószínű, hogy tudatosan hagyta hátra a nyomát, talán üzenni akart. Ha odabent megnézzük a nő ruháit, és megtaláljuk az iratait, többet fogunk tudni. – mondta, majd az autója felé indult. Doyle ezután egy szót se szólt, csak követte. Mind a ketten beültek az autójukba és azonnal a Nyomozási Központ felé vették az irányt. Camilloban forrt a düh. El akarta kapni azt a mocskot, aki ilyen dolgot művelt egy nővel. Egy nő bármit csinál, soha nem végezheti így. Egy nő sem érdemel ilyen végzetet.
***
Egy órával később Camillo, Doylelal a patológián vártak, hogy Steven a boncolás alatt rábukkan e még valamilyen bizonyítékra. A nő ruháit elküldték, hogy kutassanak még esetleges bizonyítékok után, de a nő iratait már ott tartotta az ujjai között, s hangosan olvasta fel a nevét.
– Tanya Dzuwskij. Orosz származású, huszonnyolc éves volt. A fénykép alapján átlagos nő, de nem csúnya. – a nő adatait már leadta két nyomozónak, hogy minél többet megtudjanak róla. Már arról is tudtak, hogy az áldozat prostituáltként dolgozott a külvárosban, pontosabban Dél-New Yorkban. – Észak és Dél-New York eddig is ölte egymást, úgy látszik most már bensőségesebb gyilkosságokra is képesek. Több mint valószínű, hogy ez hadüzenet a másik területnek. Az áldozat állítólag Dél-New York fejének volt a legkedvesebb „játszópajtása”, így még érthető is lenne.
– Igen. – helyeselt Steven – Az, hogy csak a spermáját hagyta a nőn bizonyítékul, ellenséges üzenetnek vélhető. Régen így üzentek egymásnak az afrikai törzsek, ha meg akartak küzdeni egymással. Elég barbár mód, bár még arról nem hallottam soha, hogy így megcsonkítják az áldozatot. Felettébb furcsa…
– Vagy csak szimplán egy pszichopatával van dolgunk. – vetette közbe Doyle.
– Meglehet. Mindent számba kell, hogy vegyünk. – bólintott rá Camillo, majd felcsendült a telefonja. Egy másik nyomozója hívta éppen, akit alig fél órája állított rá arra, hogy kikérdeztesse az áldozat „munkatársait”, barátait, hogy lehetett-e haragosa, vagy valaki olyan, aki a halálát akarhatta.
– Canalis.
– Hadnagy, megtudtam valamit. – szólt bele nyomozója a telefonba, szinte diadalittasan, így Camillo tudta, hogy valójában információval szolgálhatott.
– Hallgatlak.
– Két prostituáltat hallgattunk ki, akik ismerték az áldozatot, aki ugyebár Dél-New York egyik leghíresebb prostituáltja volt. Azaz sokan ismerték. Egy héttel ezelőtt azonban vitába keveredett egy másik prostituálttal aki, – nem fogja elhinni -, Észak-New York legkapósabb prostituáltja. Talán versengtek, vagy kitudja, lényeg a lényeg, hogy a nő nevétől padlót fog fogni. Állítólag a két nő halálosan megfenyegette egymást és majdnem fizikailag is hajba kaptak, de az is igaz, hogy az áldozat átment az ellenség térfelére, és ez elég nagy merészség volt a másik területtel szemben.
– Provokáció. – bólintott volna, ha nem tudta volna, hogy a nyomozója úgy se látja. Ha nem látja az illető, akkor felesleges gesztus.
– Igen. Ez adhatott okot a veszekedésre, de többet nem hajlandóak kitálalni, de megpróbálok még kicsikarni belőlük valamit…
– És a név? Ki az? – kérdezte a lényegre térve.
– Cissy… Cissy Walsh… álnevén; Himena – nyögte ki nagy nehezen nyomozója a túloldalon, Camillo szeme pedig egy pillanatra elkereke-dett, majd rendezve vonásait, Stevenre pillantott.
– Adjatok ki körözést a nőre, ha megtaláljátok, azonnal hozzátok be.
– Rendben. – Camillo már bontotta is a vonalat, de Steven hamarabb felszólalt, mint ahogy azt ő tehette volna.
– Találtam bőr darabot, és vért a körmök alatt. Valószínűleg először védekezett és karmolhatta az elkövetőt… – mondta nyugodtan Steven, miközben a mintát kaparta ki a nő körme alól. Camillo pedig odament mellé. – Jókora bőrdarabok vannak itt, az elkövető súlyosabban is megsérülhetett ezektől a hegyes körmöktől. Ez is adhatott a gyilkosnak okot, hogy először megölje. Valószínűleg túlságosan tiltakozott a nő, ezért inkább megölte és aztán gyalázta meg…
– Mi a baj? – vágott közbe gyanakvóan Doyle az arcát fürkészve, amire már Steve is felfigyelt. – Ki az, akire körözést adtál ki?
– Egy bizonyos, Cissy Walsh. Himena néven fut Észak-New Yorkban. – mondta lassan, s megrágva, megforgatva szájában a nevet, Steven szeme pedig elkerekedett, a szikét pedig kiejtette a kezéből. Camillo összefonta kezeit mellkasa előtt, s figyelte a férfi reakcióját.
– Az nem lehet… – suttogta halkan, meghökkenve – Nem lehet, hogy ennyire mélyre süllyedt volna. Nem, a húgom, biztosan nem! – hadakozott rögtön a szemben lévő falra meredve.
– Álljunk már meg egy kicsit! – tette fel a kezeit Doyle, lehunyva szemeit, majd nagyot sóhajtott. – Neked van egy húgod? – kérdezte, mire Steven csak lehajtott fejjel aprót bólintott. – De hisz, én nem is tudtam róla. Főnök? – nézett rá, de csak hang nélkül megrázta a fejét, majd halkan, szinte dörmögő hangon szólt az összeroskadt törvényszéki korboncnokukhoz:
– Biztos vagy benne, hogy a húgod az? Mármint a név alapján? – kér-dezte, majd a vállára tette jobb kezét, bíztatóan.
– Cissy Walsh… Himena. Hallottam, hogy ezen a néven futtatják Észak-New Yorkban. Az apám kitagadta, amikor megtudta, hogy terhes lett egy útszéli senkitől, aki a külvárosban élt. A fickónak nem volt jó híre, az igazi nevét nem tudtam se én, se apám. Mindenki csak Dognak szólította. Az a szemétláda, teljesen megbolondította a húgomat. Drogokkal tömte, volt, amikor úgy remegett és vergődött otthon egy kis fűért, hogy ki kellett hozzá hívni a mentőt. Aztán egy nap azzal állított be, hogy terhes és Dog nem foglalkozik vele. Apám persze bedühödött, én is az voltam, de apám nem tudott Cissynek megbocsájtani. Kitagadta. Én természetesen próbáltam apámat meggyőzni, hogy ez nem megoldás, és még is csak a mi vérünk, segítenünk kellene rajta, még ha nem is volt vele jó a kapcsolatom, akkor is a húgom. De apám hajthatatlan volt, és míg el nem vitte a rák, ezen a véleményen volt. Amikor haldoklott akkor meg akartam keresni Cissyt, hogy jöjjön be hozzá, de aztán meggondoltam magam. Apám nem bocsájtott meg neki, amiért hagyta magát bemocskolni, Cissy pedig szintén nem bocsájtotta meg, hogy kitagadta és kirakta az utcára. Legalább olyan büszke volt, mint apánk. Mióta apám meghalt, Cissyről egy mukkot sem tudok. – fordult a hulla felé, felvette a szikét, amit az imént kiejtett az ujjai közül, s megtörölte. Camillo pedig elvette a kezét a válláról, s hagyta, hogy megkezdje az Y metszést a mellkason.
– Reménykedjünk, hogy nem ő volt a tettes. – nyugtatta Stevent. – Amint behozzák, kihallgatjuk, és elkapjuk azt a mocskot, aki ezt tette az áldozattal. Nem hiszem, hogy a húgod benne van. Már csak a sperma miatt sem, de lehet, hogy tud valamit, vagy segédkezett a gyilkosságban, mi pedig ki fogjuk belőle húzni.
– Csak tedd, amit tenned kell. – állt meg egy pillanatra Steven a bemetszés közben, majd laposan hátrapillantott a válla felett. Camillo pedig tudta, hogy ha kiderül, hogy a húga keze benne van az ügyben, ez a férfi, össze fog törni, így csak reménykedni tudott, hogy a nő, nem játszott a gyilkos kezére.