4. Az Alarik nevű bolygó, az Orion csillagrendszer belsejében, egy kettős naprendszer negyedik kísérője. A földlakók szerint az Orion talán a legszebb és leghatásosabb csillagkép az egész égbolton. Három jelentős csillaga ismert: a Beteigeuze, a Bellatrix, és a Rigel. A valóságban azonban az Orion-ködnek örültek leginkább az emberek. Ez a köd tündökölt számukra oly kellemesen és sejtelmesen, mely tündöklés ilyen irdatlan távolságból lobogó fáklyafényhez, vagy egy óriási kandalló tüzéhez hasonlított. Ebben a fényességben születnek jelen pillanatban is csillagok százai, bolygók ezrei. Ebben a fényességben születnek jelen pillanatban is élőlények milliói. Cseperedés folyik ottan.
Az Alarik nem a három legfényesebb csillag körül keringett. Egy, a Földtől 840 fényévre található kettős naprendszer körül. A nagyobbig csillagot nemes egyszerűséggel úgy hívták: Nap, a kisebbiket meg: Testvér. Az Alarik a következő főbb ismérvekkel rendelkezett mindenki számára hozzáférhető módon: átmérője 14 234 kilométer, tengelyforgási ideje: 24 óra 32 perc 21 másodperc. Egyenlítőjének hossza 44567 kilométer, tömege 6468 trillió tonna, a Nap körüli keringési ideje 364 nap, 6 óra, 5 perc, és 12 másodperc. Felszínének kétharmadát víz borítja, a fennmaradó területen kisebb-nagyobb földrészek osztoznak, helyet adva két jégsapkának északon és délen. A bolygón két nappal és két éjszaka váltakozik egy nap alatt. Nyolc óra nappal után nyolc óra éj, négy óra nappal után négy óra éj következik. És így tovább. A négy szakaszra bontott napok, hála a Testvér közelségének, majdnem egyenletes hőmérsékletet biztosítanak a bolygó egész felszínén, melyen nyolc évszak követi egymást az alábbi módon: Víz, Tél, Homok, Tavasz, Tűz, Nyár, Szél, Ősz.
Földlakók ókori mondavilága szerint Orion, a nagy vadász azzal dicsekedett, hogy minden állatot le tud győzni. Ezért ádáz harc tört ki közte és a Skorpió között. Az istenek pedig úgy döntöttek, hogy az égbolt két átellenes részére helyezik őket, hogy sohase legyenek egyidejűleg a horizont felett. Így is lett.
A bolygó egyébiránt megközelítőleg hatmilliárd éves. Az élet első, kezdetleges formái több mint négymilliárd évvel ezelőtt kezdtek sarjadzani. Abból a célból, hogy válaszokat kapjanak a három, általuk legfontosabbnak vélt kérdésre, az alariklakók változatos és időtálló vallásokat alapítottak legtöbbjük közmegelégedésére. A három kérdés imigyen szólt: ”Honnan jöttünk? „és „Mi az élet értelme?”, meg „Hogyan működik ez az Egész?”
Az alariklakók egyébként szakasztott olyanok, mint a földlakók. Úgy is nevezik magukat, hogy: ember. Ez persze nem véletlen, mindkét faj a Kellően Hányaveti Isten által megszabott küllemekkel bírt. És bármilyen hihetetlen, a gondjaik és kérdéseik és kétségeik is nagyon hasonlóak voltak. Egy lényeges különbséget azonban feltétlen meg kell e helyütt jegyezni: az alariklakók kilencszázmillió évvel korábban népesítették be golyóbisukat. Éppen ennek köszönhetően az Alarik napjainkban roppant békés és elégedett élőlények lakhelye.
Ez nem mindig volt így. Történelme során száz és száz értelmetlen háború ontotta ki ezrek és milliók vérét. Mostanra már letisztultak a viszonyok, kialakult az új Rend. Már nem lelik kedvüket egymás leölésében. Már nem irtanak ki teljes fajokat állat-, és növényvilágukból számolatlanul, üzleti és politikai okokra hivatkozva. Már nem szennyezik a környezetüket ipari hulladékkal, nem tárolnak sugárzó anyagokat városok közvetlen közelében. Már nem zavarják meg az erdők mélyén megbúvó állatok nász-, táplálkozási-, és ivadékgondozó tevékenységét. Már nem irtják ki a bolygó közepén vastag sávban elterülő esőerdők csillám zöldjét. Már nem a pénz a legfontosabb érték számukra, mivelhogy már nem veretnek és nem nyomtatnak többet belőle. Manapság a legfontosabb érték számukra, melyet népszavazással döntöttek el: a babakacaj.
Azt a történelmi időszakot, amikor rájöttek, hogy a bolygó nem őértük van, hanem ők tartoznak felelősséggel csodálatos és pompázatos kincseiért, elnevezték a Megbékélésnek. A Megbékélés azóta is tart. Ezerhatszáz éve.
Az utolsó nagy megpróbáltatást egy hatalmas, minden addiginál nagyobb és véresebb és gonoszabb háború jelentette. Az atomenergia kantárjának elengedésével görögtűz söpört végig a bolygón. Az alariklakók ezt roppant mód élvezték, azt hitték, valamiféle szent célt szolgál a hadviselés eme új formája, akárcsak az ezt megelőző véres csaták. Természetesen nem tudtak volna egyetlen embert sem előrántani szakadt varázscilinderük lelkiismeretlen mélyéből, aki legalább csak egyetlen, icipici érvvel alátámasztotta volna azt a bizonyos szent célt.
Ebben a háborúban leginkább versenyeztek, méghozzá oly módon, hogy ki tud több atomtöltetű rakétát ledobni a másik nemzet országára. Atomtöltetű rakéták gyártásához megfelelő szakértelemmel rendelkeztek. És bőségesen volt pénz ennek a szakértelemnek a finanszírozására, mivel a legtöbb nemzet mintegy az ötszörösét költötte erre költségvetéséből, mint amennyit oktatásra, szociális-, és egészségügyi feladatokra együttvéve. Erre az országok vezetőit saját polgárai hatalmazták fel törvényes, demokratikus választások útján. A polgárok általában elégedettek voltak választott vezetőik munkájával, bár mindenhol léteztek lázadó csoportok, fanatikus békeharcosok.
Egyes vallási vezetők azt állították, hogy ezen utolsó háború a Sátán műve. A lázadók és a békeharcosok meg úgy vélték, hogy az Alarikon egyetlen élőlény sem tudta megmondani, mi az élet célja, és hogy honnan jöttek, ezért aztán egymásnak estek, hogy a Fajok Fennmaradása néven elhíresült háború végeztével, az új Rend eljövetelével, és a Megbékélés által erre rájöjjenek, és okuljanak minden alarikbeli és egyéb élőlény javára. Megjósolták a jövőt!
A kérdésekre mostanra már megtudták a válaszokat. Mélyen a szívükben hordozzák azokat. Majdhogynem a születésükkel együtt ivódik beléjük. Pedig nem segített nekik senki, legfőképpen Kellően Hányaveti Isten nem. Ugyanis ő bent ragadt egy óriási fekete lyukban, ahonnan csak nagyon soká szabadul meg. Közben megérkezik Alarikra egy földlakó és egy halott. A földlakót úgy hívják: Daniel. Az elhunytat meg úgy, hogy Oberon. Addig is, amíg megérkezik, Kellően Hányaveti Isten iszonyatos mennyiségű szivart pöfékel el, miközben slugovicát kortyolgat egykedvűen. És eközben egyre csak szemléli a múltat és a jövőt.
Maga a háború nem tartott sokáig. Ennek két alapvető magyarázata volt. Az egyik, hogy a bolygó ketté volt osztva nagyon gazdag, és nagyon szegény országokra. A másik: az atomtöltetű rakéták véges mennyisége. Viszont a nagyon szegény országok a háború negyedik napján már nem voltak nagyon szegények. Semmilyenek sem voltak. Le lettek törölve az Alarik felszínéről. Számottevő fegyvereik nem lévén, tanácstalanul, egykedvűen szemlélték a rájuk hulló neutron és hidrogén és plutónium hengereket. Aztán eljött az idő, mikor már nem volt több szemlélni valójuk. Szemük sem volt már. És akkor mi van?
Két hét elteltével a nagyon gazdag országok alig valamivel voltak gazdagabbak a már nem létező nagyon szegény országoknál. Nem maradt több kilőni való rakétájuk. Éheztek és fáztak. A különböző vallások még élő hírvivői azt állították, hogy íme, a Sátán véghezvitte az akaratát, eljött a megérdemelt büntetés, kín, szenvedés. És valóban: mindenfelé csupa kín, vérvörös szenvedés. Azt is mondták a magányos hírvivők, hogy lám, hamarosan eljön a Megváltó és hoz meleget, élelmet és hitet és új világot. De nem jött. Ki a franc akart volna ebbe a radioaktív mocsokba jönni?
Pár túlélő élelmes feliratokat hagyott hátra romba dőlt házak falain, erdők védtelen csendjében, pihenők oldalába vésve. Futótűzként terjedt el ez a pár sor, s ma is ott díszeleg minden város Megbékélés emlékművén. Így szólt az üzenet:
„Nem maradt több reményünk a földön,
mintha elhagyott volna minket az Isten.
Némelyek azt mondták: látták Isten fiát,
Mások nem látták őt. Valóban: ha eljött
volna, bizonyára nagy tettek jelzik
az útját, mint hajdan. Kételkedtünk,
mert nem láttuk se őt, se nagy tetteit.” 1
És a végjáték!
Sok százezer nukleáris gomba nyúlt az ég felé, több száz négyzetkilométeres körzetekben radioaktív csapadék hullt alá. Naponta száztizenötmillió alariklakó pusztult el. Az atomenergia keltette nyomáshullám, mint valami tajtékzó vihar, szétrobbantott mindent, ami az útjába került; másodlagos tüzek éledtek fel rémálmukból. A magukra maradt atomerőművek megfelelő ellenőrzés híján önálló életre keltek, s lobbantották fel végharsonaszerűen az utolsó lángcsóvát. A termikus sugárzás melegen beborította a légkör alsó rétegét, kiszippantva onnan az éltető oxigént, hogy végül vaksággal, harmadfokú égéssel áldja meg a még életben maradottakat. A Nap és a Testvér sugárzásának szintje lezuhant a béka feneke alá olyan mértékben, hogy ott, ahol még maradt némi ép növényzet, erdősáv, egész egyszerűen leállt a fotoszintézis. A talajfelszín lehűlt, dermesztő hideg ölelte át a bolygó lakható részét. A csapadék is számottevő mértékben csökkent, ami meg mégis leérkezett a lila-fekete felhőkből, az nem más volt, mint méreg. Nem sokkal ez után tartós hóesés mosta le a mocskot, hogy a fűtés és élelem nélkül maradt túlélők nagyobb számban pusztuljanak el a sugárzó fagyban, mint a rakéták melege által. Valami azt súgta a földbe ásott embereknek, miközben elhalt állatok húsát rágták, hogy ez aztán végképp nem az élet célja s főleg nem szent célja. Egyetértően bólogattak mindannyian. A Megváltót sem várták. Segítséget sem a Jóistentől. Nem reménykedtek. Nem hittek senkiben, csak abban, hogy egyszer minden jóra fordul. Féltek, reszkettek, zokogtak. Szeretteiket siratták. Ha valaki abban az időben egy óriási sztetoszkópot rakott volna a bolygó fölé, fájdalmas hüppögések ezreit hallotta volna.
Majd csend.
Nem hallatszottak a gyárak szimfóniái, villamosok csilingelése, óvodák ricsaja, tengerpartok zümmögő mormolása, tévéadók álmosító szörcsögése, otthonok lámpa-fényes melegében a vacsorák előtti csevejek. Minden halott volt. Ennél halottabb már nem is lehetett volna. És ez hatszáz évig eltartott. Ennyi időre volt szüksége a természetnek, hogy méregtelenítse magát, megtisztuljon, levesse az emberek által ráaggatott fekélyeket, tályogokat, keléseket.
Alig pár ezren élték túl a nukleáris tüzeket, dermesztő teleket, savas esőzuhatagokat. Törzsekbe csoportosultak, belterjesen szaporodtak. Nem viseltek egyebet, mint állatok bőréből és növények leveleiből készült ágyékkötőket. A nők fedetlen keblekkel jártak. Csecsemőiket mindenki által látható módon szoptatták. Közösen úgy döntöttek, hogy a babakacaj után a csecsszopók nézése lesz a második legszebb dolog az új világban. Ennek nagyon tudtak örülni. Kellemes érzés bizseregtette őket, ha ilyen csodálatos dolgok jutottak az eszükbe. És minden este, mikor nyugovóra tértek erdő mélyén, vagy lankás domboldalon, jól elszégyellték magukat, megsiratták a puszta, még terméketlen és rozsdabarna földet, soha addig nem látott virágokkal rügyező fákat, esetlen, végtaghiányban szenvedő állatokat. A halottakat már nem siratták. Szándékosan nem emlékeztek a halottaikra, pedig akárhova is léptek, egy-egy megszürkült csontvázba mindig belebotlottak. Közösen azt is megállapították, hogy a holtak nem is múltak el igazán, elporladt testük beivódik magába az anyaföldbe, ily módon örökre részévé válva a természet lankadatlan láncolatának. Ennek a megállapításnak is örültek. Próbáltak sokat mosolyogni, szép dolgokról beszélgetni.
És a babáik csak kacagtak, kacagtak és kacagtak.
A városokat messze elkerülték, még mindig féltek a múlt tárgyaitól. Csak olykor-olykor merészkedett le valamelyikük, hogy használható és ép holmik után kutasson. Rendszerint nem találtak ilyen dolgokat. Az Alarikon szinte minden használhatatlan lett. Ha olyasvalami került a vándorló törzsek útjába, ami emlékeztette őket a Fajok Fennmaradása háborúra, vagy csak bizonytalanok voltak a tárgyat illetően, akkor azt szétszedték, összezúzták, leköpdösték, eltaposták, majd jó mélyre elásták. Így lapul ma is a földfelszín alatt megszámlálhatatlan mennyiségű kézifegyver, harckocsi, robbanószer, mérgező vegyszer, számítógép, tévékészülék, videó játék, olajkút, buldózer, pénzverdék gépei… és így tovább.
Csak annyi fegyvert tartottak meg, amennyi a vadászathoz kellett, továbbá a védelmükhöz a náluk erősebb torzszülött, és veszett állatok ellen. A fegyvereket minden törzsben két, a többiek által kiválasztott vadász birtokolta azzal a tudattal, hogy ha kísértést érezne másra használni a fegyverét, mint amivel a törzs megbízta, akkor két lehetőség közül választhat:
1. Elvágja önkezűleg a saját torkát.
2. A többiek vágják el a torkát.
A törzsekben senki nem akart vezető lenni. Úgy vélték, mindenkinek megfelelő szabad akarata lett a háború elültével, és ezzel a szabad döntési jogával azt tesz, amit csak jónak lát. Ennek is nagyon örültek.
Nagyon sok lelenc csatlakozott vándorlásaik során hozzájuk. Úgy látták, hogy a gyerekek némileg ellenállóbbak voltak a háború borzalmas hatásaival szemben. Valódi regimentet alkottak, ahogyan hullámzottak hegyről le, dombra fel. Idősebb társaik szerették a gyerekeket, segítettek nekik, ahogy csak tudtak. És a gyerekek viszonzásképpen mosolyogtak.
Mindazonáltal szigorúak voltak a hatalmaskodásra és uralomra és leigázásra hajlamos alariklakókra. Őket egyszerűen fellógatták az első fára, ami az útjukba került. Bizony, volt olyan történelmi korszak a bolygó életében, amikor az emberek fellógatása valóságos divat volt. A lázadók nyaka köré hurkot kötöttek vastag csomóval megspékelve. Erre a régi időkből nagyon jól emlékeztek. A csomó leginkább arra szolgált, hogy az illető fulladását elősegítse. A legtöbb esetben ez meg is történt. Legnagyobb örömükre nem kellett gyakran alkalmazniuk ezt az eljárást, túlontúl friss volt bennük a háború keltette emlékzuhatag. Inkább szerették egymást. Ha valakinek szüksége volt valamire, akkor a többiek készségesen segítettek neki, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Nem bocsátottak áruba semmit, mivel minden mindenkié volt. Elhatározták, hogy amennyiben lakhatóak lesznek az egykor nagyon gazdag országok, egy olyan társadalmi formában szeretnének élni, melynek alapja a szeretet, a tisztelet, és persze a babakacaj.
Telt-múlt az idő, s a szétszóródott törzsek szép lassan egyesültek. Hétszáz évvel az utolsó rakéta kilövése után történt mindez. Mikor egyesültek, nagyon boldogok voltak. És megint csak sírdogáltak. Egymás vállán zokogtak. Megölelték a másikat, kezeik egymásba kulcsolódtak.
Azóta eltelt ezerhatszáz-negyvenkettő év. Minden az új rend szerint él és virul. A zokogást felváltotta a hüppögés, a hüppögést a gondolkodás, a gondolkodást a tiszta értelem, a tiszta értelmet bölcsesség, a bölcsességet a mindenkire egyformán vonatkozó Megbékélés. És leültek. Összegezték a tudásukat.
Néhány gondolat:
A múltban nagyon-nagyon gonoszak voltak.
Minden gondolatuk a pénz és annak megszerzése körül forgott.
Különösebb ok nélkül rengeteg élőlényt kiirtottak.
Hagyták, hogy egyes népcsoportok kevesebbet kapjanak a bolygó terméseiből. Akinek nem volt elég pénze, azt lenézték, megvetették.
Sok, kegyetlen üzletet kötöttek: ahol nem volt, víz, ahelyett, hogy ingyen adtak volna, jó pénzért szállítottak. De a víztelen országok nem tudtak fizetni, nem volt miből. Ők szomjan haltak.
Olyan erőkkel kísérleteztek, melyek birtokában hatalmasnak és sebezhetetlennek képzelték magukat. Ilyen volt az atomenergia.
Úgy vélték, minden el lesz boronálva, ha hisznek egy bizonyos Istenben, aki majd jól megvédelmezi őket mindentől.
Arra nem gondoltak, hogy saját maguktól ugyan ki védelmezné meg őket.
Felgyújtották a bolygójukat, elégették a lakóit.
Csak hírvivők maradtak belőlük.
Ők a hírvivők leszármazottai.
Már nem akarnak többet gonoszak lenni. Nem akarnak pénzt és más, semmire nem való vagyont felhalmozni.
És akkor, a nagy Megbékélés kezdetén feltettek egy kérdést, melyet ennyi erővel bárki más is feltehetne a széles és tágas Világmindenségben. A kérdés így hangzott:
– Akkor meg mi a frászkarikát akarunk?
Szorosan egybecsengve e kérdéssel, továbbra is kutattak cseperedő bölcsességükkel az után, hogy honnan jöttek, és mi az élet célja, meg hogyan működik ez az egész. Senki nem tudja, pontosan mikorra datálható, de a válaszok már a birtokukban vannak. Tulajdonképpen a sejtjeikben hordozzák azokat a születésüktől fogva. Viszont nem beszélnek róla, azt úgy vélik, nem illendő. Biztos, ami biztos alapon a három fontos választ rávésték egy tömör aranylemezre, majd betették egy gyémántdobozba, azt pedig bebetonozták Alarik leghatalmasabb Megbékélés emlékműve talpazatába. Mindezt vidám ünnepség keretében élték meg, csak úgy záporoztak a konfettik, virágcsokrok, léggömbök.
Azt akarták, hogy ha netán úgy hozza a sors, és elfelejtenék a válaszokat, vagy éppenséggel idegen erők igába hajtanák a bölcsességüket, akkor tudják, hol keressék azokat, ne pazaroljanak ismét évszázadokat a fellelésével. Egyébként az aranylemez és a gyémántdoboz egykoron annyit ért, hogy akár egy várost is meg lehetett volna venni az érte kapott pénzből. Ma már hajítófát sem ér. Kutyaszart sem. Meg verébfingot sem.
Az alariklakók nem láttak a jövőbe. Nem is érdekelte őket, mi lesz. Csakis az foglalkoztatta őket, hogy mi van, és az a valami a lehető legtovább szép és kellemes legyen. Így nem tudták azt sem, hogy valóban szükség lesz egyszer a betontalapzatban rejtőző, gyémántdobozban csillogó aranylemezre. Egy bizonyos Daniel nevű ember készteti őket arra, hogy feltörjék a valaha épült legnagyobb emlékmű belsejében a titkokkal teli ládikót.
Mire Daniel megérkezik, az Alarik teljesen átalakul. Soha nem látott fejlődésnek indult a bolygó az elmúlt másfélezer év alatt. Különösebben nem kellett megküzdeniük a technikai vívmányokkal kapcsolatban, ugyanis a múlt vívmányai ott hevertek lerombolt közkönyvtáraik számítógépein, halomba rakott mágneslemezeken, vagy éppen kemény fedelű könyvekben. Az ismereteknek csak azt a részét tartották meg, amelyek nem szolgáltak erőszakra, másik élőlény elpusztítására. Ezeket az adatokat törölték a mágneslemezekről, illetve elégették a rájuk utaló papírokat. Úgy döntöttek, hogy a még épségben lévő számítástechnikai kellékeket nem semmisítik meg, mivel azok a Rend folyamatos fenntartásához, és titkos vágyuk megvalósulásához elengedhetetlenek.
A titkos vágyuk az volt, hogy eljussanak messzi galaxisokba, üdvözölve és tanulmányozva az ott élő kultúrákat. Másik titkos vágyuk a telepátia, mint gondolatközvetítő közeg megvalósítása. Ezekben a kérdésekben jól haladtak. Mire Daniel a közelükbe ér, gyakorlott telepatikusok lesznek. Azonban a nagyon messzi galaxisokba ritkán jutnak el. Gondolathullámok által utaznak be fényéveket, a puszta világűr sejtelmes közegében, és a halóban lubickolva kukucskálnak be idegen naprendszerek és bolygók élőlényei közé. A Földre is elgondolkodnak majd, de addigra már késő lesz. Csupán egy hatalmas aszteroida által okozott pusztulás borzalmas következményei tárul láthatatlan szemük elé. Mindenesetre egy kis csapat, egy törzs, a csodával és a regény céljaival határos módon életben marad. Ez jó. Erre majd lehet építkezni a jövőben.
Addig is a könyvtárak és kutató bázisok, valamint katonai létesítmények irodáiban fellelt műszaki és egyéb, fontos leírások segítségével újra felépítették társadalmukat, kialakították infrastruktúrájukat. Fegyvereket persze nem építettek újjá. Pénznyomdát sem. Atomerőműveket sem. És lám, ettől függetlenül látványos fejlődésnek indultak, sőt, le is körözték a múltban megalkotott tárgyaikat. Új vallást alapítottak, amelynek legfontosabb tétele az volt, hogy minden alariklakó köteles először saját magában, és a családjában hinni, a többiek meg cselekedjenek hasonlóképpen. Úgy számoltak, hogy ők lesznek a legeslegelső bolygó az egész Világmindenségben, ahol kivétel nélkül minden gondolkodó élőlény tiszteletben tartja egymást. Istent most nem alkottak. Azt tapasztalták a múlt eseményeit elemezve, hogy úgysem ér rá soha segíteni. Ellenben spártai szigorúságú törvényeket igen.
Eme törvények közül a legfontosabb a következő volt:
– Mindig csak annyira szeress másokat, vagy bármilyen élőlényt, tárgyat, amennyire az feltétlenül szükséges a harmónia megteremtéséhez!
A legsegítőkészebb pedig:
– Ha már minden arra érdemest megszerettél, és kétségeid támadnának, akkor kezdd el őket újból megszeretni, csak egyet ne tégy: önimádást!
Végül a legkegyetlenebb:
– Sose kívánd mások halálát, az úgyis bekövetkezik előbb vagy utóbb! E tekintetben légy példamutató: kérd meg egy ismerősödet, hogy gyűlöljön és bántson, meglátod milyen jól fog esni, amikor kibékültök. Ha mégsem csökkenne benned a gonoszság, akkor kérlek szépen, vonulj be a Kupolába!
Bolygó szerte kupolás épületeket állítottak fel azok számára, akik nem értettek egyet a fennálló Renddel. A Kupola átlátszó volt, üvegből készült, hogy a bent lakók irigykedve lássák, mennyire jobb odakint élni, mint odabent nem szeretni. Mégis: aránytalanul sokan töltötték a kupolában szépséges és szeretetre méltó életüket. Ezt azzal magyarázták legokosabb tudósaik, elemzőik, és orvosaik, hogy mindig akadnak olyanok, akik vállalva a kockázatot, akár életük árán is, de szembeszegülnek bármely csodás eszmének, hogy így bizonyítsák be: kellenek áldozatok szent célok eléréséhez. Természetesen a legtöbb alariklakónak meghatározott képe volt a szent célokról és csodás eszmékről, s ilyenkor mindig egy elrettentő példa villant be elméjükbe: a Fajok Fennmaradása Háború. Megértően és sajnálkozva pillantottak be a Kupolába, ha arra jártak, és azt kívánták, minél hamarabb megszeressék egymást odabent a többiek, és akkor végre büszkén, felemelt fővel ismét közéjük jöhetnek.
A Földön is számtalan példa akadt a szent célok és az áldozatok kapcsolatára. Ezen példák közül élen járt a földi időszámítás szerinti 1212-es, gyászos végű Gyermekek Keresztes Hadjárata. Van ilyen.
És az Alarik csak fejlődött és szépült és épült. Messziről úgy festett volna egy gigantikus távcső tükrében, mintha hangyák milliárdjai szorgoskodtak volna feldúlt felszínén. Egyre több értelmesebb és valódi célt szolgáló dolgot alkottak. Ilyen volt például a Szabadság Kapszula. Arra szolgált, hogy a benne lévő alariklakó saját maga által irányított álmokban vegyen részt. Számtalan lehetőség közül lehetett választani: utazás a Grál-tengeren, a legmagasabb hegycsúcs megmászása, a kupola belsejében eltölteni egy hetet… és így tovább. Átlagosan nyolc-tíz órát lehetett a Kapszula bensejében eltölteni. Ennél több idő káros volt a szervezetükre. Még nem elég érettek a hosszúra nyúlt álmok terén – jelentette ki a Kapszula élére kinevezett egészségügyi biztos.
Aztán felépítettek egy speciális koncert termet, ahol minden hónap első napján összegyűltek a legelhivatottabbak, és áhítattal hallgatták mintegy kétszáz kisbaba kacaját, gügyögését, ordibálását, sikoltozását, büfizését. Az előadás két órán keresztül tartott. Természetesen önként lehetett a gyermekes családoknak jelentkezni, és önként lehetett a hangverseny csarnokba bemenni. Mindenki mosolyogva és boldogan jött ki az előadás végén.
A bolygó egyik, ha nem a legfontosabb ismérve az volt, hogy mindent önként tettek, senki nem kényszeríthette a másikra az amúgy teljesen szabad akaratát. A hangverseny csarnok amúgy minden Megbékélés emlékmű kellékét képezte. Rengeteg található belőlük az Alarikon.
De nem ez volt a tudásuk legjava. Legnagyszerűbb műszaki alkotásuk, amit a Megbékélés időszaka alatt készítettek, egy hatalmas Szem volt, ami kint keringett az egyik holdjuk közvetlen közelében. A holdacska tömegvonzását használták arra, hogy mindig egyenletes és állandó távolságban lebegjen a sötét halóban. Az Alariknak két holdja van: a Sellő és a Szűz. A Szemet úgy hívták egymás közt, hogy Kukucska. Hivatalosan azonban Első Teljesmindenség Kutató Űrmélyi Látcső volt a neve. A Teljesmindenség alatt azt értették, amit a földlakók a Világmindenségen.
A Szem a Sellő közelében lebegett magányosan, zümmörészve. Rendszeresen használták új szerkezetüket. Egyszerre csak egy ember tartózkodhatott a megfigyelőállásban, akkor viszont két hétig. Csak csillagászokat engedtek fel, és olyan tudósokat, akik értettek a berendezések kezeléséhez. Mindenki a két hét letelte után a nyilvánosság előtt tájékoztatta a többi alariklakót arról, amit látott. A Szemet azért építették, hogy megfigyelhessék más világok életét, kultúrájukat, fejlődésüket, és hogy tanuljanak a hibáikból, nehogy ők is elkövessék azokat.
Földlakók nemigen értenék a működésének elvét. Pedig pofonegyszerű! Huszonnégy, száz méter átmérőjű lencse kapcsolódik egymáshoz spirális alakzatban. A gyújtópontban nagy teljesítményű lézersugár-kicsapó áll. A lézersugár magja hetvenhárom méter átmérőjű. Kilencvenhat elektromágneses motor szolgáltatja az energiát a lencsék mozgatásához, míg a lézersugarat az egyetlen atomerőmű táplálja, amit az alariklakók meghagytak a múlt örökségéből. Úgy vélték – és jól vélték -, hogy az egyetlen megmaradt erőművet felhasználhatnák jó célra, de csak akkor, ha nem marad a bolygó felszínén. Ezt is közösen döntötték el. Szép lassan haladtak afelé, hogy az egymás közötti párbeszéd átalakuljon telepatikus gondolatközvetítésekké.
Vissza a Szemhez! Az elektromágneses motorok szigorú utasításokat követve, a megfelelő pozícióba állították a lencséket, az atomerőmű pedig a kellő energia megszülése után lézersugarat szórt ki az űrbe a fókuszból. A Szemtől nem messze, ezernegyven méterre, egy tömör aranyból és gyémántból és smaragdból és ezüstből álló, kilencszázezer–hétszázötvennyolc tonna súllyal bíró tölcsér lebegett. Erre volt jó a sok értékes holmi. A tölcsér rengeteg, vékony grafit-acél szálak segítségével kapcsolódott a Szemhez. A tölcsér gondoskodott arról, hogy a lézersugarak és tükrök a mindenkor megfigyelt égitesteket a valós, jelen állapotukban mutassák. Kommunikálásról még nem lehetett szó, de gőzerővel dolgoztak a megfejtésén. Mindenesetre megelégedtek az így elért lehetőségekkel, és szorgalmasan figyelték a bolygókat. Találomra választották ki őket. Egy-egy csillagásznak kedvencei is voltak, ők mindig ugyanazt a világot tanulmányozták. És rengeteget tanultak. Mindent alaposan feljegyeztek gránitlapokra, meg papírosokra. Meg a Szemet vezérlő számítógép memóriájába. Biztosra akartak menni. Már arra az esetre, ha valaha is átesnének egy agymosáson, vagy egymás agyát mosnák át. A félelem ott bujkált a zsigereikben, még nem szabadultak meg a múlt emlékeitől teljesen.
Egy Oberon nevezetű alariklakónak a Föld volt a kedvenc bolygója. Ismerte naprendszerét, az ott keringő égitesteket holdjaikkal együtt, rendszeresen visszajáró üstököseit, meteorzáporait. Rengeteg érdekes dolgot látott. Hála a Megbékélés hosszú folyamatának, nem csak a gondolataik változtak, hanem szervezetük is. Legfontosabb változás az volt, hogy életkoruk a huszonötszörösére nőtt azokhoz képest, akik még a Fajok Fennmaradása háború előtt éltek. Oberon várható életkora 2020 év volt. Most ezeregyszáznyolcvan éves. Így megy ez.
Nagyjából ötvenéves kora óta folytat megfigyeléseket a különös távcsővel. Annak, hogy éppen a Földbe szerelmesedett bele, igen egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy történelme kísértetiesen hasonlított szülőbolygójához. Valóban.
Látta, mint tiporják egymást el különféle háborúk okán a földlakók. Hallotta Jézus szavait és az őrjöngő tömeget, kik földbe ásott fakeresztre szegezték gyönge testét. Megfigyelte a maja városállamokat Mexikóban, Constantinus diadalívét Rómában. Látta, amint a hunok elpusztítják és kifosszák a keleti államokat, és bevonulnak Pannóniába, majd megnézte Attila temetését, és birodalmának szétesését. Hallotta a gregorián-énekek tiszteletet parancsoló szólamait. Megmosolyogta a bagdadi csillagvizsgálót, és látta, amint Hódító Vilmos, Normandia hercege elfoglalja Angliát, s mint indulnak útjukra értelmetlen keresztes hadjáratok. Tanúja volt az Árpád-ház kihalásának, a krakkói egyetem alapításának, az inka birodalom megerősödésének Peruban. Látta az Ég Templomát Pekingben, és a százéves háború végét. Látta, amint a portugálok partra szállnak Japánban, hogy Kopernikusz milyen hevesen érvel az égi pályák körforgásairól. Szemtanúja volt a hugenotta vallásháborúknak, a kínai parasztfelkelésnek, az ír nemzeti felkelésnek, Mongólia bekebelezésének. Látta, amikor Cavendish, angol kémikus és csillagász, felfedezte a hidrogént, Black pedig az olvadás-, és párolgáshőt. Hallotta Beethoven második szimfóniáját, haiti függetlenségének kitörő ricsaját.
Oberon nagyot sóhajtott. És még a java hátra volt!
Sápadtan kínlódta végig az Osztrák-Magyar Monarchia hathatós közreműködésével kirobbantott első világháborút, milliók pusztulását nézte lesütött szemmel. Közvetlen ez után apró-cseprő háborúk borzolták a földlakók idegeit, hogy végül egymás iránt érzett gyűlöletük és hatalomvágyuk egy igazán nagy és véres és kegyetlen emberkohóvá csúcsosodjon, melyben embereket sütögettek kicsi kemencékben, illetve egész városokat perzseltek fel az atom ereje által. Ezen a ponton Oberon leesett a megfigyelőállásból, eszméletét vesztve zuhant a padlóra. Szemei előtt elektronikai műszerek villódzó fényei táncoltak vidáman, színesen. Megrémült. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, annyira bántotta, hogy a távközlés terén ennyire el vannak maradva. Szólni akart a földlakóknak, figyelmeztetni szerette volna őket, hogy ne tegyék meg! Az emberek azonban megtették. És ujjongtak, sikoltoztak, háborús hősöket ünnepeltek. Folyt a pezsgő, mámor és dáridó.
Később már nem volt kíváncsi a Föld történelmére. Olyik pillanatban azért odalesett a történésekre, de attól sem lett jobb kedve. Kambodzsa, Vietnám, Angola, Észak-Korea, Kuba, Szerbia, Koszovó. Mindenütt háborúk, pusztulás, tetemek, járványok, éhínség. Félelmetes, soha nem képzelt hatásfokú új fegyverek. Vízhiány. Légszomj. Informatikai forradalom. Új és kegyetlen betegségek. Rák, AIDS, influenza. Ökológiai katasztrófák.
Oberon sírt a Szem belsejében. Ha lett volna felhatalmazása rá, akkor a betontalapzatban rejtőző, gyémántdobozban csillogó aranylemezt sebtiben kirobbantotta volna kőkemény várából, hogy fejvesztve rohanjon sajnálatra méltó, távoli rokonai planétájára. Csakhogy nem volt ehhez elég gyors űrhajója. Gőzerővel dolgoztak pedig ügyes mérnökeik egy olyan repülő alkalmatosságon, mely a halóban lubickoló hidrogénre, napok közelében sugárzó héliumra, továbbá pulzárok és kvazárok görbült gravitációs terére, nemkülönben a szerencsére építkezve minden eddiginél gyorsabban közlekedik majd a nem is olyan távoli jövőben. Elkészültekor hatalmas ünnepséget kívántak rendezni a mérnökök és tervezők. Az ünnepség azonban el fog maradni, hála Oberonnak, aki ellopja az űrhajót, melynek neve egyébiránt Űrt Hasító Masina. Céljául tűzte ki, hogy figyelmezteti a földlakókat a közelgő veszélyre. A földlakók azonban magasról letojták Oberon vészjósló okfejtéseit, s ezt egy alkalommal jól láthatóan ki is mutatták. Megrugdosták egy kicsit a tokiói tőzsde előtt. A földlakókat ugyanis csak a jól megszokott dolgok érdekelték, úgymint pénzszerzés, pénzcsinálás, gyengébbek leigázása, önpusztítás, meg egyebek. Két ember hallgatja csak meg figyelmesen, akiket lenyűgöz tudásával. Ez a két ember Daniel és Konrad Gabba. Addig azonban még eltelik pár év, Oberon így hát várt és tovább reménykedett. No, meg figyelt, ha egyáltalán volt hozzá kedve. Néha bosszúsan paskolta meg a finom és érzékeny műszereket; egyáltalán nem vált ínyére, amit látott.
Mindenesetre maradt a magány, a tehetetlenség, és az a tudat, hogy akármikor bepillanthat mások életébe, mindennemű beleegyezés hiányában, sőt, még a legszemérmesebb percek felett is uralkodhat, anélkül, hogy a pillanat varázsát megtörné, csak annyit kell mondania a Szem központi agyának a rádiófrekvenciás kommunikátoron keresztül, hogy: Föld.
Oberon pedig most azt mondta, hogy: – Föld!
És a Szem zimmegett – zümmögött, óriási energiát szakított fel, hogy lézersugara pontosan közvetítse a képeket, majd egy kattanással jelezte: látnivalót talált.
5. Konrad Gabba a Várostól nem messze található telkén sétálgatott fütyörészve, bandukolva. Fütyörészős és bandukolós kedvében volt. Közben félszemmel jobbra-balra pislantva elégedetten nyugtázta kertjeinek állapotát, mint gyarapodnak, sokasodnak, szépülnek terményei. Mosolygott és brunnyogott az orra alatt. Így brunnyogott:
– Hmm… hmm… krööö… ejhó-ejhó… brugöbr… hej… hej… és így tovább.
Telke háromfelé osztódott. Az egyik harmadot a zöldségfélék, a másikat a dísznövények, míg a harmadikat gyümölcsfák és fenyőcsemeték alkották. Volt még egy keskeny, mások számára nem létező folyosó közvetlenül a közúttal határos kőfal mellett. Itt katonás rendben felállított fóliasátrak gömbölyödtek ki az agyagos földből. Bennük korai zöldségek és ritka gyümölcsfélék párásodtak.
A gyümölcsfák ölében parányi házikó álldogált. Méretei egy nagyobb családi sátoréval vetekedtek, de Konrad céljainak tökéletesen megfelelt. A ház mellett csillogott fényes kincse, az üvegház. Itt nevelkedtek kaktuszai, szúrós, ámde megértő barátai. Úgy építette meg, hogy egy szakember is elismerően csettintett volna. Tetőszerkezete fémből volt, ezen helyezkedtek el a kisebb-nagyobb üvegtáblák, melyek tetőcserép módjára takarták egymást. Minden üveglap vastag gitt rétegbe süllyedt bele, hogy ne szivárogjon be a víz. Maga az öntözés a magasból érkezett, szórófejek segítségével. Ezek kivétel nélkül kidobott zuhanyrózsa fejek voltak. Földrajzilag a ház hosszanti tengelye észak-dél irányú, mivel így ugyanannyi ideig éri mindkét oldalról az éltető napfény. Bal oldalt a virágágyak sorakoztak, jobb oldalt a kaktuszok, a már említett kis kedvencek. Mint például a korbács kaktusz lelógó halványlila virágaival, az apró gömbkaktusz, melyeknek virágai egymást termékenyítik meg, továbbá csillag-, és őszapó kaktusz… meg a többiek.
Konrad hatalmas becsvággyal és türelemmel rendelkezett. Ennek ékes bizonyítéka volt ez a kicsi, viszont annál takarosabb birodalom, melyet négy év kemény munkájával formált jelenlegi állapotába. Azelőtt nemigen érdekelték a növények, virágok, gyümölcsök. Portás volt egy tévéadó székházában. Nyugdíjazása után gőzerővel veselkedett neki a parasztlét tanulmányozásának. Fontos szempontként a világgal szembeni megvetés vezérelte. Elege lett a sok mocsokból, emberi méltánytalanságból. Családja nem lévén, úgy döntött, hogy ellenben a bolygó népességének kilencven százalékával, ő igenis törődni fog valamivel, egy értelmes dologgal, hogy úgy hagyhassa itt e földet: minden tőle telhetőt megtett azért, hogy szeretetet és békességet adjon arra érdemeseknek. Kezdetnek a növényeket, különösen a kaktuszokat részesítette előnyben. Aztán jöttek az almafák, szilvafák, tuják, majd a paradicsom, paprika, retek, zöldborsó, végül csodás virágai: a liliomok, tulipánok és rózsák.
Szeretetének kisugárzása elindított benne egyféle láncreakciót. Éjt-éjt követve vetette papírra gondolatait. Azt sem tudta honnét e sok zagyvaság, hitvilágra való utalás, szentbeszéd. Természetesen Kellően Hányaveti Istentől származtatott a rengeteg írnivaló. Konradot szemelte ki egy alapjaiban más szemléletet hozó vallás szószólójává. A vallást elnevezte a Nincs Több Fohász Egyházának. Ennek alapjait írogatta oly sebesen Konrad éjszakáról-éjszakára. Most is íróasztala felett görnyedezett.
Kezdetben azt hitte, hogy egyfajta kényszer hajtja előre, a küzdelem elméjének megkopása, s egyben az öregedés ellen. Tisztában volt vele, hogy egy bizonyos kor után már csak a szellem tehetetlenségi törvénye lökdösi az embert napról-napra tovább egy mindinkább ágas-bogas, folyamatosan szürkülő, alighogy pislákoló út végéhez. Mostanra némileg megváltozott a véleménye; tiszta szívből hitte minden egyes sorát, minden egyes szavát annak, amit lejegyzetelt. Ez megint csak Kellően Hányaveti Isten műve volt. Birtokában volt annak a képességnek, hogy a földlakókat értelmes és szívszorító mendemondákkal felébressze hibernált álmukból. Mint később kiderül, az emberiség nagyobbik része teljesen közömbös az értelmes és szívszorító mendemondákkal szemben.
Konrad abbahagyta az írást. A toll lihegve pihent le a fenyőfa asztalon. Felnézett a bejárati ajtó feletti táblára. Elégedetten olvasta rajta a szavakat:
Segíts magadon, Istened nem ér rá veled foglalkozni!
Még egyszer átrágta magát a feliraton, majd felállt. Végtagjai fáradtan csikorogtak – hallotta roppanásaikat -, attól félt, egyszer csak összeesik, mint holmi rongybaba egy ügyetlen bábos kezében, az áprilisi búcsúban. De nem törődött az elmúlás tetten érhető jeleivel, elvégre tudta: csak magára számíthat ebben a való világban.
Nekilátott esténként megszokott teendőihez. Kipucolta a kályhát, a fészerből behordott három kosár fát, meg a gyújtóst, végül nekilátott életet lehelni a cserepekkel bevont alkalmatosságba. A tegnapi nagy esőzés azonban eláztatta a fahalmokat, – a fészer telis-tele volt apró lyukakkal -, így csak nagy nehezen fogott parazsat a fa. Egy kis petróleum hathatós közreműködésével véglegesen eloszlatta azon kételyét, miszerint ma meleg nélkül marad. Percekig bámulta a lángok táncát, hallgatta a halk pukkanásokat, amint a kéreg meghajolva engedelmeskedik a nálánál sokszorosan erősebb természeti tüneménynek.
A falióra kilencet ütött. Szomorúan sóhajtott – már megint eltelt egy óra! Néha azt sem tudta, mit kezdjen az idejével. Ilyenkor gazdagnak érezte magát, ki nem tudja elkölteni hatalmas vagyonát. Majd csak lesz máskor! – szokta ilyenkor elkuncogni magát. De mivel az idő csak úgy nem áll meg, nekilátott vacsorázni. Előtte bevette orvosilag elrendelt gyógyszereit gyomorfekélyre vonatkoztatva. A pirulák rendszerint keserű ízt hagytak szájában. Ezt vörösborral locsolta le. A környékbeliek már ezért furcsa fajankónak tartották, mivel ők nem szoktak bort inni, csak sört meg whiskeyt. Számukra a bor olyan idegen volt, mint riadt öregasszonynak husánggal hadonászó betörő. Konrad azonban letojta magasról a szomszédai véleményét, lenézte, megvetette őket alpári életük, nívótlan kultúrájuk miatt. Rendszeresen figyelte nevetséges próbálkozásaikat, mint próbálnak bejutni a halhatatlanok birodalmába idétlen járműveikkel, drága és cicomás ékszereikkel, digitális kamerájukkal, házi mozijukkal, és még számtalan felesleges, fogyasztó társadalmat kiszolgáló, olcsó munkaerőt elhasználó iparágak által legyártott tárgyaikkal.
Egy alkalommal számukra is intézett egy rögtönzött példabeszédet a főút kellős közepén, miután a szomszédai kővel és tojással megdobálták. Lótrágyát vitt haza kis teherautójával, hogy meghintse termőföldjét. A trágya által keltett szag ingerelte az amúgy is ingerlékeny tömeget. A beszéd így hangzott:
És látá az Úr a sok lázadót, üvöltő és csapkodó tömeget! És azt mondá az Úr, kinek neve legyen érdektelen, úgymint Kellően Hányaveti Isten, hogy hova-hova ez a fene nagy igyekezet? Lázadtok-e, mikor saját bűzötökben úsztok, saját mocskaitokat eszitek nap, mint nap? Üvöltötök-e, mikor az ízletes marhahúst magatokba tömitek előkelő éttermeitekben? Csapkodtok-é, mikor a pincér nem hozza ki időben a tányérotokat? Mondom, nem az a fontos, mi bűzlik, hanem hogy mitől! Midőn az sem igen érdemleges, hogy miért, hanem ami a fontos: jobb lesz-e az élet általa? Kellően Hányaveti Isten, ki nem az Urunk, csak egy apró gombostűfej a fortyogó Világmindenségben, azt javasolja, hogy ne dobáld tojással azt, ki marhatrágyát visz kertjébe, mert hiszen fű sem nő mag nélkül! Ezek voltak a mivélünk nem foglalkozó, messziről ránk pislogató magasságos Kellően Hányaveti Isten szavai mindenkinek a boldogulására!
Bizonyos Kalapos Jimmy abbahagyván a tátott szájjal állást, odabökte feleségének: – Hé, te… mán’… szólj a bolondokházának… itt van egy dilinós, bazmeg!
Nagyjából ez volt a leghosszabb hozzászólás a beszédhez. Konrad viszont békességben eltávozott a helyszínről, további dobálózás nélkül. Az út melletti húszfős csoportosulás úgy festett, mint valami sóbálvány-csoportkép. Mosolyogva emlékezett erre a történetre. Jókedvre derült, és jókedvében eszébe jutott, hogy éhes. Fel is rakott teavizet melegedni a sparhetra, majd hozzáfogott a vacsora elkészítéséhez. Alapvető utasításként lebegett előtte Kellően Hányaveti Isten egyik tanítása:
– Nem ég a tűz, ha nem piszkálják!
Gyakorlott módszerrel rendezkedett a konyhaasztalon. Feltette a serpenyőt melegedni a kályhalapra, zamatos olívaolajt csepegtetve az aljára. Míg megmelegedett az olaj, vastag szeletekre szelte és bepanírozta a sajtot. Óvatosan behelyezte őket a forró olajba, vigyázva, hogy ne fröcsögjön szanaszét a forró lé. Ezután elővette a chilis babkonzervet a hűtőből, és beleöntötte egy másik lábosba. Szeletekre vágta a vöröshagymát és a fokhagymát, s üvegesre pirította éppen fortyogó olajon. Ráöntötte a babot, összekeverte a fűszerekkel, a felaprózott paradicsommal, végül lelocsolta chilis szósszal az egészet. Húsz perc múlva készen is lett a finom étel: chilis babfőzelék rántott sajttal. Gondosan megterített, meggyújtotta öreg petróleumlámpáját, és mielőtt nekilátott a finom falatoknak, elmondta az asztali áldást. Így hangzott:
Ó, Uram, ki nem is vagy annyira felettem, olyképpen, hogy szinte lenézek reád, áldom két kezem, hogy ételt rakhattam az asztalomra! Áldom a konzerveket készítő cégeket, bolthálózatokat, melyek árusítják őket, s a tűzhelyt is, mely melegen tartja azt! Áldd meg hát te is, sehol nem lakozó, soha nem mutatkozó, csodákat sem tévő, irántunk, szerencsétlen emberekre Kellően Hányaveti Istenünk a földet is, melyet nem Te alkottál varázsszóval, hanem a Világmindenség örökös éltetője, az Idő!
Kérlek, álld meg az én kis földemet, hogy bunkó szomszédok be ne piszkítsák azt szeméttel és törött üvegekkel! Jó étvágyat nekem és Neked is, akárhol is nem vagy ebben a pillanatban!
És Konrad nekilátott enni. Töltött magának bort, vöröset, portóit. Kintről tücskök ciripelése és szarvasbőgés kúszott be az ablakon. Mögötte, a kredenc üveglapja mögött régi fényképei megsárgulva gyűrődtek össze, sorrendet képezve a múlt eseményei között. Ezek a képek tündököltek a polcon: Konrad csecsemő, viháncolva fekszik egy pokrócon. Konrad kisiskolás, tollat tart kezében egy igen nagy méretű földgömb mellett. Konrad esküvőjén kényszeredett mosollyal, szemei ezt üzenik: – Hogy a francba kerültem én ide? Konrad egy temetésen, arcán könnycseppek, felesége a koporsóban. Konrad megvénülve áll a telken, kezében locsoló, és egy pohár bor.
Vacsora után kiment a verandára. Megtömte öreg pipáját friss dohánnyal, majd elégedetten pöfékelve nézte a sötét lombokat. A falevelek fényesen csillogtak, ahogyan az íves pályán kullogó Hold beragyogta a tájat. Messze előtte coloradói jegenyefenyők csoportja állt büszkén, kecsesen, hegyesen. Kúp alakú, széles koronájuk tiszteletet parancsoltak minden rájuk pillantónak. Az ágain ülő tobozok nemritkán tizenkét centiméter hosszúságukkal óriási karácsonyfadísznek tűntek. A fenyők mellett kőrisek szomorkodtak, szabálytalan lombozatuk sejtelmesen susogott. Konrad felkapta a fejét. Fent az égen eltévedt cinkék ricsajoztak csapatokban. Árnyaik denevérszárny-formán mutatkoztak a földről tekintve.
Kialudt a dohány a pipában. Ásított. Úgy döntött, hogy lefekszik, nem nyúl hozzá az asztalán heverő papírlapokhoz. Ma nem érzett visszavonhatatlan kényszert arra nézvést, hogy neki feltétlen írnia kell. Ennek egészen egyszerű oka volt, nevezetesen: Kellően Hányaveti Isten lerészegedett a fekete lyukban. És akkor mi van?
Bent a házban csend honolt. Az óra halk kattanásai hallatszottak csupán. Konrad lemosakodott, bebújt a dunnájával felmelegített ágyba, és próbált elaludni. Mostanában ez egyre hosszabb időt vett igénybe, mert mind gyakrabban támadtak rá képtelen álmok a sötétben. Álmaiban igen változatos és kellemetlen módszerekkel rendszerint elhalálozott. Orvosa megnyugtatta – mindig mond valami felemelőt bársonyos hangján -, hogy ez természetes jelenség az öregkor előrehaladtával. Konrad ilyenkor megértően bólogatott, mert nem hitt neki. Csak a fekélyében, meg Kellően Hányaveti Istenben hitt.
Figyeljetek! Ez állt az asztalon heverő lapokon, amit Konrad annotált mindenki számára:
Kezdetben vala a merő semmi. Senki nem volt sehol, minden semmi volt. A semmi csuda fehéren csillogott, a történelem és a vajúdás feketítette be az örökké múló idő lomha csoszogása alatt. Továbbá minden, vagyis az egész hatalmas mozdulatlanság hangtalanul, lakatlanul, és ármánykodás nélkül lebegett szerte; csak néha-néha remegett meg, és ilyenkor a csend homályosan ülte meg a Világmindenséget. Az idilli állapotot csupán csak apró neszezések zavarták meg; parányi atomok járták szerelmetes táncukat a csillogó halóban, pusziszkodásuk cuppogva repdesett a végtelenség széles dunnája alatt.
És sóhajok cikáztak szanaszét vala.
Nyögdécselt örömében a Világmindenség.
Élvezett örömében a Világmindenség
A virgonc atomok pedig tovább csintalankodtak lüktetve és tűzforrón. A lüktetéstől csillogott a haló oly vakítón. A mámoros érzés majd' szétvetette a nagy semmit, borvörösen bugyogott a nyögések áradata alatt izzadva, csutakosan, mígnem a kéj csiklandozó simogatását tovább nem tűrvén, egyszeriben felrobbant.
Ejakulált a Világmindenség.
Atomok milliárdjai száguldoztak robogva-zakatolva, hihetetlen sebességgel belakva az irdatlan teret, mely lassacskán testet öltött. Örvénylő gázfelhők karcsúsodtak ki imitt-amott, atomok hatoltak egymásba robbanássorozatok kíséretében, galaxisok spiráloztak pompázatos szivárvány-kavalkádban, dermedt szél hagyta maga mögött hosszú, vékony szálú ködfelhőit. A születő univerzumokban üstökösök záporoztak, ők voltak a fülsüketítő reccsenéssel összemosódott fortyogó bolygók hordalékai: besározott hólabdák. Máshol felfúvódott csillagok omlottak magukba, hogy hátrahagyják a léttelenség titokzatos, fényre éhes pontjait, a fekete lyukakat. Mindeközben csillagok gyújtották be gigantikus erőművüket, hogy hidrogénkészletükből a magfúzió segedelmével héliumot képezzenek, ezáltal szórva szét a fényt a körülöttük kerengő csecsszopó bolygókra. Zengett-bongott a haló, kakofónia tespedett rá világok milliárdjaira.
Így teremtődött meg, aminek meg kellett teremtődnie.
Továbbá egy proklamációnak is felfogható jegyzet:
Kedves egybegyűltek! Arra kérlek benneteket, hogy szégyelljétek magatokat, amiért ennyire tehetetlenek vagytok a Világmindenség dolgaival szemben! Elég már a folytonos sírásból, balladákból, reménykedésből! Térjetek észhez! Rendelkeztek egy hihetetlenül fontos tulajdonsággal, amivel csak kevés élőlény: irányíthatjátok a sorsotokat, és ha kikerülni nem is tudjátok, de felkészülhettek a véletlenekre. Az állatok már csak olyanok, hogy ha kitör a vihar és belé csap valamelyikükbe a villám, akkor azt természetes dolognak veszik. De tinéktek ott a lehetőség, hogy villámhárítót építsetek. És most ne panelházaitok tetejére gondoljatok, hanem a lelketekre!
Kellően Hányaveti Isten a ti támaszotok, a ti villámhárítótok! Ő nem gondolkodik kicsiben, nem ér rá mindegyikőtökkel foglalkozni, piszlicsáré gondjaitokat meghallgatni. Neki ott van a Világmindenség milliárd golyóbisa, azokat is igazgatnia kell. Elvetődött a mag, mint már mondottam, és ő csak oda-oda tekint a hajtásaira. Némelyiket muszáj öntöznie, máshol gyomlálgat, megint másutt kapálgat. Égitestek milliárdjainak napszámosa Ő, és magasról lesajnálja, miért nem keresel többet, miért rúgott ki a főnököd, vagy éppen miért csal meg hitvesed! Kellően Hányaveti Isten azt mondja, hogy előbb bizonyítanotok kell, és hinnetek magatokban, és csak akkor fog törődni veletek. Meg kell tisztulnotok! Meg kell tanulnotok, hogyan viseltessetek a szülőbolygótokkal szemben! És hogy mi szükséges a megtisztuláshoz? Íme, néhány útmutatás:
Bízzál végre önmagadban, meglásd, micsoda kellemes érzés!
Higgyél végre önmagadban, ne csak a megfoghatatlan reményekben!
Ne várj csodát senkitől, úgysem történik magától semmi!
Szólj a többieknek is, hogy higgyenek és bízzanak magukban, és hogy ne várjanak soha be nem következő csodákat!
Szeress mindent és mindenkit, csak egy kis türelem, és viszontszeretnek!
A papírlap alja szétmaszatolódott, a szavak elvesztek a tinta tengerében. Majd a másik lapon a folytatás:
A csoda, már ha mindenképpen ragaszkodtok e kifejezéshez, maga az élet! Tengerek, hegyek, völgyek, patakok, jégsapkák, vízesések és szigetek tülekedtek elő ennek a bolygónak a magvából egykor. Ők lettek a hajtások. Kellően Hányaveti Isten most éppen máshol munkálkodik, ezért rátok bízta ezeket a hajtásokat. A ti dolgotok lenne azokat öntözni, metszeni, gyomlálni, kapálni! És mit csináltok helyette évszázadok óta? Na, mit?
Néhány szigorú állítás a múltatokból és a jelenetekből:
Évente átlagosan fél tonna szemetet termeltek fejenként!
Tízezer év alatt az erdőterületek felét kiirtottátok!
Évente egymilliárd tonna kormot és kénes anyagot juttatok a légkörbe!
Több ezer növényfajt, több tízezer állatfajt a kipusztulás veszélye fenyeget!
A második világháborúban sikeresen elpusztítottatok 47, azaz negyvenhétmillió embert!
A krónikus vízhiány az emberiség felét sújtja!
Úgy szaporodtok, mint még a nyulak sem! Száz év alatt megháromszorozódtatok! Mi van, itt mindenki csak kefél?
Jézus úgy vélte, hogy nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegnek. Világos beszéd! De mit mond Kellően Hányaveti Isten? Azt mondja Nektek, hogy nézzetek körül, nyissátok fel szemetek világát, és számoljátok meg, mennyi beteg embert találtok a közeletekben! Azt is mondja, hogy ne fáradjatok, mivel – bármennyire is szomorú -, de csupa beteg embert fogtok találni a közeletekben. Hogy miért? Mert az ember, ez az oly sokat dicsért intelligenciával bíró főemlős maga a betegsége ennek a bolygónak!
Kellően Hányaveti Isten most azt mondaná, hogy: – Ébredjetek! Ébredjetek! Elég a reménykedésből! – Ti meg úgy vélitek, hátha jön valaki, egy csodákat tevő Megváltó, és majd rendbe tesz mindent! Franckarikát! Nektek kell cselekednetek! Hagyjátok abba a kapkodást, a gyarapodást, a gazdagodást! Élvezzétek eme csodálatos bolygó adományait, tüneményeit! Adjatok szeretetet, állítsátok meg az erőszakot, óvjátok a természetet, gondoskodjatok családjaitokról! Lassan már az ördögnek is lámpást kell gyújtani ebben az iszonyatos sötétben, pöcegödörben!
Jóisten már egyszer hibázott. Mert mit is mondatott?
„És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszsága sok volna a földön, és az ő szívében bánkódik azon. És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek a színéről.”
Nem törölt el benneteket senki, itt vagytok, néztek rám csodálkozó szemekkel a padsorokban, és látom, hitetlenek vagytok. Ne bennem higgyetek! Ne is Kellően Hányaveti Istenben! Ő csak utat mutat nektek, melyet be kell járnotok!
Higgyétek el barátaim, ellenségeim, ismerőseim, idegenek: a Föld egy szőrösszívű bankár. Hagyta, hadd használjuk kényünkre-kedvünkre, s magas kamatot rótt ki az emberiségre, amiért ennyire pénzsóvár és pazarló és kegyetlen. Hát, barátaim, a kamatot feléltük, s most már a tőkét fogyasszuk!
A rosszindulat, a tehetetlenség, a hatalom utáni vágy és az ezekre irányuló csábítás megtévesztő! Akárcsak a maláj sebes kígyó, mely a támadása előtti tizedmásodpercben úgy tesz, mintha elmosolyodna. És jelentem, a Föld már mosolyog! Kínjában! A szigorú ítéletvégrehajtó, a szűnni nem akaró Idő ott lohol a nyakatokban! És lecsap rátok, bármit is tennétek ellene!
Végül: itt lakunk ezen az égitesten, melynek határai végesek, és a gravitációnak hála röghöz vagyunk kötve. Úgyhogy jobban teszitek, ha nekiálltok imádkozni, mélyen belepillantotok a lelkiismeretetekbe, és megígéritek, hogy jobbá teszitek egyszer használatos életeteket. Ehhez óriási segítséget kaptok azáltal, hogy belenéztek kicsi fiatok, vagy éppen leányotok még ártatlan szemébe.
És hogy tovább segédkezzem, íme, nektek adom az imát is, melyet jól véssetek az eszetekbe, és minden este olvassátok fel házatokban, lakásotokban, vagy bánom is én, akár a híd alatt:
Ó, mi a Kellő Hányaveti Istenem, ki nem vagy a Mennyekben, de itt sem
közöttünk, hát akkor merre található sejtelmes tartózkodásod epicentruma;
Merő titok ez!
Szenteltessék meg végre az én nevem szürke életem során csak egyszer!
Jöjjön el az én országom, úgy ahogyan én szeretném: békességben,
tiszteletben!
Legyen meg az én akaratom arra nézvést, hogy kellő bölcsességgel tudjak
különbséget tenni a jó és a rossz között!
Legyen meg az én akaratom úgy az álmok szőtte Mennyekben, mind
pedig itt, a Föld nevű gömbön, és ott is, ahol Te lakozol,
hacsak nem máshol vagy, de hát merre is leledzel;
Merő titok ez!
Mindennapi hamburgerünket és coca-colánkat NE add meg nékünk ma,
és holnap, meg azután, és azután, hogy így váljunk végre-valahára gépekké
a Nagy Kapitalizmus oltára előtt!
S megbocsátjuk mi a bűneidet, hisz mi végre például a skorpió és a plutónium?
S aztán megbocsátunk az ellenünk és az ellened vétkezőknek, hiszen ők is csak
egyszerű emberek: itt élnek és remélnek!
De kérlek, könyörögve kérlek, ne vigyél minket megvalósulatlan álmok
labirintusába, ne engedd el kezünket!
S megszabadítunk Téged az összes gonosztól hálaképpen; csak egyszer, egyetlen-
egyszer add jelét feltáratlan hatalmadnak, s akkor végre felfedheted kiléted!
Hol vagy? Itt? Máshol? Sehol?
Merő titok ez!
Mert nem a miénk, s nem is a Tiéd az univerzum, a hatalom, s legfőképpen a dicsőség!
Mindhalálig!
Békesség!
Mindezeket néhány nappal ezelőtt olvasta fel gyér hallgatóságának sebtiben kinevezett templomában. Ez volt az első alkalom, hogy mások előtt beszélt éjszaka megírt gondolatairól. A misét átnevezte Békülésnek. A templom oldalát fagerendákkal megerősítette, és visszakapcsoltatta a villanyt. A múlt században épült egytornyú, harang nélküli épület oldala ugyanis megroggyant, falairól a vakolat lemállott, a berendezései szúrágta nyomoktól volt terhes. Kartonlap volt erősítve a bejárat fölé, mely girbegurba betűkkel tudatta: Nincs Több Fohász!
A padok között hatan ültek. Három hajléktalan, egy botrányra éhes újságíró, meg egy orális szexet űző fiatal pár. Az újságírónak hála, hamarosan tömeg fog tombolni a lukas freskók alatt. Onnantól kezdve a fiatal pár a templom melletti gazosban kénytelen malackodni. És a tömegben ott lesz Daniel is, aki a leghűségesebb követője lesz az új tanoknak. Majd minden Békülésre elmegy, hogy így próbálja enyhíteni a szívét ért fájdalmat, továbbá így nyerjen megbocsátást elkövetkező bűnei miatt. Négy gyilkosság fog a lelkén száradni, s egyikben sem leli örömét. Mélységesen felháborodik magán, és legszívesebben eldobná az életét, de még mindig reménykedik, hogy egyszer úgy tud leülni a fiával szemben, hogy nem fakad sírva.
Daniel azért fakadt sírva, ahányszor csak meglátta a kisfiát, mert annyira emlékeztette halott feleségére, Hannára. Így megy ez.
Mindeközben Konrad szerepelni fog rádióműsorokban, tévévitákban. Általában az a nézet terjed el róla a műsorok által, hogy egy kicsit lökött, álmodozó, továbbá ateista. Hivatalos források és a média irányítói meg azt állítják róla, hogy ő a szólásszabadság mintapéldája. Minden műsorban, akár rádió, akár tévé, borzalmas bevezetővel indítja el a beszélgetést. Legutóbb azt ecsetelte a nézőknek, a Melon 1 csatornán, hogy a samponok, hajlakkok, szempillafestékek kalodába zárt nyulakon kerülnek kipróbálásra. Szemükbe belecsöpögtetik több napon át a kérdéses kozmetikumot, és tudósok figyelik, történik-e rendellenesség. A dezodorokat, testápolókat, arckrémeket meg leborotvált emlősállatok testfelületére kenik, és azt figyelik, hogy mennyire pirosodik, duzzad a bőrük, kialakul-e rajtuk valamilyen gyulladás.
A műsorvezető ilyenkor a fejét csóválja, a nézők serege nemkülönben. Azért esténként az asszonyok, puszta megértésből, jó alaposan befújják töredezett hajukat, kifestik a szemüket, és beledörzsölik aszott ráncaikba az éjszakai krémet kókuszolaj kivonattal.
És akkor mi van?
Konrad szentül hitt fellépéseiben, bár egyre több helyütt tréfálkoztak vele, vagy képviselt eszméivel. Esténként sajnálkozva hajtotta álomra fejét meleg dunnája alatt, és azt kérte Kellően Hányaveti Istentől, áldja meg elegendő értelemmel, hogy haláláig józan ésszel tudja elviselni a körülötte lévő, egyre cinikusabb világot.
Azt a világot, amely egyre inkább kicsúszni látszott az embernek nevezett, szűk látókörrel és veszedelmes hatalomvággyal rendelkező állat kezei közül. Tébolyultnak tetszett ez a világ, egyre inkább hajlott a totális anarchia felé. Na, erről aztán órákat tudnának mesélni az alariklakók!