6. fejezet
A Tisztítás Angyalai
„ Egyik más faj sem képes teljesen megérteni és átvenni a Fény igazi valóját. Ezért nem minden faj érdemes a létre!” – I’hail Haldenn császár
Hatalmas fényem van, olyan, amit élő szem nem képes elviselni. Ebből születik az élet. Oly meleget árasztok, amit csak nagyon messziről lehet elviselni. Nekem az idő, míg az egysejtű eljut az atomkorig, csupán egy szempillantás.
Egy csillag vagyok, egy nap. Bolygók a gyermekeim. Az én népem és az én családom, körülöttem kering. Csend van és nyugalom, hosszú évezredeken át.
Betér egy idegen, egy sebesen száguldó üstökös. Talán egy szomszéd csillagtól szökött meg, de a lényeg, hogy nálam kér menedéket. Melegszívű vagyok, megszállhat. Keringhet körülöttem a családommal. Aztán jönnek mások, nagyobbak is. Úgy hallották a Fény mindenkit befogad.
Adom a fényem, adom a melegem, s lám élet terem körülöttem.
Az újonnan érkezetteket is még elbírom, de árnyékot vetnek a családomra, a népemre. Eltakarják előlük a fényem. Ez arcátlan! Az üstökösök belészállnak a családom tagjaiba és porrá égetik a bőrüket.
Az egyensúly felbomlott, az idegenek fekete bolygókká váltak és vörösökké, beleütköznek a családom és népem tagjaiba. Azok vagy széttörnek, vagy elrepülnek messze egy másik csillag felé. Mindet megölték vagy elriasztották, s egyedül maradtam.
Haragom feldúlt tűzszökőkutakat keltett rajtam, s megértettem, hogy a Fény befogad és véd, de ölni is képes. A haragom parancsolt s tűznyelvemmel és karommal csaptam le rájuk. Ez volt a Tisztítás Tüze!
Égő angyalok szálltak ki belőlem és segítettek nekem porrá égetni az összes idegent. Tűz borította testükkel zuhantak rájuk és szakították fel a bőrüket. Hálás voltam nekik, hisz belőlem születtek.
Elpusztítottunk minden idegent s az angyalaim lettek a Tisztítás Angyalai.
Poyan főpap szemei kipattantak, amint verejtékezve felébredt az álomból. Testére rátapadt az átnedvesedett lepedő és takaró. Remegett és fázott. Az álmában tűz volt, amivel pusztított. Emlékezett mindenre, mindenre, amit álmodott.
Régen megtanulták, hogyan kell megjegyezni az álmokat, hogy aztán elemezzék és megértsék azok üzenetét. Most azonban nem ő akart rá emlékezni, hanem elejétől végig tisztán látta maga előtt.
Ledobta magáról az ágyneműt és elindult megtisztálkodni.
A Fénysugár hatalmas anyahajó volt. Irdatlan hangáraiban négy-öt csatahajó is nyugodtan elfért s pihent, míg uruk parancsa ki nem küldette.
Poyan főpapé volt, hiszen ő vezette a Fény Követeit, a hiyadik négy fő népének egyikét. Ők sosem harccal hódítottak bolygókat, mint mondjuk az Egyensúly Papjai, vagy akár Kalebrannan Gyermekei. Csupán hitükkel hódítottak.
Ismerték az ősi mítoszokat az univerzum születéséről és ezt tartották a szentírásuknak. Így Kalebrannan lett az atyjuk, mint ahogy megteremtette a kerobokat, s ők azok leszármazottai. Kalebrannan pedig a Fényt szolgálja, így a Fény Követei azt tartják feljebb a Csillagistennél.
Kalebrannan Gyermekei a Fény vallását ugyan nem tagadják meg, de nem gyakorolják olyan hévvel, mint Poyan népe. I’hail Haldenn a császáruk, akinek a Csatapöröly nevezetű anyahajója most a Klion V körül kering, ahová a Fénysugár is tart.
Haldenn császár népe a Csillagisten, Kalebrannan gyermekeinek tartja magát. A mítosz szerint üresnek találta az univerzumot, amit teremtett, így megtöltötte élettel s így születtek a kerobok. Ám azok elárulták őt s büntetésül elpusztította egyik bolygójukat. Voltak, akik leváltak a keroboktól, mert ők továbbra is hűek maradtak a Csillagistenhez, ők maradtak fenn még kipusztulásuk után is több tízezer évig. Elnevezték magukat hűeknek, mely kerob nyelven így hangzik: hiyadi.
A Fénysugár látómezejébe került a Klion V és a Csatapöröly is. Lassan mozgatva orbitális pályára helyezték az anyahajót, hogy kommunikációs csatornákat nyithassanak.
Poyan a hajóhídon volt a hatalmas monitorok előtt állt, amit most Haldenn császár töltött be. Egész fejét és arcát egy felülnézeti cápára emlékeztető sisak fedte. Arcrészén különálló, csontszínű anyagból készült maszk volt, amiről két haragos szempár nézett vissza.
– I’hail Haldenn császár! Köszönöm, hogy eljött a találkozóra. – köszöntötte a nagy tiszteletben álló, tapasztalt, ám de már koros császárt Poyan főpap.
– Köszöntelek Thrazul Poyan Hyakil főpap! Kíváncsian várom, milyen témában leszünk beszélgető partnerek és remélem, hogy igen fontos a dolog. Ugyanis egy kiemelt csata előkészületein dolgozunk. – mondta tisztelettel Haldenn, de tudatta, hogy nem lelkes a zavarásért. – Ráadásul miért kellett ilyen távoli bolygóra ellátogatnunk egy beszélgetés miatt?
– Amint beszélünk róla, megtudja majd, hogy ez csupán kettőnkre tartozik s nem kívántam a Tanács fülének jelenlétét. – szabadkozott Poyan.
– Mondja meg a helyszínt és ott találkozunk.
– A déli féltekén a nagyobb kontinens alsó részén talál egy templomot, egy hegy csúcsán. Kérem, oda fáradjon le, mindenképpen egyedül.
– Fontos mondandó lehet, ha ilyen óvatos.
– Valóban. A letapogatóival hamar megtalálja, mert az egyetlen mesterséges építmény a Klion V felszínén.
– Odalent találkozunk főpap! – mondta Haldenn császár és a kapcsolat azonnal megszakadt.
A hegycsúcs, amelyen a szürke falú templom épült, nem volt havas. Az egyenlítőhöz túl közel állt s így víz is alig érte a környéket. Trópusi fák nőttek a hegyoldalban, ahol még elég volt a levegő sűrűsége.
Poyan több okból is a Klion V mellett döntött. Elsősorban azért, mert távol van a hiyadik legközelebbi rendszereitől is, másrészt pedig értelmes lényektől lakatlan. Van ám ugyan pár őslakos, de még a törzsi szintet is alig érték el, a tűz csiholásán és az állatok vadászatán fáradoznak egész nap.
Hogyan kerül ide mégis egy templom? Egykor még ez a bolygó, szinte élettelen forró, vulkán volt, tele ásványi kinccsel és energiaforrásokkal. A föld alá építettek sok ezer bányát és gyárat. Végül, amikor minden kifogyott, megköszönték istenüknek az energiákat, amiken az életük múlt. Ez egyértelműen a cyborgokra jellemző. Bár már nem gyakorolták egykor oly nemes hitüket. Mindent elvesztettek, ami egykor azzá tette őket, amivé születtek.
A Fényszúnyog, – Poyan magángépe – visítva törte át a vékony felhőket, melyek elég ritkásan borították a sűrű légkört. Nem volt ugyanaz az összetétele, mint amit a hiyadik megszoktak, de még belefért a lélegezhető határokba. A távoli nap, mely fehéren fénylett, ide az ötödik bolygójára is oly erővel sütött, ami kellő képen felhevítette a légkört ezért, az minden napszakban változtatta színét.
A templom kicsi volt, egyetlen, oszlopokkal körbezárt, kupolával fedett betonplaccból állt. Leírt róla, hogy egyetlen tiszteletadásra készült. Haldenn császár már lent állt a gépe előtt és a Fényszúnyogot kémlelte, ahogy az éppen dokkolt a sziklákon.
Kalebrannan Gyermekeinek császára hatalmas teremtés volt. A hiyadikra jellemző magasságtól is jócskán magasabbnak hatott. A cápára emlékeztető sisakja díszelgett rajta, amit nem mindenki előtt vett le, mint ahogy most sem. Egy hatalmas, bíbor köpeny volt átterítve jobb válláról a balra, mely testének nagyobb részét eltakarta. Testpáncélt hordott a mellkasán, a vállán, a karjain és a lábán is. Lágyéka fölött kisebb palást lógott majdnem bokáig, amin a Csillagisten jele volt látható. Kalebrannan jele két félkörből áll, amik egymásnak háttal vannak, összekötve egy rövid vonallal, amit egy hosszabb függőleges vonal keresztez.
Poyan is kiszállt a magángépéből és egyenesen a császár felé vette lépteit. Mögötte egy másik alak tért le a rámpáról. A császár arckifejezése nem látszott, de düh ült ki rá azonnal. Hogy képzeli ez a szentfazék, hogy engem egyedül hívat le, ő pedig ide hoz egy ismeretlent?
Az idegen nem volt különösebb látvány, vagy fontosabb fajbeli. Egy egyszerű pap volt, kopaszra borotvált fejjel. Hegyes fülei elálltak a fejétől, szemöldöke vékony volt és rövid. Nem nézett fel, kezeit végig maga előtt, egymásnak tartva hordta.
– Üdv császár! Ő itt Sladem, a segítségünkre lesz abban, hogy biztosan ne tudjanak lehallgatni minket se fentről, se innen, lentről. – mondta a főpap, ahogy a császár elé ért.
– Ha olyan fontos a mondani valód főpap, akkor hogy engeded neki azt, hogy mégis hallja? – kérdezte vissza a császár.
– Nyugalom! Megsüketíttetem, amint visszatértünk a Fénysugárra. – Sladem arca meg sem rebbent, csak a földet bámulta és kezeit szorongatta.
Haldenn ekkor látta, hogy valamit mormol magában a pap. A szája szüntelenül, hallhatatlan sutyorgásba merült.
– Akkor kezdjünk bele! – mondta Poyan és az építmény felé sétált.
– Hol szerezted ezt a díszt? – mutatott egyik szeme alá Haldenn.
Poyan a vágásra tette kezét és végigsimította, amit az a megszállt yenni férfi karmolt az arcára, még pár héttel ez előtt a Yamenen.
– Emlékeztetés, hogy a Fény ellenségei sosem alszanak. Ez az egyik dolog, amiről beszélnünk kell.
Beértek a kupola alá, a hűvösbe. Most érezték csak, milyen égetőn sugározta őket a Klion V napja. Sladem megállt az oszlopok között és kezeit széttárva a mennyezetre emelte tekintetét. A kezeiből energia áradt, de hangtalanul, széllökést okozva, amivel felkavarta az ezer éves port. Halványan vibráló energiagömböt képzett az építmény köré, amiből semmi nem látszott vagy hallatszott ki. Pár méterre tőle, úgy tűnhetett, mintha az építmény üres lenne és hangtalan.
– Volt egy látomásom, amit a Fény adott. Biztos vagyok benne, hogy a Fény saját akarata az, amit el kell végeznem. – Haldenn kíváncsian várta a folytatást, miközben Poyan egy kőből épült oltár mellé állt. – Tűz voltam és elpusztítottam mindent, ami nem hozzám tartozott. Mindent, aki nem belőlem lett, vagy nem az én népemet képviselte. Mert azok csak jöttek és romboltak. Elrontottak mindent, amit mi már sok százezer évvel ez előtt megteremtettünk.
– Az idegen fajok befogadására gondolsz. – következtette ki Haldenn.
– A Fény nem tűri, ha leghűbb fiait megfertőzik vagy elrontják. Ezért kaptam a feladatot, hogy tisztítsam meg a galaxist. – Haldenn erre felkapta a fejét.
– Azt mondod, megtisztítani minden néptől, aki nem hiyadi?
– Így van! Úgy hallottam, azt beszélik rólad, hogy gyűlölet fog el más fajokkal szemben. – mondta Poyan.
– Nem tűröm meg a népemmel való érintkezésüket. Nem szennyezem be a vérünket más fajokkal való keveredéssel.
– Hát segíts nekem a tisztításban. Te megtisztítod a hiyadik vérét tőlük, én pedig a Fény útját söpröm tisztára ezzel! – mondta lelkesen Poyan.
Haldenn levette a sisakját. Széles állú, markáns arcú, mogorva tekintetű hiyadi volt. Bőre halványkék, fülei hosszan, hegyesen álltak hátrafelé, mutatva ezzel nemesi vérét. Az I’hail család, már a keroboktól való elszakadás óta magas pozícióban helyezkedett el a politikában és a nép előtt is.
Szemeivel fürkészte a főpapéit, talán ki akarta szűrni mi igaz abból, amit most mond. Félrebeszélésnek semmi nyoma nem volt. Haldenn megrázta kopasz fejét, amin csupán egy megkötött copf volt hátul.
– Keresztes hadjárat a galaxis megtisztítására. – mondta a császár.
– A hadjárat neve pedig Tisztítótűz! – mondta lelkesen a főpap és lelépett az oltár mellől.
– Okosan kell csinálnunk! – figyelmeztette Haldenn.
Visszahelyezte sisakját és elindult a magángépe felé. Mikor elhaladt a varázslatot tartó pap mellett, a köpenye alól előrántott egy hosszú díszes kardot és egyszerűen lecsapta Sladem fejét.
– Jelentkezem, amint vannak terveim. Semmit ne siessen el és mindent át kell vitatnunk, mielőtt belekezdünk!
A varázslat megszűnt, ahogy a fejetlen pap teste maga alá rogyott.
– A Fény útjára léptél testvérem. Becsüld meg! – szólt Poyan a halotthoz, aztán felszállt a Fényszúnyogra és elrepült, ahogyan Haldenn fekete gépe is.