Érzés 25.

„ … Egyik reggel felkeltem és úgy tettem mintha boltba indulnék… „

– Jorgos, látogatód jött- Vaszilij jött be a szobába. Van egy kis ideje, gondolta addig felugrik és beszélgetnek egy kicsit.
– Jaszu Jorgi – megfordította a széket és odagurult az asztalhoz – Jaszu vaszilij.
Barátja leült a karosszékbe és hosszan nézett rá. Nem tetszett neki az amit látott. Borús hangulatban találta és vibrálóan idegesnek. Még jó, hogy feljöttem, szüksége van a társaságra, csak nem vallja be. Nagyot kortyolt a hűsítő italból és csendes egyhangúsággal mesélni kezdett. Mindenről ami az eszébe jutott, az, hogy mi történt vele az elmúlt egy hétben. Próbálta bevonni Jorgost is, de az csak ült és nézett egy pontot a szobában.
– Emlékszel még Nicára? – vágott a szavába. Válaszra se várva beszélt tovább.
– Nica, rengeteget gondolok rá. És tudod, hogy ezt neked köszönhetem, az a könyv amit adtál az juttatta az eszembe.
– Jorgi miről beszélsz? Ki az a Nica? Ismerlek már kölyökkorunk óta és soha nem volt Nica nevű ismerősünk.
– Hát nem emlékszel rá? Mikor az együttesünk volt, akkor ismertem meg. Még neked is tetszett!
Már kiabált, kezével ütötte a tolókocsi karfáját. Szeme sarkában idegesen rángatózott egy idegszál.
– Ne hazudj nekem Vaszilij, legalább te ne! Hogy felejthetted el?
Már nem volt ura önmagának. Egyre jobban kiabált. Barátja egyre fokozódó rémülettel figyelte. Elgondolni se tudta, ki az a Nica, sose hallott róla. Mi történik a barátjával?

Igaz, hogy csak egy sms-t küldött, abban írta, hogy nem sokára lejön és akkor mindent elmesél. Várakozással teltek a napjaim. Tépelődtem, hogy vajon hogyan tudja lerendezni a feleségével a házasságukat. Nagyon elszomorított az ami vele történt.
De élnem kellett a saját életem, családomat nem hagyhattam magára. Helyt kellett állnom még akkor is , mikor belül vérezve zokogtam. Kettészakadt bennem a létem, egyik reszketett a családért, a másik vergődött a szerelemért. Kiutat nem találtam, még azt se tudtam, hogy Jorgos mit akar ezek után? És én mit akarok, nem lehet két életet élni egyszerre, de akkor mi a megoldás? Őrlődtem a bennem dúló érzelmektől, egyik pillanatban rohantam volna hozzá, a másikban férjem furakodott be a gondolataimba. Megőrülök vagy belehalok, kétségek, önvád viaskodott bennem. És se telefon, se sms-t nem kaptam, már több hónapja. Nem tudtam mi történ vele, mért nem jelentkezik már? Felhívni nem mertem, még nem, még várok pár hetet és ha akkor se hív akkor telefonálok neki. Kínok kínján mentem keresztül ezen a pár napon, de nem jelentkezett.
Félve vettem a kezembe a telefont, és tárcsáztam, hosszan csengett ki, majd az üzenetrögzítője szólalt meg, kinyomtam. Újból próbálkoztam, de ugyan az történt. Remegés futott végig rajtam, egy könnycsepp gurult végig az arcomon. A tudat, hogy nem veszi fel, korbácsütésként hasított végig rajtam. Mi történik? Mi ad okot neki arra, hogy ne beszéljen velem? Már elfelejtett? Az nem lehet, akkor nem jött volna eddig. Valami történt vele, félelem szorította a torkomat, görcsbe rándult a gyomrom, fejemben zakatolt a kérdés, Jorgos mi történt veled? Adj hírt magadról mert ezt a bizonytalanságot nem tudom elviselni. Ennél még az is jobb lenne, ha egyszerűen én nem kellek neked, de akkor legalább tudnám, hogy jól vagy és nincs semmi bajod. De így mit tudok tenni, honnan tudnám, hogy jól vagy és nincs semmi baj? Jorgos kérlek csak egy kicsi hírt adj! Nem érzed, hogy mennyire szenvedek, csak halljak felőled, kérlek Jorgos?!
De nem történ semmi, nem hallottam felőle. Az idő meg csak haladt a maga útján, nem figyelve rám és a kínjaimra. Még mintha örömét lelte volna abban, hogy ennyire kínoz. Már fél év telt el, és én még mindig nem tudtam semmit, egyszer se sikerült felhívnom. Bele kell törődnöm abba, amibe már úgy hiszem soha sem fogok tudni, abba, hogy megint eltűnt az életemből. Csak most már semmit se tudtam róla. Vissza kellett térnem a hétköznapok malmaiba és élnem, mikor belül meghaltam. Igen, egy darab meghalt belőlem és soha többet nem fog újra életre kelni. Most már úgy kell élnem, hogy az amit mindennél jobban szerettem volna, soha nem lehet az enyém, hiú ábránd volt, csak az, hogy még egy esélyt kaphatunk az élettől. Nincs ilyen, nincs még egy esély, csak egy életed van, és ha elrontottad, akkor azzal kell élned. Utálhatod, gyűlölheted, de akkor is a tiéd, és nem tudod eldobni. Hát én is megpróbáltam élni tovább, megpróbáltam elfelejteni Jorgost. Nagyon nehéz volt, nagyon hiányzott, de be kellett látnom, hogy nem tehetek semmit. Ha ő nem akarja, akkor én nem tudom megtalálni. Tehát akkor megint Jorgos nélküli élet vár rám. Csitulj szívem, ne gondolj rá, megtiltom, kilépett az életünkből. Ő akarta, bele kell nyugodnunk. Jártam dolgozni, csináltam a dolgomat, úgy mint a Jorgossal való találkozás előtt. Mit tehettem volna mást? Csak egy szomorú apró vonás tűnt fel a szemem sarkában.
Abban az időben történt, hogy egyik kolléganőnk kórházba került. Úgy hogy volt mit tennem, barátnőmmel ketten próbáltuk a munkát megosztani. Nehéz időszak volt. Egyik nap meglátogatta az Edit és úgy beszéltük meg, hogy utána én is bemegyek hozzá. Keddre esett a látogatásom. Soha az életbe nem fogom elfelejteni azt a napot. Akkor döbbentem rá a kegyetlen valóságra, ami mindennél rosszabb volt. Bárcsak sose mentem volna be, de mégis inkább jobb volt így. Mindenre választ kaptam, ami eddig tönkre tette az életem. De mégis nem akartam elhinni azt amit a két szememmel láttam.
A folyosó falához bújva figyeltem, térdeim remegtek, kezem nyirkos lett, vállaimat rázta a zokogás, befelé sírtam. Jéggé dermedve néztem egy pontot a folyosó végén és csak motyogtam magamban: nem ez nem lehet igaz, nem ezt látom, csak képzelődöm. De a rideg valóság volt, Jorgost láttam egy tolókocsiban, az anyja volt vele és egy számomra ismeretlen férfi. Jorgos, annyi bánat, és szomorúság volt a tekintetében, hogy elkellett fordítanom a fejem, mert nem bírtam a látványát. Odafutni hozzá, átölelni és megmondani neki, de mit is mondhatnék neki? Istenem, mért tetted ezt vele? Megbabonázva figyeltem őket,és mikor elindultak a folyosón felém, én bénultan állva néztem, nem tudtam mozdulni, csak a fejem fordítottam el, hogy ne ismerjenek fel. Elhaladtak előttem és én rohanva futottam végig, ki az utcára. Leültem a lépcsőre és már nem törődve senkivel, zokogtam. Már értettem mindent, már tudtam a választ minden kérdésemre. Reszketve gyújtottam rá, hát mi lett belőled, mi történ, és mért nem szóltál nekem? Hát ennyire nem ismersz, hát azt hiszed, hogy így már nem kellesz? Jorgos hát még most se ismersz ennyi év után? Nem tudom mennyi ideig ültem ott, nem is érdekelt, a csalódás, hogy Jorgos nem hívott és nem mondta el azt ami vele történt mindennél jobban fájt. Még annál is, mint ami vele történt. Kábán, fásultan mentem haza. Nem tudtam, hogy ezek után mit tegyek. Felkereshetem-e, gondolom az anyukájánál lakik. Kérdések, amikre most nincs válasz. Ki tudja, hogy valaha lesz-e?