Érzem a Föld szagát a levegőben

– Szerinted mi értelme az életnek? – kérdeztem barátomat, miközben a kék eget bámultam. Egy dombtetőn feküdtünk, a búzamezők takarásában, semmi nem jutott el oda a civilizáció kártékony hatásaiból.

– Értelme? Az életnek?! – ismételte szavaimat megütközve.

– Igen…vagy szerinted nincs is? Mármint értelme….

– Hát….- kezdte bizonytalanul, majd szemem sarkából láttam, ahogy könyökére támaszkodva felém fordítja fejét. – Hát dehogynem!

– És mi az? – pillantottam fel rá. Egy darabig csak elgondolkodva nézett rám, majd ismét végignyúlt a földön, és az eget tanulmányozta, csak úgy, ahogy korábban. Biztos voltam benne, hogy váratlanul érte a kérdésem, de azért kíváncsian vártam a válaszára.

– Hogy mi értelme az életnek? – ismételte a kérdést, lassan, vontatottan, mintha végigízlelne minden egyes szót. Az oldalamra gördültem, így néztem le rá. Szemeit szorosan lehunyta, száját vékony vonallá préselte. Tudtam, hogy gondolkozik, hogy le akar nyűgözni.

– Hát például ez! – szólalt meg hirtelen, majd rám emelte barna pillantását. Értetlenül ráncoltam homlokomat, mire bosszúsan fújt egyet. – Hát ez! Az, hogy itt vagyunk! Hogy kék az ég, és hogy zöld a fű! Hogy csend van, és hogy érezni lehet a föld szagát a levegőben! Ezért már volt értelme felkelnünk reggel!

– De….érdemes ezért élni? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam magamra haragítani ostobaságommal, de tényleg érdekelt. Tudni akartam, hogy neki mi ad erőt!

– Hát….ezt meg hogy érted? – bizonytalanodott el.

Halkan felsóhajtottam, majd elfordítottam a fejem. Hogy magyarázzam el neki? Nem akartam megbántani, nem akartam, hogy úgy érezze, semmit sem jelent nekem. Szótlanul ültünk percekig, talán órákig, majd hirtelen megköszörülte a torkát.

– Szerintem van értelme élni….még akkor is, ha most nem vagy benne biztos, hogy miért, vagy hogy mi az értelme. Én azért élek, mert látom, mennyire rossz a világ….- ennél a pontnál csak elmosolyodott megütközött arckifejezésemet látva – Látom, hogy minden elveszti értékét, hogy nincs már önzetlenség, és hogy csak az érdekek vezérlik az embereket! Tudom, nem hangzik valami jól, de szembe kell néznünk vele! Ugyanakkor azt is tudom, hogy én nem ilyen vagyok! Hogy nekem sokat jelent, hogy kék az ég, és nem kipufogógáztól szennyes, és hogy zöld a fű, és nem borít el mindent a szemét. Hogy vannak még ilyen helyek, mint ez itt, ahol elfelejthetjük a gondokat. Hogy vannak barátaim, olyanok, mint te, akikért érdemes élni, és akikért érdemes bízni abban, hogy van még remény. Hogy még minden jóra fordulhat! Tudod, nem is olyan rossz a világ! Az én világom egyáltalán nem rossz, sőt….csak nézz körül! Kék az ég, és zöld a fű! Nehéz a szél a föld szagától, és itt fekszünk ketten, barátok, és még vannak rajtunk kívül emberek, lehet, hogy csak tízen, vagy százan, vagy az is lehet, hogy ezren is vannak, vagy több tízezren, akik mind ugyanebben hisznek! Hisznek a saját világuk jóságában, és ez ad erőt abban, hogy felkeljenek reggelente, és szembenézzenek a rossz dolgokkal….érted miről beszélek?

Egy percig csak csendben néztem rá, és arra gondoltam, mennyire buta vagyok. Buta, és vak, mert én nem láttam meg mindezt, nem láttam, mennyire jó a világunk, csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a betontömbökből sugárzó reménytelenség. Felnéztem az égre, ami sosem volt még ennyire kék, és belemarkoltam a fűbe, egészen erősen, hogy még a porhanyós földet is éreztem az ujjaim között. Abban a pillanatban nem voltak nagyvárosok, és nem voltak füstölgő gyárkémények. Nem voltak mérgező kipufogók, nem voltak üres üvegeket markolászó hajléktalanok. Nem voltak magányosan élő emberek, nem volt hazugság, csalás, lopás, bűnözés. A mi világunkban nem volt. A mi világunk jó volt!