Érzés 5.

Házasságomról van mit mesélnem, nem is tudom hol kezdjem, előzetesen annyit, hogy a lehető legrosszabb dolog volt az életemben, amit túl éltem. Mindenben igaza volt apámnak, de azt, hogy milyen is volt Sándor azt még ő se tudta akkor. Az első években még normális volt, igaz ebből másfél évet katona volt. Mikor leszerelt, keresett munkát. A vágóhidra ment dolgozni. Szasa már másfél éves volt. Mivel kevés volt a pénzünk, én is vissza mentem dolgozni a volt munkahelyemre. Két műszakba jártam, Szasát anyámék vitték-hozták a bőlcsödéből. Anyám amennyire nem szeretett engem, annál jobban szerette az unokáját.
Rengeteget dolgoztam, hogy fiamnak mindent megtudjak adni. De hiába, mert Sanyi minden pénzt elköltött magára. Minél többet dolgoztam annál kevesebb lett a pénzünk. Sanyi szép lassan otthagyta a munkahelyét. Már nem dolgozott csak a haverokkal volt. Elkezdett kocsmázni. Sokszor jött haza részegen, de akkor még nem volt agressziv, vagy csak apámék tartották vissza. Már csak arra kerestem, hogy ő inni tudjon. Megelégeltem és közöltem vele: ha ezt akarja folytatni, akkor menjen vissza az anyjához ő talán eltartja nekem van kire keresnem. Bátor voltam, hisz apám megvéd, ha bántani akarna. De akkor még nem bántott.
Elment.
Fél évig éltünk így Szasával. Csodálatos volt, talán életünk legszebb fél éve, azóta se volt olyn nyugalom, béke körülöttünk. A világ legjobb gyereke volt, mintha tudta volna, hogy olyan nagyon vágyok a szeretetére, annyira akartam szeretni őt, hogy csak rá figyeltem. Ez már túl megy anya-fia kapcsolaton, ez már valami más volt. Ez azóta se változott, senki nem tud kettönk közé férni, Szasa olyan része az életemnek amit soha senki nem tud onnan eltávolitani. Ekkor történt, hogy Sándor újra felbukkant, megváltozott, van munkahelye, kérte adjak neki még egy esélyt. Annyira szerettem a fiam, hogy úgy gondoltam, talán szüksége lehet az apjára. Rá való tekintettel engedtem Sándornak. Közben megkaptam a házmesteri lakást és oda már hárman költöztünk. Sanyi nem sokáig dolgozott, úgy érzte, hogy neki elég ha nekem segít a ház körüli munkában. Itt már nem kerestem olyan jól, ezért állandóan kevés volt a pénzünk. Plána hogy már megint elkezdett inni. Szasa is óvódás lett, oda is pénz kellett. Próbáltam spórolni, csak nem igen volt miből.. Kezdtem kevesebbet enni, hogy ezáltal is több maradjon a gyereknek. Csak amit én megkoplaltam azt ő elitta. Ha szóltam nki már megütött.
Mikor először ütött meg, akkora pofont kaptam, hogy neki estem a falnak és bevertem a fejem. A döbbenettől nem tudtam megszólalni. Nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem. Pedig utána hányszor megvert.
Eleinte csak kisebb pofonokat kaptam, ez mindig attól függött, hogy mennyire volt berúgva. Az agresszivitása egyre nőtt, már minden kis neszre figyeltem ugrásra készen hogy időben tudjak menekülni, mert ha elkpott akkor nagyon megvert. Később már rúgott is, volt hogy a nagykés is elő került. Mindennaposak lettek az ütlegek. Nem mertem szólni senkinek, féltem. Nagyon féltem. Szégyeltem azt amit tett. nem akartam kiteregetni a szennyest. Úgy hittem csak véletlen ez az egész, és idővel minden jóra fordul. Hogy talán megváltozik és ugyan olyan jó lesz mint a házasságunk elején. Naiv voltam, tudatlan, hittem abban, hogy ezek csak véletlenek. Ma már persze tudom, hogy az első pofon után ott kellett volna hagynom. Nem lett volna szabad ennyi ideig várnom.
Mikor az életedben csak a verés van, nem igen mersz másokkal érintkezni. Nehogy megtudják azt, hogy te milyen életet élsz. Még te takargatod a férjed búneit. Csak tűröd a pofonokat, azt hiszed hogy valamit nem csinálsz jól, hisz nem minden nő kap verést. Te lehetsz a hibás. Lassan eltünt belőlem minden érzés, csak a fiamért éreztem hatalmas szeretetet. Lehet hogy az iránta érzett felelőség tudott életben tartani. Rideg, képmutató lettem. Kifelé próbáltam mutatni hogy minden rendben van, de néha nagyon nehezen ment. Kopár volt minden, reménytelen, már nem bíztam senkiben, magamra voltam utalva.