I. fejezet
Meleg nyári délután volt. A felhőtlen égbolton a nap már lustán nyugatra indult. Szunnyadó csend borult a világra. Az út szélén végigfutó méteres gazban a tücskök ilyenkor kezdték meg hajnalig tartó ciripelésüket. A fák között enyhe szelő osont végig, mintha el akarná ringatni a természetet, hogy majd csak a pirkadati pára mossa ki az álmot szeméből. A sűrű lombokat kettészelő út, most kiontotta magából a nyári nap izzását. A föld fölött homályba veszve vibrált a forró levegő. A messzeségből egy emberi alak elmosódott körvonalai rajzolódtak ki. Szaladt. Ahogy közeledett, egyre inkább észrevehető volt, hogy egy fiatal fiú az. A fák egybefolyt árnyként suhantak el mellette. A fiú lábain az izmok megfeszültek, ahogy talpa erőteljesen az út laza homokjába süppedve levágódott, majd ismét a magasba szökkent. Minden erejét összeszedve futott, közben zihálva kapkodta a levegőt. Arcán kétségbeesés tükröződött. Az út kanyarulata mögött, a távolban egy kis faház tűnt fel a fiú előtt. Megtorpant egy pillanatra. Szemeit megdörgölte, hogy elhomályosult látása kitisztuljon. Oldalában fájdalmas szúrást érzett. Felszisszent, arca eltorzult, homlokáról patakzott a verejték. Mindezzel nem törődve, tovább rohant a ház felé.
A kis faház verandája hajópadlóval volt lefedve, amely a hintaszék ringásától monotonon meg-megnyikordult. Kata szerette ezt a nyugalmat sugárzó hangot. Tulajdonképpen mindent kedvelt, ezen a helyen, ami itt körülvette. A fák suhogását, a madarak csiripelését, az illatokat. Sokszor kiült ide, hogy mindezeket magába gyűjtse, mialatt olvasgatott. Mert legalább addig nem gondolt arra, hogy milyen reménytelen harc dúl önmagában. Hiszen ezen a helyen, nyugalom és harmónia vette körül. A friss levegő és az olvasás elnyomta. Ilyenkor elszendergett, de csak egy pillanatra, mert többet nem volt bátorsága megengedni magának. Szinte elveszett vékony teste a székbe, ahogy összekuporodva ült, ölébe pokrócot terítve. Koponyacsontjára feszülő arcbőre, vékony, sápadt, lila vérerekkel átszőtt, mégis pirospozsgás volt. Gödrében a kocsonyás, felhígult szempárjával, már csak homályosan szemlélte a körülötte zajló világot. Mélybarna szemhéjai elnehezülten lecsukódtak. A könyvet tartó vékony csontos ujjait ölébe engedte.
A fiú talán már csak száz méterre volt a háztól. Elkeseredetten kiáltott.
– Anya….anya.
Kata bágyadt szemekkel felpillantott. Hunyorogva a fiút nézte. Fáradságot érzett minden mozdulatban. Megkönnyebbülve, de erőtlenül felsóhajtott. Ajkai alig mozdultak, mikor érces, elfojtott szavakkal, kiszáradt száját egy szó hagyta el.
– Fiam.
Aztán úgy érezte, mintha testében most felrobbanna minden fájdalma. Egy pillanatig azt gondolta, hogy ez elviselhetetlen. Majd a fájdalom érthetetlen módon melegséggé, és belső örömmé alakult. Utolsó erejéből arcizmait mosolyra formálta, feje pedig lassan, erőtlenül előre csuklott. A fiú felszaladt a veranda lépcsőin. A könyv Kata kezéből lecsúszott lábai elé. A fiú könnyes szemekkel omlott anyja ölébe. De most már csak alig hallhatóan, halkan suttogott.
– Anya. Ne hagyj egyedül!
A sötét szobában csak a rádiós óra kijelzőjének piros fénye adott némi világosságot. Tizenkilenc órára váltott. Hirtelen sivító hangon megszólalt. Kata lomha kézmozdulattal csapott a rádió tetejére. De az még mindig nem hallgatott el. A nő fáradt szemeibe bele sugárzott az égő fájdalom. Nem érzett magában elég erőt vagy akaratot, hogy az órára emelje tekintetét. Végre sikerült vakon lenyomnia az ébresztőt, majd feje visszaroskad a párnába.
– A francba. – sziszegte elgyötörten
Erre az őrületes sivításra mindig úgy riadt fel. Eszébe jutott, hogy már hányszor megfogadta, kidobja ezt a rádiót. Zaklatottságot érzett minden izomszövetében, mintha semmit érő lett volna a szendergése. Mintha a bárányok, amiket elalvás előtt számolt, átgázoltak volna rajt. Fejét dünnyögve a párnába fúrta. Mindig a kötelesség. Gondolta. Mert úgysem fogja kidobni az ébresztőt. Hiszen kelni kell. Csak egy kis nyugalom, pár pillanat. Az talán mégis járna. De valami nem hagy belűről. El kéne nyomni. Viaskodott magában. Egy kellemes ébredés, nyújtózás. Elfeledkezni mindenféle kötelezettségről. Csak a saját és nem más kénye, kedve szerint élni az életet. Kissé felszabadulva, azt gondolta ez egy szép álom. De aztán éles tüskeként beleszúródott gondolatai közé az igazi álma. Ismét zaklatottságot érzett magában. Szíve, mintha ok nélkül hevesen verni kezdene. Légzése felgyorsult. Ez a nyugtalanság rosszabb volt mindennél. Belefáradt az állandó feszültségbe. Aggodalmai gyötörték az életét, és most már álmait is. Úgy érezte, mintha megint ott ült volna a hintaszékben, a verandán. Fia, kétségbeesetten szaladt felé. Ő sápadt arccal nézte a fiút. Csontos, vékony ujjai görcsösen erőlködve markolták a szék karfáját. Valami visszahúzta. Hiába erőlködött mozdulni sem tudott. Valami erő egyre jobban nyomta bele a hintaszékbe. De ő mindenáron fel akart kelni, hogy fiához szaladjon. Mintha valami egyre inkább összepréselte volna, minél inkább küzdött. Aztán nyakán, láthatatlan ujjak fojtását érezte, ritkult a levegő. Tüdejére ólomsúly nehezedett, s tehetetlenül, lufiként leengedett.
Riadtan tért vissza a valóságba. Csak azon vette észre magát, hogy az ágy szélén ült. Maga elé bámult, és kapkodta a levegőt. A sötét szobában lassan megnyugodott. Mintha valami kellemes hang egy gondolatot súgott volna a fejébe. „A halál árnyékában járok”. A gondolat könnyített rajt. Hiszen igazán nem is az elmúlás riasztotta meg, hanem az út, még eljut odáig. Rémülettel töltötte el, hogy fia részese lehet az ő haláltusájának. Nem akart az élet fölösleges terhe lenni, csak le akarta zárni azt, úgy hogy nyugodt lélekkel haljon majd meg. A fel nem ocsúdót álomból, még szinte önmaga előtt lebegett arcképe, ahogy húsa és bőre élő halottként, lassan csontjaira rohad. Felsóhajtott, így próbált, most még elszabadulni a valóságba. Közben a kétségbeesés érzése özönlötte el testét. Mintha már nem férne több elkeseredés belé. Próbálta visszafojtani sírását, mint aki szégyelli azt. Teste remegett az erőlködéstől. Aztán, mint a folyó mely áttöri a vastag betongátat, végre kifakadt, és sírni kezdett. Arcát tenyerébe hajtotta, mintha önmagában akarna menedéket keresni a világ elől. Aztán pár pillanat múlva, lépteket halott. Valaki a szoba felé közeledett. Tudta, hogy a fia, Péter az. Már a hangokból megismerte, fia minden mozdulatát. Kata egy pillanat alatt abbahagyta a sírást, ami az előbb szinte visszafojthatatlanul tört fel belőle. Megtörölte könnyes szemeit. Nagyot sóhajtott. Arcán végigsimította tenyerével, mintha az elgyötörtséget akarná eltüntetni róla. Az egyre közeledő léptek, visszatérítették, pedig álmát annyira hűen élte meg, hogy szinte valóságnak érezte. Ez volt, ami igazán felzaklatta. Érezte, hogy ez az álom még sokszor eszébe fog jutni. Talán kétségbeeséssel is fogja eltölteni. De azt is tudta, hogy felül kell emelkednie rajt. Mert az álmok néha a valóságból merítenek. Ő pedig nem tehette meg, hogy ezzel foglalkozzon. Hiszen a valóság sokkal fájdalmasabb és kegyetlenebb. Mert nincs belőle felébredés. Harminckét évesen ő már ezt tudta. De egy tíz éves fiúnak, lehetőség szerint még hinnie, kell a szép álmokban. A biztonságot és nyugalmat pedig neki kellett létrehoznia, hiszen fiával csak ők ketten voltak egymásnak. De hogy Kata megteremtse fiának a jövő lehetőségét, mindezért mily szörnyű titok az, amire ő készül, azt nem mondhatta el. Sem fiának, az egyetlen embernek, akit szívből szeretett, sem senki másnak. Az ember egyedül él a kínjaival. Talán csak a néma Isten az, akinek panaszkodhat. Neki meg feleslegesnek tűnik.
A kitáruló ajtórésen, keskeny fénycsík szökött be. A fiú megállt az ajtóban. Kezét az ajtókilincsen tartotta. Kata felnézett a fiú sziluettjére, aztán mereven a combjain nyugvó tenyerébe bámult. Álmában látott csontos ujjai most egészséges, rózsaszínűek, ápoltak voltak. Ahogy ott ült az ágy szélén, a kintről bevilágító lámpa fényében, arcára szelíd mosoly ült.
Fekete hosszú haja bársonyosan csillogót. Szemeit a fény elvakította. Hunyorogva nézett ismét, az ajtóban álló fiára. A nő szelíd vonásai között ilyenkor halvány ráncok futottak. Határozott arccsontjai, fehér bőre és nagy barna szemei voltak. Megfáradt, de mégis tiszta nőiesség sugárzott belőle, aki ha kellett anyatigrisé, tudott válni.
– Szia kicsim. – szólt fiához édes hangon.
Péter némán figyelte anyját. Nem szólt semmit. Mostanában ez gyakori volt nála. Abban a korban volt, amikor már csak kiábrándulást, és csalódást okoz a gyermeki hit. Pedig ő ezt nem akarta. Ami volt elmúlt, ami lesz, arra nincs felkészülve. A régi bevált dolgokat csupa ismeretlen, és idegen váltja fel. A kamasz ettől mindig pánikba esik. Lázadni kezd és forrongani. Már érezte ezt, pedig még szunnyadt.
Így volt pár pillanatig anya és fia, egymással szemben.
– Kiabáltam. Nem hallottad? – kérdezte Péter egykedvűen.
– Rosszat álmodtam. Olyan zavaros volt.
Kata elgondolkodott egy pillanatra. Nem értette, miért mondta, hogy zavaros volt az álma. Csak az ő valóságát zavarta meg, hogy az álom túl egyértelmű volt. Mindenki meghal egyszer. Péterhez szeretett volna indulni. De amikor fel akart kelni, a gyűrőt ágyról, combjaiban fájdalmat érzett. Hasonlót az izomlázhoz. De ez más volt. A láz közeledtével szokott így megfájdulni a lába. Erőt vett magán. Le akart győzni magában minden kételyt. Üres elmével akarta irányítani cselekedeteit, hogy meg tudja valósítani azokat. A bizonytalanság gondolata, most csak felesleges lelkifurdalás lehetett nála.
– Csak kíváncsi voltam, sikerült-e felébredned. – mondta Péter
– Nem is tudom igazán. – hebegte a nő, még mindig kicsit kábán.
Péter belépet a szobába. Kata erőtlenül felkelt, az ágy széléről és fia felé indult. Most mindketten ott álltak a keskeny fénycsíkban. Körülölelte őket a világosság.
– Anya, már megint ruhástul aludtál. – mondta a fiú kissé lenézően.
Kata végignézett magán.
– Igen, úgy tűnik.
Aztán Péter sajnálkozó tekintettel, emelte fejét anyjára.
– Muszáj ma elmenned? – kérdezte nyájasan.
– Igen, muszáj. – felelte anyja.
– Miért? Értem nem kell. Ne tedd tönkre magad.
A fiú szavaiból sugárzott az együttérzés, ami kezdte elgyengíteni Katát.
– Nem teszem.
– Látom rajtad. Mindig fáradt vagy. És fogytál.
Kata nem tudott mit kezdeni fia határozottságával. Hiszen a gyermek, már születésétől fogva tudja, hogy mit akar. Nem tudott, és nem is akart hazudni Péternek. Így a szavak helyett, inkább csak szelíden megsimogatta fia arcát.
– Nagyon féltelek. Csak te vagy nekem. – súgta Kata
Péter átölelte anyját.
– Szeretlek anya.
Kata közelebb húzta Pétert, annyira, amennyire tudta, magába zárta a fiút.
– Te vagy nekem minden.
– De hova mész egyáltalán?
– Találkoznom kell valakivel.
– Ilyenkor este?
– Igen.
– De miért? Olyan nehéznek és fájdalmasnak tűnik mostanában minden. Valami nagy baj van?
– Nem.
Kata hangja elcsuklott. Csak némán súgott a fia fülébe. Félt, hogy meghallja hangjában a bizonytalanságot és a növekvő reménytelenséget.
– Régen nem ilyen voltál anya. Régen szinte minden más volt. Mi történt?
– Csak egy kicsit nehéz az élet. De mi együtt erősek vagyunk, és megbirkózunk vele, igaz?
Péter anyjára akart nézni. De Kata magához szorította, és nem engedte ki szerető öleléséből. Nem akarta, hogy fia lássa, ahogy szemei könnyfóliával telnek meg, és arca eltorzult fájdalmán keresztül könnyei kisietnek medrükből a világba. Kata letérdelt a fiúhoz, úgy szorítva egyre jobban magához. Oly jól esett neki ez az ölelés, hogy legszívesebben sosem engedte volna el karjaiból fiát. Majd szeméből egy könnycsepp kiszaladt, átgördülve Péter arcára azon sietett tovább, hogy aztán a semmibe vesszen.
– Ne sírj anya! Ne haragudj!
– Csak a fény bántja a szememet.
Péter kilépett az öleléséből. Az elpirosodott ábrázatú anyját figyelte. Kata tenyerét végigsimította arcán, majd könnyes tekintettel Péterre nézett. Elmosolyodott.
– Jobb lesz, ha megmosakszom, mielőtt elmennék.
Kata némán kisétált a szobából. Péter egyhelyben ált, majd anyja után fordult. Figyelte őt, ahogy az előszobai fény lassan elnyelte alakját. Majd ő is kiment. Az ajtót becsukta maga mögött. A szobában sötét lett.