Eperhab

Csengettek. Katica vidáman szaladt az ajtóhoz, és nagy lendülettel kitárta.
– Ejnye, bogaram! Már megint nem érdeklődtél, hogy ki az! Hányszor mondtam én is, meg anyukád is, hogy mielőtt kinyitod az ajtót, mindig informálódj, hogy ki keres benneteket. Ha egyedül vagy, akkor meg az ajtó kulcsra legyen zárva, kérdezz, és nézz ki a kukucskálón! – dorgálta meg Katicát a szomszéd néni.
– Nem vagyok egyedül. Anyuka is itthon van – vágta rá mosolyogva kislány.
– Jó, de akkor se nyiss egyből ajtót senkinek! Megértetted?
Katica bólintott.
– Ki csengetett? – kiabált a konyhából az anyja.
– Drusza néni! – felelte.
Katica csak így hívta a szomszéd nénit, mert ő is Katica volt. Régebben, akárhányszor átjött, mindig belecsippentett az arcába és azt mondta neki: "Szia, kis druszám!" Így kapta aztán Katicától a Drusza néni nevet.
– Ne tartsd fel, engedd már be! – türelmetlenkedett az anyja.
A kislány és Drusza néni együtt léptek be a konyhába.

Katica anyja bedolgozó volt, otthon varrta a bőrkesztyűket. Így a családról is jobban tudott gondoskodni. Amikor a házi teendőkkel elkészült, jött a varrás. Mindig gyűszűt viselt az egyik ujján, ami óvta attól, hogy sérülést okozzon a hegyes kis szerszám, és ez segített abban is, hogy áttolja a tűt a makacs bőrön.
Katica utálta ezt a fém ujjvédőt. Ugyanis, amikor az anyja a konyhaasztalnál varrt, neki ott kellett megírnia a leckét. Ilyenkor lekuporodott a sámlira az anyja lábához, odahúzta a hokedlit, arra tette a könyveit, füzeteit. Ha tévesztett az olvasásnál, vagy ha rossz megoldást mondott, akkor az az utálatos gyűszű máris lesújtott. Mivel elég nehezen ment az olvasás, az undok gyűszű – kopp, kopp -, gyakran koppant a fején.

– Gyere, ülj le! – invitálta Katica anyja barátnőjét. Csak nem valami meglepetést hoztál? – kérdezte mosolyogva.
A kislány is letelepedett a szokásos helyére, a sámlira. Jaj! Félt ezektől a meglepetésektől. Drusza néninek nem volt gyereke, így unalmában folyton kevert-kavart, sütögetett. Katicának ezek a meglepetések gyakran nem ízlettek, ugyanis Drusza néni nem sajnálta a sütikből a cukrot, émelyítően édesre sikeredtek ezek a kreálmányok.
– De, de! – felelte büszkén mosolyogva. Tudod, volt egy kis időm, és készítettem egy kis eperhabot.
Azzal leleplezte az addig a konyharuhával letakart tálcát, amin három pohár rózsaszín hab pompázott. Katica már a kinézetüktől is megborzongott. "Brrr! Biztos túl édes, és szirupos lesz".

Észrevétlenül kisurrant a konyhából szobájába, babázni kezdett. Ez valójában nemcsak az ő kuckója volt, hanem a nővéréé is, aki kórházba került. Sajnálta Riát, de annak örült, hogy most egyedül alhat, ugyanis egy ágyon ketten osztoztak, s ahogy nőttek, egyre kényelmetlenebb volt az egymás melletti alvás.
Amikor kiderült testvére szívbetegsége, fenekestül felfordult a család élete. Édesanyja szinte minden idejét Ria mellett töltötte. Katica nagyon vágyta anyja szeretetét, néha még azt is kívánta, bár ő is megbetegedne, és akkor rá is jutna idő.
Szerencsére stabilizálódott testvére állapota, édesanyja már több időt tudott otthon tölteni. Türelmetlen volt kisebb lányával, mert a félkész kesztyűk ott sorakoztak az asztalon, igyekeznie kellett, mert közeledett a leadási határidő. A szidás mellett a pofonok is gyakori vendégek lettek Katica arcán.

– Hol bujkálsz te lány? Katica!- kiabált az anyja. Gyere, együk meg ezt a finom pohárkrémet!
Katica besomfordált a konyhába. Mentő ötlete támadt, amivel elodázhatja a kóstolást.
– Anya, főzhetek nektek egy kávét?
– Jaj, az most nagyon jólesne! – örvendezett Drusza néni.
– Jó, de figyelj oda, mert ezt a kávéfőzőt most vettem, te meg olyan kétbalkezes vagy… – jegyezte meg az anyja, és szúrósan nézett lányára, éber tekintettel kísérte minden mozdulatát. Katica ettől még sutább lett. A kávéfőző részei kipotyogtak a kezéből.
– Ja, te lány! Koncentrálj már arra, amit csinálsz! – csóvált fejét az anyja.

Katica letekerte a kávéfőző tetejét, kikaparta a szemetesbe a kávémaradékot. A főző alsó szűrőjét vette a kezébe, de az hirtelen kicsúszott a kezéből, és oldalt fordulva beleesett a kávéfőzőbe. Próbálta kihúzni, de nem sikerült. Az alsó szűrő beszorult. Katica rémülten vitte oda az anyjához.
– Beszorult – nyögte.
– Mi? Micsoda? Mi szorult be és hova, te szerencsétlen?! – koppintott egy jókorát a fejére a gyűszűvel. – Tudtam, hogy nem kellett volna a közelébe engednem. Te, te, ügyefogyott! – ordította magából kikelve az anyja, és elcsattant az első pofon, majd a második. Aztán a többi… Akkorákat ütött, hogy még a gyűszű is lerepült az ujjáról, és nagyot koppant a kövön. Katica, bár fájtak az ütések, örömmel látta a földön az undok gyűszűt, ami csak fájdalmat okozott neki.

Drusza néni fogta le barátnője kezét, állította meg az ütlegsort.
– Na, nem olyan nagy baj ez. Ne bántsd már! Nyugodj már meg, én egy fogóval mindjárt kiszedem. Hol tartjátok? – kérdezte.
– Menj, te, te… kétbalkezes, hozd ide apád szerszámos szekrényéből – mondta fojtott, hangon Katica anyja.
Drusza néni kicibálta a beszorult szűrőt, ami behorpadt egy kicsit.
– Az új kávéfőző, az új készülék… most nézd, hogy behorpadt, milyen nyomott lett! – dugta lánya arcához a szűrőt. Nézd, mit tettél?!! Olyan nyomott, mint te! – tette hozzá, ezzel egy utolsót döfve lányába.
Katica némán nyelte a könnyeit. Ő csak jót akart.
– Majd veszel másikat. Ne aggódj, lehet kapni ezekhez a masinákhoz alkatrészeket. Kicseréled, ha ennyire zavar ez kis horpadás. Egyébként így is használható. Na, nem történt semmi tragédia – nyugtatgatta barátnőjét a szomszédasszony.
– Ülj le a sámlira és edd az eperhabot, aztán tűnj a szemem elől! – parancsolt rá az anyja.

Katica sírva ette az émelyítően édes habot. Nagyokat nyelt, hányinger kerülgette. Az utolsó cseppig kikanalazta. Drusza néni közben simogatta a fejét.
Aztán szégyenkezve, lehajtott fejjel kioldalgott a konyhából. A WC-be sietett, és hányni kezdett.