Érzés Befejező rész

Mikor végig mentek a folyóson és bementek a rendelőbe, akkor döbbent rá, hogy kit látott futólag. Elkapta Vasilij karját és könyörgött neki, hogy tolja vissza a folyósora. De mire kiértek, már üres volt. Csüggedten nézett rajta végig és már azt hitte, hogy annyira benne volt a gondolataiban, hogy csak a képzelete játszott vele. Nem lehet, hogy itt volt, mit keresne itt a kórházban. Beletörődve engedte, hogy vissza vigyék a rendelőbe. De csak az járt a fejében, hogy amit látni vélt. Nica volt, most már érzem, hogy ő volt. De akkor mért nem jött oda hozzám? Nem akar így látni, egy nyomorékot, mit is kezdhetne velem? Alig várta, hogy haza érjenek és egyedül legyen. De nem , Vasilij nem akart még menni, betelepedett a fotelba és kényelmesen elnyúlt benne. De nem figyelt rá, csak a gondolatival volt elfoglalva. Csak Nicára tudott gondolni. Kezébe vette a telefont és tárcsázott, majd hirtelen mozdulattal ki is nyomta. Megdöbbenve vette észre. Hogy nincs egyedül a szobába. Majd később felhívja és mindent elmond neki. Elmondja, az egész balesetet, a kórházat, Nikolast és mindent, amit eddig nem mondott még el. Igen, majd felhívja később. Ezzel a tudattal bóbiskolt el. Vasilij szép csendesen felállt és elment, hagyta pihenni barátját. Csendes, nyugodt álma volt, talán az első a baleset óta. Álmában Nicával volt szerelmesen, fürödtek a boldogságban, az egymás iránt érzett szerelemben.

Nem mondtam el senkinek, még Editnek se, megtartottam magamnak. Még nagyon dúlt bennem az érzés, hogy nem szólt és így kellett megtudnom az igazságot. Még át kellett gondolnom, hogy mit tehetnék, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit. Ez teljesen letört, bizonytalanná tett. A tenni akarás érte csak nem szétfeszített a belsőmet. Segíthetek-e neki, kell-e a segítségem? Jorgos, most mi lesz velünk? Találkozhatunk még valaha?
Összetörten dolgoztam, éltem, még soha se volt ilyen teher a családom, mint ezekben a napokban. Annyira szerettem volna vele lenni, simogatni, beszélni hozzá, lelket önteni abba a konok fejébe. Elmondani neki, hogy számomra semmi nem változott, hogy ugyan olyannak látom mint régen, ugyan úgy szeretem. Persze tudom, hogy számára már semmi nem olyan, és nem kér alamizsnát. De hát bűn az ha szeretem? De tehetetlen voltam, nem mertem felmenni hozzájuk. Szétszórt lettem, figyelmetlen, nem igen érdekelt semmi. Alvajáróként közlekedtem, még jó, hogy ezekben a napokban nem kellett kocsiba ülnöm.

„ Jó volt újra vele lenni, érezni bőrének illatát, csókját, mely olyan lágy és egyben olyan vad is volt. Újra Pesten volt, újra tárgyalt, zenélt, koncertezett.
Telefonon beszélték meg a találkozót.
– Thartho sto dimo.- Lejövök az önkormányzatba.
– Ligon ande mothoume.- Akkor tudunk találkozni.
– Ne, ne.- Igen, igen.
Az is olyan jó, hogy Nica nem felejtett el teljesen görögül. Jó vele beszélni. Még ha nem is lehet teljesen az enyém, akkor is ez a kevés, amit adni tud, ez is olyan sokat jelent nekem.”

Csengetésre ébredt, az orvos volt, jött megnézni a leleteit és hogy mi volt a kórházban. Még kába volt, nem tudta, hogy hol van hirtelen, csak mikor mozdulni akart akkor jött rá a valóságra, hogy az előbb csak álmodott. Nincs koncert, nincs Nica. Kapott egy újabb beutalót, fontosnak tartotta az orvos, hogy még egy vizsgálatot elvégezzenek. Mikor meghallotta, hogy újból kimegy a városba, döntött felhívja és beszél vele, megkéri, hogy jöjjön a kórházba és találkozzanak. Igen, már nem halogatja tovább, szüksége van rá, és ezt meg is mondja neki. Látni akarja. Mikor egyedül maradt fogta a telefont és hívta Nicát. Már nem voltak benne kétségek, már nem érdekelte semmi, mindent egy lapra tett fel. Mikor Nica felvette a telefont, nem engedte szóhoz jutni, csak gyorsan elmondta, hogy szeretne vele találkozni, és lenne-e rá mód, hogy a kórházba kijöjjön? Igen történt egy kis balesete és most oda fog menni. De nagyon örülne, ha láthatná. Nicának alig maradt ideje, hogy válaszoljon, igen kimegy, alig várja, hogy találkozzanak. Addig is sokat gondol rá és csókolja.

Boldogságban úsztam, hívott és látni akar. Gyönyör hullámai járták át a testem, a tudat, hogy nem sokára látom, megbeszélünk mindent, elgördítünk minden akadályt az utunkból. Igen feladok mindent azért, hogy vele legyek, csak vele. Már régen eldöntöttem, csak arra vártam, hogy Jorgos is így gondolja. Már nem érdekelt semmi, a család, a férjem, már menni akartam hozzá, és csak hozzá. Nem tudok nélküle élni. Most már tudom és nem hadakozom ellene. Alig vártam, hogy eljöjjön a nap, mikor találkozunk. Nagyon nehezen ment, de csak eljött. Mámorban ültem kocsiba és elindultam a boldogság felé. Ragyogott az arcom, végtelen szerelem áradt szét bennem. Sietve vezettem, minél előbb ott akartam lenni. Mikor a kórházhoz értem, már nem bírtam magammal, türelmetlen voltam. Már csak parkolnom kell és mehetek is Jorgoshoz. Csak hogy a parkolás sose volt az erősségem és most se sikerült elsőre. A visszapillantó tükörbe nézve próbáltam betolatni, de nem sikerült. Gázt adtam és előrementem, a kocsi ugrott egyet és meglendült, én még mindig a tükörbe nézve próbáltam egyenesbe tartani. Ez lett a vesztem, nem vettem észre, hogy előttem van valami amit a kocsi orra meglökött, de olyan erősen, hogy felborult. Csak a hatalmas kiabálásra figyeltem fel és néztem előre. Akkor vettem észre Jorgos anyját aki lehajol és zokogva borul valami fölé. Kiugrottam a kocsiból, előre futottam és akkor láttam azt a valamit. Velőtrázó sikoltás tört ki belőlem. Uramisten elütöttem Jorgost. Kiborulva a tolószékből az úttesten feküdt, fejéből ömlött a vér. Leborultam hozzá felemeltem a fejét magamhoz vontam és csak kiabáltam, Jorgos ébredj fel, nyisd ki a szemed, kérlek, ráztam, üvöltöttem, Jorgos nem hagyhatsz itt, most nem, nem tehetek róla, nem akartam, kérlek. A felismerés, hogy én tehetek róla megbénított. Még jobban ráztam, és csak kértem, hogy nyissa ki a szemét. Próbáltam a vérzést elállítani, de csak ömlött belőle. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, rám nézett én fölé hajolva megcsókoltam. Egy sóhaj hagyta el ajkait és feje félre billenve megnyugodott. Nehezen vettem észre, hogy már nem lélegzik, meghalt. A karjaimban halt meg a szeretett férfi, és én öltem meg. Én aki mindennél jobban szerettem, most én lettem a gyilkosa. A felismerésre elájultam.
Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Üres volt a szoba, ugyan úgy mint én. Vele haltam én is. Ott a parkolóban én is meghaltam. Számomra vége a világnak. Még mindig nem tudtam felfogni azt ami történt, az anyja jajgatását, sírását. Elvettem tőle az egyetlen fiát. Gyilkos lettem, csak ez volt ami a fejemben zakatolt. Két nap múlva engedtek ki a kórházból. Első utam Jorgosékhoz vezetett. Beszélnem kell az anyjával, tudtam, hogy nehéz lesz, de túl kellett esnem rajta. Nehéz szívvel csengettem be. Mikor kinyílt az ajtó és meg láttam őket, nem tudtam bemenni, csak álltam és némán folytak a könnyeim. Az anyja rám nézett és fia elvesztése miatti összes gyűlöletével szembe köpött. Nem mertem letörölni, csak néztem rá, örökre belevésődött a tekintete a tudatomba. Lassan megfordultam és lejöttem a lépcsőn. Kint az utcán meg álltam egy pillanatra, ekkor ért utol Vasilij. Csak annyit akart mondani, hogy tudja, hogy mennyire szerettük egymást, és hogy mikor lesz a temetés. Nem tudtam megköszönni, csak bólintottam.
Be kellett mennem a rendőrségre . Kemény és megalázó volt. A vádiratot átadták az ügyészségnek. A tárgyalásra eljött Jorgos összes rokona. Engem csak a férjem kísért. Mérhetetlen megvetéssel, hiszen mindent elkellett neki mondanom. Gyűlölt és én nem haragudhattam rá. Két és fél évet kaptam, eltöltendőt. Fordult velem a világ, erre nem számítottam, azt hittem felfüggesztett lesz. De Jorgoséknak nagyon jó ügyvédjük volt. A temetésre nem tudtam elmenni, már akkor bent voltam. Csak egy szál virág volt velem, majd ha kimegyek akkor elviszem a sírjára.

Hát doktornő ennyi az történetem. Arra volt kíváncsi, hogy milyen bűnt követtem el azért, hogy itt vagyok.
Most már végére értem a történetemnek. Ennyi volt az én hatalmas szerelmem. Így végződött.
Az egyik fél ELTEMETTETIK a másik fél ALÁSÜLLYED. Gyönyörű csodálatos szerelem, ami végül is még se teljesedett be. Most itt ülök egy kicsiny cellában, és már soha többet nem éled fel. Már csak az emlékeimben él tovább, de olyan őszintén, tisztán, mint ahogy megismertem. Ő már nem érez semmit. Nem úgy mint én, aki elveszítette a családját, szerelmét, mindent ami fontos volt az ember életében. Nem maradt semmim.
Ha szabadulok, egy teljesen új életet kell kezdenem, teljesen egyedül, nem számítva senkire, csak is ön magamra.
Az élet elvégezte azt amit rám mért. Be kellett fejeznie, mert az, hogy én boldog legyek, azt sose engedi. Most már tudom, és ez szerint fogok élni. Férjem egyszer se látogatott meg, teljesen elfordult tőlem. Csak a nagyobbik fiam maradt mellettem, ö tartotta bennem a lelket, ö vigasztalt, ö megértette azt ami végbe ment bennem. Nem helyeselte, de tudomásul vette.
Élet, hát az öröm tánc hol marad? A győztesnek kijáró örömujjongás?

Hát itt a vége, itt ülök a cellámban és várom, hogy egyszer csak kinyíljon az ajataja és én elmehessek Jorgos sírjához.

VÉGE