Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.
A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából, és szembe fordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan, és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból elkezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.
5 hozzászólás
Szia Janó! 🙂
Először könnyeket csalsz az ember szemébe, utána jön a fellélegzés.
Nagyon jó a novellád, a kettős csavar korona a végén.
Színvonalasan megírt mű, mint a többi írásod is.
Teszek három javaslatot javításra:
"A feleségem, és az újszülött kisfiam." – a felsorolás miatt nem kellene vessző,
férfinek –> férfinak,
a végén pedig van egy igekötős ige – elkezdett esni az eső -, véletlenül külön írtad.
Gondoltam, megemlítem ezt, mert tudom, hogy fontosnak tartod a minőséget és a kritikát.
Szomorúan szép ez a novella, ám felemelően vezetted át reménytelivé a befejezésnél.
Gratulálok! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Drága Kankalin!
Mindig meglepetés számomra az, ahogy az emberekhez közelítesz, ahogy széppé tudod tenni a napomat, amikor írsz nekem. Hálás vagyok a segítségedért is, mondanám, hogy megöregedtem, és már egyre többet hibázom, de lehet, ennek nem is a figyelmetlenség az oka. Köszönöm neked, ma is szebbé varázsoltad az estémet.
Szeretettel,
Janó
Kedves Janó!
Hallottam már olyat nem filmben láttam, hogy egy férfi nőzni járt a temetésekre.
Azt írod Nézem a temetéseket.Vannak furcsa dolgai az embereknek néha.
Én a temetéseket rühellem ne haragudj, hogy így fogalmaztam, de azért szép történet lett belőle.
A vége is elég jó.Ha lenne folytatása elolvasnám.Második esély a boldogságra.Tetszett.
Szeretettel:Ági
Drága Ágnes,
Nagyon örülök, hogy olvastad. Nekem ez egy fontos írás. A temetés egy lezárás, a megmásíthatatlan elszakadás tudomásul vétele. Mindig arra figyelmeztet, hogy nem tudatjuk, mikor van vége az életünknek, ezért merjünk élni, és használjunk ki minden percét. Az álmok, valóra válhatnak.
Szeretettel,
Janó
Janó!
Megrendítő, reménykeltő, kiábrándító, meghökkentő egyszerre.
Olvastam volna tovább!
Gratulálok!
Edit