Eszter és Noá

Eszter a nappal kelt. Kisurrant a házból, ki a kapuhoz. Már ott lógott madzagon a levél. Ugyanígy surrant vissza a szobájába, régi ágyába, a takaró alá, hogy elolvashassa, szerelme levelét. Ez állt levélben:

Kedves Esztikém!

Ma este nyolckor várlak a szokásos helyen. Noá.

A levelet megcsókolta, szívére tette, kibujt az ágyból, és a szobájában lévő kályhába dobta. Türelmetlenül várta, hogy este legyen.
Pontosan nyolckor ott volt, a csónakház mögött, de Noá késett. Mikor odaért szaporázva vette a levegőt, és sokáig nem szólt semmit, csak Eszter arcát nézte. Boldogan merültek el egymás tekintetében. Pár perc múlva a fiú megszólalt.
– Esztikém, el kell mennem, be kell vonulnom, a háborúba. – csókolta meg a lány kezét.
Eszter sírva fakadt, és Noá karjaiba borult. – Kedvesem ne sírj, mindig írok, hogy tudd még élek; de ha egy nap nem jön levelem, tudni fogod, hogy már meghaltam.
Eszter minden nap örömmel kelt fel, és rohant a kapuhoz, a levélért. Noá egyik levelét sem tartotta meg, ne hogy szülei meg találják.
Míg Noá távol volt, Eszter elment ápolónőnek dolgozni. Minden nap pontosan kezdett, és rendszeresen túlórázott is. Eszter szülei sokat aggódtak, hogy lányuk sok időt tölt a korházban, és nagyon is szívügyének tekinti, hogy az emberek életét megmentse. Eszter mindenben a reggelt szerette, az újra kezdés, és az újabb leveleket, melyeket Noá írt neki a tengeren túlról. A leveleken soha nem volt rajta, Noá jelenlegi tartózkodási helye. Noá nem sejtette, hogy Eszter is annyi szörnyűséget lát, mint ő. Eszter Akár napokon keresztül is virrasztott, a haldokló katonák mellett, mert minden sebesült Noára emlékeztette. A korházban mindenki csodálta, ahogy ment, és próbálta enyhíteni a betegek fájdalmát. Sokszor, miközben ápolta a betegeket, vidám dalokat énekelt, így téve elviselhetővé a katonák fájdalmát. A katonák szívesen hallgatták Eszter énekét.
Eszter minden vasárnap elment a templomba, hogy Isten színe előtt imádkozzon Noá egészségéért, és hogy mihamarább visszajöjjön a háborúból.
Egy reggel azonban nem volt levél a postaládában. Eszter szomorúan ment dolgozni, és csak Noára tudott gondolni. Aznap nem énekelt, csak a katonák sebeit tisztította ki, és a gyógyszeres dobozokat töltötte fel. Míg a raktárban pakolt, a zsebébe rakott egy doboz gyógyszert. Szomorúsága ellenére bánatát nem osztotta meg senkivel. Kivételesen nem túlórázott, sietett haza.
Este lefekvés előtt beszedte az összes gyógyszert.
Másnap reggel Eszter nem kelt fel, édesanyja holtan találta, az ágyában. A temetésen, csak a házban dolgozó szolgák, és a szülök voltak jelen, senki mást nem hívtak meg.
Noá levelei csak gyűltek. Zsuzsanna minden levelet elolvasott. Szíve mélyén örült Noá és Eszter kapcsolatának. Tudta, hogy férje egy gazdag férfit szánt a lányának, így még a leveleket is egy dobozban gyűjtötte, nehogy fény derüljön kettőjük kapcsolatára. Egy nap más volta a borítékon lévő pecsét. Zsuzsanna izgatottan bontogatta a levelet. Ez állt a benne:

Kedves Esztikém!

Két hét múlva otthon leszek. Amennyiben még mindig vársz rám, kérlek, hogy május 7.-én, gyere ki az állomásra. A vonatom 14 órakor fut be Tihanyra. Noá.

Zsuzsannának a szíve szakadt meg, mikor a levelet olvasta. Elhatározta hát, hogy kimegy Noá elé az állomásra.
A vonat pontosan érkezett, ahogy Noá a levelében közölte. Noá vágyakozó tekintettel kereste Eszter arcát. Zsuzsannát, viszont remekül látta, ahogy a színes tömegből kitűnt a fekete ruhájával. Noá szíve egyre gyorsabban kezdet verni
– Biztos, hogy nem Esztike, biztos…
Lassan közeledtek egymáshoz a tömegben. Most Zsuzsanna döbbent meg a látványtól. A férfinak hiányzott a fél lába, mankóra támaszkodva feléje lassan.
– Esztike? … – kérdezte Noá.
– Elviszlek hozzá. – felelte Zsuzsanna, szemét lesütve.
Zsuzsanna csak kedvesen nézett Noára. Kézen fogta, és a temetőbe vitte. Az úton nem szóltak egymáshoz. A temető kapujában Noá megtorpant. Zsuzsanna várt egy darabig, aztán elindult a sír felé. Ekkor Noá követte, de még mindig nem hitt a szemének, csak a mikor a sírfeliratot olvasta.
– Itt. – felelte Zsuzsanna, és magára hagyta Noát.
Noá a földre rogyott, és csak sírt. Már este volt, mikor a harangok megszólaltak. Felállt, és elindult Eszterék házához.
Csöngetett. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó, Eszter édesapja állt az ajtóban.
– Üdvözletem a ház urának! – mondta Noá. – a háziasszonyt keresem.
– Kerülj beljebb Noá. – felelte Zoltán, és bevezette a napaliba.
Néhány perc múlva megjelent Zsuzsanna a lépcsőn, kezében egy dobozzal. Leültek egymással szemben. Néhány perc kínos csend következett. Noában kérdések tömege kezdett gyülemleni, de valami, ott legbelül nem hagyta megszólalni. A csendet csak a légy zümmögése törte meg. Zsuzsanna hirtelen vett egy mély levegőt, és így szólt:
– Ez itt téged illet.
Noá a dobozt átvette, és az ölébe fektette.
– Mondja, kérem, mi történt Esztikével?
– Az egyik nap nem jött levél. Egésznap szomorú volt, és csak arra tudott gondolni, hogy meghaltál. Mint minden reggel aznap is elment dolgozni a városi korházba, ahol téged is ápoltak. A raktárban pakolva egy gyógyszeres dobozt tett a zsebébe, és haza hozta. Este lefekvés előtt bevette az összest. Reggel már nem kelt fel. – Zsuzsanna sírva fejezte be a mondatot.
Noá felállt, és elindult az ajtó felé.
– Köszönöm. – fordult vissza az ajtóból.
Noá a következő vonattal visszament a városba. Bár a harcokban nem vehetett részt, azért még reménykedett, hogy a háborút nem éli túl. A sok szörnyűséget látva sem felejtette el Esztikéjét. Minden nap írt neki, mintha élne, de ezeket a leveleket soha nem küldte el.
Egy év múlva vége lett a háborúnak, és Noá szerencsésen túlélte. Mikor hazaért, a levelekkel elment a temetőbe, és letette a sírkő mellé. Minden nap vitt a sírra virágokat, és élete végéig kijárt a találkahelyükre gondolkodni, és emlékezni. Noának soha nem volt más szerelme, Eszteren kívül.
Noát idős korában érte a halál, álmában. A temetőben Eszter mellet lelt örök nyugalmat.