Értelem/3.fejezet

3

Egy óra folyamatos sírás után még mindig ott feküdtem a porban. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen velem megtörténhet. Hogy a rohadt életbe kerülhettem egy ilyen elveszett, kihalt helyre? Nem értettem, miért nincs nap, miért nem vagyok szomjas, se éhes. Kicsit féltem az üres portenger látványától, de legfőképpen attól, hogy tehetetlen voltam, és magányos. Csak feküdtem mozdulatlanul, és az égbe meredtem.
Ekkor a fájdalom villámcsapásként sújtott le, ösztönösen mindkét kezemmel a fejemhez kaptam, és szorítottam. Sustorgást hallottam agyam legmélyéről, közben a fájdalom egyáltalán nem enyhült, másodpercenként egyre erőteljesebben hasította szét a fejem. A suttogások összefolytak, majd elhaltak, és megint visszatértek. Testemben azt éreztem, hogy valami készül feltörni, és szétterjedni minden egyes porcikámon. Valamit éreztetni akartak velem. Homlokomat a szürke porba vertem, annyira elviselhetetlenné vált a fájdalom, de pár másodperc után vége lett egyszerre mindennek; az érzés visszahúzódott testem legmélyébe, a hangok elcsitultak, a lüktetés is alábbhagyott.
De én ugyanabban a pózban maradtam. Öklömmel püföltem a talajt, majd elkeseredetten, reménytelenül visszafeküdtem.
– Mi a kibaszott faszt keresek én itt? – suttogtam magamnak. Felnéztem a magasba, és elordítottam magam. – Mit?
Vártam a választ, de nem jött. Könnyek szöktek a szemembe, és erre a kilátástalan helyzetemre gondoltam. Ki kell szabadulnom innen. Felegyenesedtem. Valami történik velem. Odaléptem a kőtömbhöz, és ránéztem. Némán visszabámult, mit sem sejtve rólam. Ekkor öklömmel jókorákat rávágtam, és közbe üvöltöttem. – Mit kell csinálnom? Miért vagyok itt? Ki hozott ide? Mi a fasznak állsz itt? Hol vagyok?
De ő csak szótlanul állt ott, és figyelt. Ekkor meglódultam balra, és minden erőmet beleadtam a futásba. Kerestem a kijutást, vagy valami jelet, akármit. Órákon át mentem, néhol gyalogoltam, majd megint rohantam, de csak előre néztem. Találtam még egy kőtömböt. Nem sokkal utána még egyet, mind ugyanolyan volt, mint a legelső, amit felfedeztem. Kimerülten a földre rogytam. Itt fogok megdögleni.
Ekkor ismét belehasított az agyamba az az őrületes, kibírhatatlan fájdalom. Felordítottam, miközben megint a suttogásokat hallottam. Öklömmel a talajt vertem, homlokomat a porhoz nyomtam. Azt éreztem, hogy mindjárt kétfelé szakad a fejem. Egy hang tört fel agyam legmélyéről, amit akaratlanul is meghallottam.
– Jön!
Aztán vége. Megint minden se perc alatt elmúlt. Felültem, és körülnéztem. Ez csak egy rohadt álom, gondoltam. Pofon vágtam magam, azt remélve, valahol máshol felébredek. De nem, maradtam. Beleharaptam az alkaromba, de a bizsergésen kívül más nem történt. Romlott az elmém, mióta idekerültem, az biztos. Ekkor eszembe jutott valami. A kövek. Azok biztosan jelentenek valamit. Valamiért itt vannak. Talán…egy alakzatot. Futásnak eredtem, közben az előbbi fájdalmamra gondoltam, és arra a fenségesen tiszta hangra. Ki jön?
A kőtömböket kerestem, és lemértem közöttük a távolságot. Elég sok időbe telt, de szerencsére ebben nem szenvedek hiányt. Kiderült, hogy nem ugyanannyi a három kő közötti távolság. Elkezdtem keresni a tükörképüket. Szembe futottam attól a tömbtől, amit először találtam. Csak az a baj, hogy nincsenek közel egymáshoz, és van, amikor több száz méteren át csak port látok és világosságot.
Út közben egy pillanat alatt eljutottam az őrületbe. A fájdalom a földhöz csapott, rángatott, és majdnem kétfelé szakított. Testem legmélyén megint azt éreztem, hogy valami hamarosan kiszabadul, és eláraszt. A suttogások előjöttek, a hang pedig egyre többször ismételte el:
– Jön!
Próbáltam kiszabadulni az önkívületi állapotból. A hatás nem múlt el már pár másodperc után. Meg akartam szólalni, valamit mondani, akármit. De nem tudtam, csupán ennyit sikerült kinyögnöm:
– Ki…ki jön?
A fejfájás enyhült, de nem szűnt meg. Feszülten vártam a választ, de ehelyett meghátrált az érzés, és elrejtőzött bennem. Bennem. Hogy került belém? Felálltam, és körbe-körbe tekintgettem a téren.
– Ki jön? – suttogtam. – Ki a fészkes faszom jön? – ezt pedig már torkom szakadtából üvöltöttem. Vártam pár másodpercet, és megint ordítottam. Ott álltam, az isten háta mögött, és kiabáltam egy teljesen kihalt helyen.
– Gyere elő, te rohadék, és mondd meg! Válaszolj a kérdésemre!
…valami elkezdett bennem pislákolni. Ami eddig visszatartotta abban, hogy belém áramoljon, azt most át fogja törni, éreztem…
– Azt mondtam felelj! Ki…
…és meg is történt. Ami bennem rejtőzött, az most kitört, és elárasztotta testem minden egyes szegletét. Felüvöltöttem, kezeim, lábaim remegni kezdtek, arcomon azt éreztem, hogy szemeim kidüllednek és véreresekké válnak. Térdre rogytam, miközben az érzés égetett belülről, a helyszín pedig összefolyt körülöttem. Új információkat kapott a szervezetem. Agyam képeket villantott meg előttem a másodperc tört részéig. Nem tudtam kivenni belőlük semmit, tekintetem ide-oda cikázott.
– Jön!
Összeszedtem minden megmaradt erőmet, és még mielőtt az őrület, és a pokol magába szippantott volna, elkiabáltam magam. – Ki jön?
Tudtam, hogy válaszolni fog. És ahogy a képek többszöri feltűnése következtében kezdtem megjegyezni azokat, és döbbenten felfogni, a hang megadta a választ.
– Az Értelem.