Érzés 22.

Kérdéseim, kételyeim soha nem mertem feltenni, csak magamban őrlődtem és találgattam hogy mi lesz ebből az egészből. Nem akartam elválni a férjemtől, de Jorgost se akartam elveszíteni. Hánykolódtam a két férfi között. Valahol mind kettőt szerettem volna. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen és csak abban bíztam, hogy idővel majd megoldódik minden. Hogy hogyan azt nem tudtam.
Felnőtt nőként még soha nem gondolkodtam ilyen gyerekesen. Kezdtem otthon egyre idegesebb lenni. Egyre nehezebben viseltem a kettős játékot. Kezdtem kifordulni ön magamból. A férjem is észre vette, hogy valami megváltozott kettőnk között. De nem szólt, csak csendesen figyelt. És én még ezt se vettem észre. Csak saját magammal voltam elfoglalva. Csak arra figyeltem, hogy mikor és hogyan tudunk találkozni. Csak ez éltetett. Minden mást kizártam a gondolataimból. Vesztembe rohantam? Talán igen! Vagy csak abban bíztam hogy az élet majd megoldja helyettem ezt az egészet? Ma már talán másként csinálnám? De Jorgos jött és állandóan együtt voltunk amikor csak tehettük. És mire észbe kaptam már lassan eltelt egy év. Már egy éve csaltam a férjem vele és soha nem buktunk le. Tényleg az Olimposzon éreztem magam. Olyan csodálatos lopott órák voltak, hogy ma is ha rá gondolok bele remegek.
Voltak olyan pillanatok mikor egy hosszabb ideig nem tudott hívni, hogy azt hittem, hogy talán vége mindennek, de ő állandóan megnyugtatott, hogy nincs semmi baj csak sok a dolga. Persze mondhatott akármit nem tudtam arról, hogy fent mit csinál, hogyan él, hogyan telnek a napjai. Azt mondhatott amit akart. Én vakon hittem benne. Mert milyen egy szerelme nő, mindent elhísz, mert el akar hinni. Kizártam a tudatomból, hogy mennyire megbízhatatlan, mennyire csak azzal foglalkozik, hogy számára mi a fontos. És most neki az volt fontos, hogy velem elhitesse azt, hogy mi újra egymásra találtunk.
De ezt akkor én még nem tudtam, csak a pillanatnak éltem. Annak, hogy mikor jön akkor vele lehessek és a karjaiban elfeledjek minden mást. Hiába , az ölelése az nem hazudott, nem lehet szerelmeskedés közben hazudni. Azt a mérhetetlen vágyat amit irántam érzett nem hazudhatta. Akkor tényleg szeretett.
Ez azalatt az egy év alatt olyan sok minden történt kettőnkkel, hogy az felér talán egy emberöltővel.
Ha hívott akkor én mentem, nem érdekelt semmi. Így történt az is mikor megvette a lakást, tőlem kért tanácsot, hogy hogyan újítsa fel, mit csináljon benne. Addig beszéltünk róla míg kitaláltuk, hogy megpróbálok felmenni és segítek kiválasztani mindent ami kell a lakásba. Itt megint Susan segítségét kértem és ő segített. Titokban mentem fel, vonattal. Kint várt az állomáson. Hihetetlen érzés volt úgy végig menni vele az utcán, hogy átölelt és nem kellett félnem attól, hogy meglát valaki. Egy rohanás volt az egész napunk, mindent meg akart mutatni, minden hova el akart vinni. Elmentünk fellépő öltönyt venni neki. Elintézett egy csomó dolgot, ami fontos volt. Kiválasztottuk a dolgokat a lakásába és már rohantunk is tovább. Élveztem minden pillanatát. Azt ahogy fogta a kezem, ahogy rám hajolt és meg csókolt, akkor mikor csak akart és ő sokszor akart. Sugárzott a szemem a boldogságtól. Igen így kellene élni, így vele, ilyen boldogságban. Mindig csak vele. De eljön-e ez a pillanat valaha? Nem mertem megint csak megkérdezni. Így hát csak megint magamban szenvedtem. Mert minden nem vele töltött idő csak szenvedés volt számomra. Neki könnyebb volt, mert ott voltak a fellépései, a koncertjei, élte az életét és ha volt egy kis ideje akkor jött hozzám. Meddig fog ez tartani? De szerettem volna meg tudni, de féltem, hogy egyszer csak eltűnik minden és én akkor ott maradok a csalódásommal. Ezért inkább nem kérdeztem semmit csak elfogadtam az ő feltételeit. Akkor az meg se fordult a fejembe, ha lebukok és Jorgost is elveszítem, hogy akkor is megérte-e az egész? De azt hiszem, hogy igen. Az hogy életem derekán újból azzá a fiatal lánnyá tudott varázsolni aki voltam, az megér mindent. Tehát elfogadtam az ő feltételeit, úgy mint egykoron régen. Sokszor volt lent, de számomra ez is kevés volt. Rettegtem attól, hogy egyszer csak nem tudom hívni, vagy nem veszi fel a telefont.
Ha volt is ilyen akkor azt olyan szépen megtudta magyarázni mindig, hogy hittem neki.

Otthon egyre rosszabbul mentek a dolgok. Teljesen elhidegültem a férjemtől. Kezdtünk veszekedni apróságokon. De még mindig jónak volt mondható a házasságunk. Néha erőt vettem magamon és megpróbáltam kedves lenni, legalább látszólag. Hazugság volt minden tettem, hazudtam a férjemnek és hazudtam magamnak is. Azt képzeltem, hogy az jó amit Jorgos iránt érzek és a férjem csak akadályoz abban, hogy beteljesüljön a szerelmünk. És még mindig hittem Jorgosban. Lidércnyomáshoz kezdett hasonlítani az éltem. De még mindig abban a hiszemben voltam, hogy egyszer csak minden jóra fordul.
De persze nem így történt. Hogyan is gondolhattam, hogy én mindent megúszhatok, és titok marad mindig az amit csinálok. Igen bekövetkezett az amire nem számítottam. Lebuktam a férjem előtt. Egy olyan banális módon, hogy ha nem velem történik akkor szívemből tudtam volna nevetni rajta. A modern technika volt a vesztem. Ember még ennyire nem lehetett tudatlan mint én voltam. Az internetes levelezésem miatt történt az egész. Mivel annyira nem értettem hozzá, így azt se tudtam, hogy van rá mód, hogy a férjem letudjon ellenőrizni. Pedig ezt tette, annyira beleásta magát, hogy egy idő múlva betudott menni a levelezésembe. Így mindenre rá jött. Vagyis csak majdnem mindenre. Mivel konkrét dolgok nem voltak csak sejtette hogy valami van. Persze hogy azonnal rákérdezett. Én tagadtam mindent és próbáltam menteni a menthetőt. Kemény csatát vívtunk. Hazudtam ahogy csak tudtam. Pedig milyen egyszerű lett volna ha mindent bevallok és akkor én is szabad lehettem volna. Mért nem tettem, nem is tudom? Mit akartam még? Mi ilyesztett meg annyira, hogy ragaszkodjak a férjemhez, mikor addig meg csak szabadulni akartam tőle. A lelkiismeret, vagy az a tíz év amit együtt töltöttünk el? Férjem ragaszkodott hozzám és mindent elkövetett, hogy rendbe tegyük a házasságunk. Valahol én is szerettem volna. De még így sem tudtam lemondani Jorgosról. Mikor elmeséltem neki mi történt, azonnal lejött és én játszva a tűzzel, újból találkoztam vele. Már félve a lebukástól ezért Susan kölcsön adta a lakását ami ott volt a mellettünk levő lépcsőházban. Így biztosítva számomra alibit.
Ha vissza gondolok a találkozásunkra, arra hogy mennyire vad és őrjítő volt, bizsergek. A tudat, hogy bármelyik percben lebukhatok csak szította a vágyamat. Jorgos talán még soha nem szeretett annyira mint akkor. Kiragadott a hétköznapokból, és olyan fokú szerelemmel árasztott el, hogy elfeledtem azt hogy ki vagyok. Azt hogy egy lépcsőházzal arrébb van a másik életem. Jorgos biztosított arról, hogy nem akarja hogy vége legyen azért mert a férjem megtudott valamit. Sőt inkább a védelmébe akart venni, ha netalán megütött volna. Hát ennyire szeretsz? Ennyit érek neked? Vállalnád azt is hogy beszélj a férjemmel miattam? És én még volt, hogy kételkedtem benned és a szerelmedben? Hát kell ennél nagyobb bizonyíték egy nőnek? Nem elég az hogy a szeretett férfi kiáll mellette?
Ó görög Istenek hát nem feledtetek el? Hát ennyire figyeltek rám? Héra mindent látó szemed őrzi szerelmünket. Már régen eltűnt belőlem minden kétség Jorgos szerelmét illetően. El tűntek azok a buta kérdések amik belül rágták a lelkem. Teljes szívemből hittem neki. Meg se fordult a fejemben az hogy talán nem is gondolja komolyan. Azt hittem el neki amit hinni akartam. És én reméltem, hogy tényleg fontos vagyok neki, hogy érdekli az ami velem történik. Hát hogyne hittem volna mikor csak egy szerelmes nő voltam. Héra mosolyával fűszerezett, és védett csodálatos estét töltöttünk el. De mikor az elválásra került a sor, már befészkelte magát a tudatomba a mélabús szomorúság. Ennyire még soha nem esett nehezemre el válni tőle. Pedig tudtam, hogy el kell haza mennem, nem kísérthetem az ördögöt. Így is a csodával határos módon úsztam meg. Ő neki is menni-e kellett, mert még haza kell érni Londonba és az még nagyon nagy út. Holnap már megy is ki Osztrákba és szeretne még pihenni is egy kicsit. Forró hosszú csók volt az ahogy elvált tőlem, majd elindult.
Én nem győztem hálálkodni Susannak azért hogy lehetővé tette számunkra azt hogy tudjunk találkozni. Hogy teljes legyen az alibim még feljött hozzánk és beszélgettünk még egy darabig. Másnap döbbentem rá igazán, hogy mennyire veszélyes volt az amit tettem. De mivel már túl voltam rajta így könnyedén túl tettem magam rajta és nem foglalkoztam vele tovább. Megint csak az érdekelt hogy együtt voltam Jorgossal. A férjemet az orránál fogva vezettem és élveztem, igen élveztem. Pedig tudtam, hogy egy csalárd, hazug nő vagyok de nem érdekelt. Már annyira benne voltam a hazugság pókhálójában, hogy teljesen körbe font. És csak az zavart egy kicsit, hogy Susant is bele vontam, de mivel ő is az elejétől kezdve benne volt így számára se volt már más választás. Így teltek megint a hónapok.
Hazugság hozta az egyiket a másik után. Örökös körforgás, és nem lehet tudni, hogy hol a határ.
Mikor borul fel az egész. És ha egyszer felborul, úgy teljes valójában akkor mi lesz? A férjem lesz-e még egyszer ennyire megértő, vagy nem és akkor mi fog történni? Elhagy, elmegy és akkor még mindig itt lesz-e Jorgos, hogy mellém álljon?
Állandó telefonok ezek voltak. Vagy ő hívott vagy én hívtam. De nem tudtam elhagyni. Most már nem, már annyira belém ivódott a lénye, hogy csak így tudtam elviselni a férjem által számomra terhes voltát.