Prológus
"Ki mint vet, úgy arat"
(1820, 05. 02)
Belfast városának éjszakai nyugalmát három fekete hintó nehézkes zaja verte fel. Egymás után érkeztek meg a kopott, vihavert Jaques-kúria kapui elé, a kapuőr mégsem engedett utat nekik. A hintókból kiszálló alakok vitába keveredtek vele. Egészen addig folyt a szóváltás, míg valamelyikük pisztolyt nem szegezett az őr mellkasának, s az tántorogva intett, hogy mehetnek…
A köpenyes férfiak visszaszáltak helyükre, megvárták, amíg feltárulnak a kapuk, aztán intettek mindhárom kocsisnak. A lovak idegesen kapáltak lábukkal, orrukból fehér pára gőzölgött. A hintók erős kerekei csikorogtak a fehér kavicson, ahogy a kúria udvara felé haladtak. A hangos zaj hatására nemsokára felgyúltak az első fények az épület ablakaiban. A ház ura tudomást szerzett hívatlan látogatóiról.
Lord Gaibron Jaques, a Jaques-kúria birtokosa, a kegyvesztett báró hetek óta tartott ettől a találkozástól, de ez most váratlanul érte. Családja teljesen eladósodott, s a bírósági behajtók egyre jobban sürgették. Megmaradt vagyonuk elkobzásávak fenyegették a lordot, s ennek tetejébe a kilakoltatás is szóba került. Amióta a király megfosztotta méltóságától, a család anyagi helyzete vészesen megromlott. Ezek az államférfiak, akik még ilyen késői órán is képesek voltak rátörni az emberre az ajtót, nehezíteni akartak a dolgokon.
A három behajtó fellépett a kúria tornácára. Egyikük megmarkolta a súlyos vas kopogtatót, s hozzáütötte az ajtóhoz. Kis várakozás után zár kattant, bentről egy gyanakvó képű férfi állt elő. Bajsza alatt fintor ült.
– Uraim? Tudatnák, mi célból jöttek? – Kérdezte köszönés helyett. Idősödő hangjában rosszallás csengett. A említettek furcsa pillantást váltottak egymás között.
– Érkezésünk miértje nem önre, hanem gazdájára tartozik. Eresszen be, sűrgős ügyben járunk el. Ne tartson fel bennünket! – Lépett előre a lehátul álló. Fekete kalapot viselt, kezében sétapálca pihent. A pálca vége egy beépített tőr markolatában végződött. Az alkalmazott nem tehetett mást, mint hogy beljebb kísérte az urakat…
A tanácstermet nem világította meg más, mint pár csonkig égett, vén gyertya. Lord Gaibron méltóságteljesen ült a hosszú asztal mögötti bársonyszékben, az asztalfőn. A három férfi körbefogta, ezúttal nem hagyhatták menekülni! Behúzták a függönyöket, s folytatták az egyre kellemetlenebb győzködést.
– Gaibron!Mgának komoly elmaradt adósságai vannak! Amennyiben nem változtat ezen az állapoton, az ír hatóságok mindenétől megfosztják! Lássa be, az állam nem ad több engedményt, sem segélyt! Sokadszorra figyelmeztettük ma. A lehető leghamarabb pénzhez kell jutnia! – A lord jobbján álló férfi fekete kalapját forgatta. Arcát enyhe borosta borította. Az asztalra támaszkodva köhintett egyet, s két társa odament hozzá. Egy-egy köteg iratcsomagot dobtak a lord elé. A nemesember szikáran a papírokra nézett.
– Mit akar ez jelenteni? Mik ezek? – Kérdezte nyugtalanul.
– Az elmúlt hat év tartozásainak listája. Maga hat éve nem fizet rendesen. Ezek bizonyítékok, amelyeket felhasználhatunk maga ellen egy esetleges bírósági tárgyaláson. – A fiatal férfiú kárörvendően rámosolygott. A lord ellökte maga elől a kartonokat.
– Szó sem volt bíróságról! – Lángolt fel dühösen. – Zsarolni akarnak? Mégis mivel? Nincs semmim, csak a tető a fejem felett, amit elvehetnek még tőlem! – Csapott az asztalra. Őszülő hajtincsei és homlokának redői között izzadságcseppek ültek. Félig felemelkedett ültéből. – Nos, tehát?
– Hogy mihamarabb fizethessen egy minimális összeget, ajánlok egy lehetőséget, amellyel talán némi kézpénz kerülhet a házhoz. Egyfajta ösztönzés… – Válaszolta a kalapját tartó. – Önnek van három lánya. A legidősebb, Ametisst, már férjhezmenő korban van. Nem rég múlt húsz esztendős, ha jól tudom. Előkelő, finom kisasszony, biztosan akadna egy pénzes úriember, aki feleségül kérné őt. Ám, ha ez mégsem történne meg…mondjuk egy hónap, azaz négy héten belül, akkor gyermeke, mivel angol befolyás alatt állunk, egy, a brittaniai paralment által kijelölt tisztviselőhöz kényszerülne. Olyan valakihez, aki számára tisztázottak a család körüli viszonyok. Egy biztos támasz, aki hosonló, mint…..szerénységem. – Mutatott magára.
Gaibron szemei elkerekedtek. Arcul csapta a férfi nyers közlendője.
– Hogy a…a lányom, Ametisst egy ilyen…utolsó senkihez menjen feleségül? Soha! Ő nekem a legkedvesebb, féltve őrzöm erényét! Ha az az egyetlen megoldás, hogy elhagyja a családot, legyen. De még csak ne is álmodjon arról, hogy a lányom, a magáé lehet! Nem alacsonyodom le a maga haszonleső szintjére. Mire letellik az egy hónap, Ametisst a jegyese lesz valakinek, ezt garantálom! – Zárta le a vitát Gaibron…
4 hozzászólás
Bocsi a helyesírási hibákért, de nagyon siettem, mert elég későn álltam neki az írásnak!!!:-)))
Jó-jó, de csak ennyi?! Úgy érzem, mintha egy kiragadt regényrészletet olvastam volna. Erre lehetne egy nagy családregényt is írni!
Gratula! Tetszett!!
Sziaa Berill! Régi darab, sajnos befejzettlen is 🙁
Nem lett rossz, de ilyen kis részből a folytatás ismerete nélkül nehéz bármit mondani. Tény hogy jól fogalmazol, megnézem van-e folytatás.:)