Érzés 20.

Földöntúli érzés volt újra mellette lenni. Olyan hirtelen hagytuk abba, mint amilyen hirtelen történt. Egymás szemébe nézve láttam, hogy nem bántuk meg. Nem lehet a szívnek parancsolni. Akár hogy is akartuk ennek így kellett lenni-e.
Mennem kell Jorgos… vigyázz magadra, hívni foglak.
Még egy csók…csak arra vágytam. Ő látva szememben a kérést és fölém hajolva most már édes…csodás csókot adott. Majd beszállt a kocsiba és elment.
Összezavarodva indultam haza. Tudtam, hogy egyszer be fog következni és most már féltem, hogy hova fogunk jutni így. Lenéztem a kezemben tartott CD-re, nem álom volt ez az egész. Tényleg megtörtént a csók és tényleg itt volt. Alig vártam, hogy másnap legyen és a munkahelyemen meghallgassam. Gyönyörű…számomra oly ismerős dallamok voltak rajta. Nem tudtam betelni vele, egész nap azt hallgattam. Közben meg csak meséltem Susannak. Minden apró pillanatot el kellett mondanom, mert olyan boldogságban úsztam. Alig telt el a délelőtt és egyszer csak csörgött a telefonom. Jorgos hívott. Szerencsésen hazaért. Hogy vagyok…nem volt semmi baj? Semmi…semmi baj nem volt. Rendben van minden. Pár szót beszéltünk még és búcsúzott. Csak a csók töltötte ki a gondolataimat. Újra és újra átélve minden pillanatát. Nem sokat érdekelt a világ, még az se hogy beköszöntött a számomra oly utálatos ősz. Nem tudott most letargiába dönteni úgy mint máskor. A szívemben még mindig nyár volt…gyönyörű napfényes nyár.
Rövid idő múlva újból hívott. Megint le kell jönni-e, szeretne látni.
Megbeszéltük, hogy megint a buszmegállóban találkozunk. Időben mentem ki, és vártam mikor ér ide. De hiába vártam, már egy órás késés után felhívtam de nem vette fel a telefont. Nem tudtam mi történt? Elindultam haza…nem tehettem másként. Még egyszer megpróbáltam elérni, de nem sikerült. Másnap reggel újból hívtam, de semmi. Egészen késő estig nem tudtam elérni. Akkor végre felvette. Nagyon szomorú volt…nem igazán tud most beszélni, de annyit elmondott, hogy családi gondjai vannak. Nagy nehezen ki tudtam csikarni belőle a választ, de nem örültem neki. A felesége el akar válni tőle és ő ebbe beletörődik, mert már úgy érzi, hogy nincs miért együtt maradjanak. Nyugodjak meg, nem lesz semmi baj, a mi kapcsolatunkra ez nincs hatással. De most le kell tenni-e. Majd jelentkezik, búcsúzott. Szia Jorgos.

Élet, mit vétett neked Jorgos? Elveszed a családját? Miért nem kíméled meg őt? Inkább engem bánts, én már megszoktam, én elviselem. Vagy ezzel is engem akarsz bántani? Szabad emberré teszed őt, hogy én még jobban szenvedjek, mert részéről eltüntetted az akadályt? Ezek után mit tudok tenni? Nem hagyhatok el egy kisgyereket. Vagy erre vagy kíváncsi, hogy meg merem-e tenni? De hogy állíthatsz ilyen döntés elé? Ér-e annyit a szerelem, mint egy gyerek? Milyen kérdések ezek? És milyen válaszok vannak rá? Ennek eldöntését már nem akarom rád bízni.
Élet akkor megint harcolok ellened.

Nem tudott hívni két hétig. Állandó veszekedések, viták zajlottak a felesége és közte. Nagyon megviselte az amit a felesége a fejéhez vágott. Az hogy állandóan úton van, az hogy az éjszakában dolgozik. Semmi nem tetszett neki amit az utóbbi két évben csinált. Nem tudta elviselni a barátait, rokonait, és legvégül már Jorgost se. Rideg otthon várta bármikor haza ment. Nem főzött, mosott rá.
És én ebből semmit nem sejtettem . Nem panaszkodott, nem mesélt róla. Magában őrlődött. Ezt láttam a szemében. Ez volt az a mérhetetlen fájdalom. Már tudta, hogy ennek a házasságnak válás lesz a vége. Érezte, hogy erkölcsileg megbukott, és anyagilag a felesége tönkre tette. Újból kell kezdenie az életét. Nagyot zuhant ő is. És nincs családja aki mellette állna, hogy segítse. Támaszt nyújtson neki. Én se tudok segíteni neki, mert ez az ő csatája. Neki magának kell megvívnia. Annyit tehetek, hogy meghallgatom, ha éppen mesélni szeretne róla. De sokkal keményebb férfi ő annál, hogy bárkitől segítséget fogadjon el. Még tőlem se. És én tiszteletben tartom ezt.
Ideges napok jöttek. Susan tartotta bennem a lelket. Susan, aki előtt oly nehezen nyíltam meg. Akitől annyi bátorítást, jó szót kaptam. Ki mellém állt, ha bajban voltam. És én is támasza lehettem. Mint minden embernek neki is meg volt a maga keresztje. Lehetőségeimhez mérten próbáltam segíteni neki.
Munkahelyem lett a mentsváram. Ott tudtam szabadjára engedni minden Jorgossal kapcsolatos bánatom, örömöm. Ebben Susan lett a szövetségesem. Bármilyen vívódás lett úrrá rajtam, ő mindig igyekezett tárgyilagosan beszélni róla. Mikor meséltem neki Jorgos családi problémájáról, ő tartott vissza attól. hogy felhívjam.. Ne zaklasd…hagyd hogy intézze a dolgait. Majd jelentkezik. És milyen igaza volt, mert jelentkezett is.
De addig még milyen sok idő telet el. Dolgoztam…családdal foglalkoztam. Próbáltam az időt kitölteni. Beköttetem az Internetet. Az első amit megkerestem rajta az a honlapja volt, abban volt az „emil” címe. Levelet küldtem neki, jelezve hogy már így is tudunk érintkezni. Lázas levelezésbe kezdtünk. Nagyon tetszett a komonikációnak ez a formája. Közben azért telefonom is beszéltünk. Így tudtam, hogy hogyan tart a válásával. Beszámolt arról, hogy el kell adniuk a lakást, és keresni-e kell egy kisebbet. Közben a munkájára is koncentrálnia kell, most minden pénzre szüksége van. Nehéz időszak volt ez az életében. Ígérte, ha kicsit rendeződtek a dolgai lejön és együtt lehetünk. Számomra is nehéz volt, bár már nem volt bennem semmilyen kétség…félelem. Önzetlenül hinni akartam, hogy amit tenni akarok az jó. Pedig tudom, hogy soha még ennyire aljasan képmutató nem voltam. Azzal áltattam magam, hogy férjem úgy se szeret, hogy csak a gyerek miatt vagyunk még mindig együtt.
Akkor miért tagadnám meg magamtól ezt a vissza kapott boldogságot. Hiszen már negyven éves vagyok. Mit várhatok még az élettől? Hiszen minden egyes nappal kevesebb időm lesz. Kapaszkodtam Jorgosba. Elhittem neki minden egyes szavát, bár néha megfordult a fejemben, hogy nem kellene elvakult lennem. Vállalom-e azt ha megint elmegy és itt hagy? Akkor azt hogy élem túl?
De most csak arra tudtam gondolni, hogy így életemnek ebben a szakaszában újra át élhetem ifjúságom minden gyönyörét, szerelemes érzését. Az évek alatt voltak próbálkozásaim arra, hogy rátaláljak a szerelemre, de sose sikerült újból átélnem. Nem volt egy férfi se olyan hatással rám. Nem tudták felgyújtani a bennem mélyen eltemet gyöngéd nőt. Csak elfogadtam azt amit nyújtottak, de viszonozás részemről elmaradt. Volt aki ridegnek tartott ez miatt, volt aki elhagyott.
A férjem is ma már ridegnek tart. Pedig őt tényleg akartam szeretni, de nem ment. Csak szeretettt éreztem iránta. Ezért tudtam most már csak az önös érdekeim előtérbe helyezni.
Tehát vártam a Jorgossal való találkozást. Vissza tudott repíteni az időben. Vissza változtam megint azzá a fiatal lánnyá aki hajdanán voltam. Nem kellett képmutató módon viselkednem.
Csak egyszerűen örültem a vele eltöltött pillanatnak. Kinyíltam mint egy szál virág, mikor az éltető napsugár ráveti sugarát.
Szabadnapom volt , mikor jönni tudott. Megint a buszmegállóban találkoztunk. Egy kis borozóba ültünk be. Beszélgettünk mindenről, de éreztük, hogy lassan mennünk kellene, nem volt sok időm. Nem kérdeztem merre…hova, csak mentem vele. Ugyan úgy mint mikor megismerkedtünk. Akkor is rábíztam magam, és most is.
Egy rokona lakásába mentünk. Már tudtam, hogy készült erre a találkozásra, ugyan úgy mint én.. Csendben mentünk fel, beérve még körül nézni se volt időm. Magához rántott és olyan hévvel csókolt, hogy szinte fuldokoltam a mámortól. Szédülten tapogatóztunk a szoba felé, egy pillanatra se engedve el egymást. Olyan régen vártunk már erre az ölelésre. Az ágyra fektetett némán nézett rám…szememből akarva kiolvasni a fel nem tett kérdésére a választ.
Én bólintva adtam tudtára, hogy igen én is akarom úgy mint ő.
Simogatott…csókolt ahol ért…nem tudva betelni az érzelmek viharával, ami úgy sodort bennünket magával, hogy kiszakadtunk a valóságból.
Indultunk fel az Olimposzra, hisz nekünk ott helyünk van.
Lágyan fejtette le rólam a ruhát, ki élvezve minden pillanatot, nem sietett…gyönyört nyújtott. Teste vibrált a vágytól, de csak arra figyelt, hogy én éljem át a szerelem olyan fokát, amit talán nő még nem élt át. Teljes valómmal feküdtem karjai közt. Reszketett a testem ahol hozzám ért a keze. Kimondhatatlan vágya tüzelt…hergelt…fokozni akarta azt amit már régen nem lehetett. Olyan nagyon vágytam már rá, hogy most mikor itt volt nem tudtam betelni vele. Nem hittem, hogy ez még valaha egyszer bekövetkezhet.
Talán ekkor tudatosult bennem az, hogy ami eddig történt az életemben…jó és rossz annak oka volt. Jorgos egyszer el ment az életemből, de az idő…vagy a sors vissza hozta. Hogy mi lehet a terve nem tudom. Most csak élvezni szeretném ezt a mámorító…földönkívüli pillanatot. Nem tudom, hogy meddig fog tartani? De már nem ez a lényeg! Az hogy vissza találtunk egymáshoz és ugyan úgy szeretjük egymást, ma már csak ez a fontos.
Karjai közt pihentem, mely még mindig cirógatott, nem akart elengedni. De sajnos az időm véges…ki kell szakítanom magam… a bűvöletéből és haza kell mennem.
Istenem, hogy tegyem meg…hogy mehetek haza ezek után? Hogy nézhetek a férjem szemébe?
Tíz éve élek vele és soha nem csaltam meg. Most majd ezzel a tudattal kell együtt élnem. És tudom, hogy ha legközelebb lejön én újra meg teszem.
Kettős élet? Bírni fogom? Mit tegyek?
Már meg tapasztaltam a gyönyört és nem akarom megint elveszíteni! De a családot se akarom felrúgni.
Magam választottam a döntésem…magamnak kell meg birkóznom vele. A választ akkor ott a karjai közt még nem tudtam. Majd később gondolok rá. Most még egy percig élvezem Jorgos csókját, még egy percig enyém a gyönyört adó mámor.
De múlik a varázs…tűnik a boldogság…jön a rideg valóság!
Kértem vigyen haza.