Év végi anziksz – egy kalapos férfival, boszorkánnyal, csirkemájjal

Szilveszter hajnala volt, még éjsötét, derengő fények nem kíváncsiskodtak be szobája ablakán, öt óra lehetett. Mindig a kakasokkal kelt, nem volt különösebb oka ágyban maradni. Résnyire nyitotta szemét, a hátára hengeredett, hatalmasat nyújtózott, akár egy elégedett macska, és szokás szerint máris fogócskát játszottak fejében gondolatai. Egy ideig nem mozdult, elkezdte összerakosgatni napirendjének mozaikdarabjait. Még tizenkét óra és megérkezik. Tizenkét órája van, hogy mindent előkészítsen a tökéletes fogadáshoz. A tökéletest csak tökéletesen lehet fogadni, nincs mese, össze kell kapni magát. A nagy gondolkodásban majdnem elfelejtett zenét indítani, pedig első dolga mindig az volt, amikor felébredt. Bekapcsolta a keze ügyében lévő laptopot, keresett egy – épp aktuális hangulatához illő – összeállítást. Nem véletlen, hogy megint blues-ra esett a választása, soha nem unta meg, egyszerre pezsdítette és andalította, zaklatta és nyugtatta. Most is átadta magát – a „Best of Joe Bonamassa” – érzékeit borzoló hatásának.

Egy lusta, ábrándos órácska után hirtelen mozdulattal félrelibbentette meleget adó takaróját, lábát lógatva, kábán üldögélt egy ideig, majd ahogy volt, kócosan a sublóthoz botorkált, magához vette az előző napokban folyamatosan bővülő listát, nehogy elmaradjon valami. Hosszan sorakoztak a rá váró teendők.
Mindent gondosan eltervezett, mérnöki pontossággal rendezte sorba a perceket, nehogy akár egyetlen is kárba vesszen a nagy izgalom közepette.

Következő útja a fürdőszobába vezetett. Rögvest kipattant a szeme, amint a tükörbe pillantott, elhűlt a borzalmas látványtól. Haja össze-vissza kuszaság, arca a kialvatlanságtól meglehetősen sápadt, szeme alatt szürkés karikák árulkodtak arról, hogy az utóbbi időben kevés időt töltött pihenéssel. Ettől széles vigyorra húzta száját. Nem baj, úgyis boszorkánynak hívja, most megkaphatja, teljes pompájában. Imádta ezeket a kis incselkedő megjegyzéseket, imádta, hogy pimasznak nevezi, imádta a harmóniát, a felhőtlen nevetéseket, imádta, hogy az első pillanattól fél szavakból megértették egymást. Mindenen nevettek. Az élet gyönyörűségén, de még a halál megfoghatatlanságán is. Az volt a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat és egymást. Ebben nem is volt hiba, nem volt nehéz észrevenni, tökéletes harmóniában teltek a hónapok.
Hogy komfortosabban érezze magát, eligazította megbokrosodott loboncát, jéghideg vizet permetezett fakó arcára, majd egy puha törölközővel életre dörzsölte bőrét. Na, így mindjárt más, nyugtázta, és a reggelit kihagyva hozzáfogott a takarításhoz. Nem volt rendetlenség, hiszen már napok óta súrolt, sikált, minden apróságot a helyére tett többször is, csak a szokásos rutin maradt.

Puha törlőkendővel portalanított. Gyengéd mozdulatokkal tisztogatta a bútorokat, közben dudorászott és vég nélkül mosolygott. Az elmúlt három hónap járt fejében, a véletlenszerű találkozás, a hirtelen, semmiből előkerült boldogság, a kimondhatatlanul tökéletes összhang. Ennél a szónál beugrott, hogy lassan porszívózni kellene, meg egyébként is elkopik az üveges szekrény a sok simogatástól. Ránézett az órára. Mindjárt nyolc, ilyenkor szokott jelezni a chat. Nem is kellett sokáig várni, a kellemes blues-ba belepittyent a diszharmóniát okozó jelzés. Fürgén, mindent elhajítva szaladt oda. Természetesen ő volt, és máris a szokásos, meghitt reggeli hangulatban diskuráltak.
– Csókolom! Jól aludtál? – mindig ez a kérdés jött először, mert a férfi még ezt is fontosnak tartotta.
– Én is. Nagyjából – ment a pimaszkodó válasz, és ugyanezt kapta a viszontkérdésre.
Már ennyi kommunikáció is elégnek bizonyult, hogy egészségesre nevessék magukat. Oldott hangulatban pontosították az esti öt órát, de lelkére kötötte, mint mindig, hogy ebéd után pihenjen egy kicsit.
– Miféle ebéd? Még nem is reggeliztem, elment az időm a rád gondolással – pimaszkodott ismét, mire jött az „Ah, te!”, és ebben sokkal több volt, mint amit a szavak valójában jelentettek. Na, így aztán képtelenség a házimunkára koncentrálni, gondolta, de abban a minutumban már közölte is. Ebből megint féktelen nevetés lett és kölcsönös, játékos utalások, majd elköszöntek. Az utóbbi elvett jó fél órát, mert a búcsúzkodás rendszerint hosszasra sikeredett, mintha nem akarnák elengedni egymást.

Na, vissza a talajra! Porszívózás, felmosás, aztán irány a boszorkánykonyha! Gyorsan elszaladt az álmodozással töltött idő, a főzéssel is foglalkozni kellene. Jól kigondolta, mi lesz a szilveszteri menü. Először halat és tengeri herkentyűket tervezett, mert a férfi halimádó, de aztán elvetette ezt a variációt, mivel az év utolsó napján nem illik az asztalra, inkább másik kedvence, a máj mellett döntött. Hm, lehet, hogy az sem? Most már mindegy. Az ételek terén is egyezett az ízlésük, úgyhogy nem okozott gondot kitalálnia a legegyszerűbb, mégis ínycsiklandó összeállítást. Remélhetőleg nyújt vele olyan feledhetetlen gasztronómiai élményt, mint amilyet ő kapott legutóbb nála. Peregni kezdtek a képek, filmként jelent meg előtte az a nap, érezte, hogy kipirul az arca, szinte lángol a visszaemlékezéstől.

Kényszerítette magát, hogy a főzésre figyeljen. Nem volt egyszerű mutatvány. Előkészítette a salátához való zöldségeket, alaposan tisztára fürdette a kígyóuborkát, paprikát, salátát, még retket is szerzett, pedig ilyenkor, télidőben szinte lehetetlen hozzájutni. Egy színes üvegtálba aprította mindet, majd picit megsózva óvatosan összeforgatta. Paradicsomot is szívesen tett volna hozzá, de csak ropogós zöldségeket választott, a férfi ízlése szerint, mert ebben az egyben különböztek. Nem baj, ezen biztos nem vesznek össze, majd szeletel magának külön. Néhány szem paprikával töltött olívával bolondította meg, majd citromlé került bele, némi illatos fűszer és néhány csepp olívaolaj. Ábrándosan forgatott rajta még néhányat, hogy összeölelkezzenek az ízek, a zamatok.
Amikor végzett, félretette, hozzákezdett a köret elkészítéséhez. Rettenetesen utált rizst főzni, mert képtelen volt eltalálni az arányokat, olykor ragacsos kulimász lett belőle, mégis erre esett a választása, hogy a férfi kedvében járjon. Igyekezett a legjobbat kihozni belőle, mégsem éghet le förtelmes szakácstudományával. Üvegesre pirította a fehér szemeket, forró vizet öntött rá, bőven megszórta zsenge fagyasztott zöldborsóval, majd amikor forrni kezdett, rácsapta a fedőt. Akkor jutott eszébe, hogy kifelejtette a sót. Gyorsan pótolta, de óvatosan szórta, nehogy elsózza az ételt. Még a végén lebukik a szakácsnő. Ezen jót vigyorgott, mert a lebukás veszélye már rég nem forgott kockán. Micsoda élvezet a főzés, ha az embernek van miért vigyorogni. Nem tudta abbahagyni, féktelen jókedve szárnyalt, tele várakozással, izgalommal és földöntúli érzéssel. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy végtelenül boldog. Volt is miért, belecsöppent valami különlegesbe, övé a tökéletes, aki úgy talált rá, hogy nem is kereste. Ez is megérne egy mesét, gondolta.
Egy pillantást vetett a mikrohullámú sütő órájára, elégedetten állapította meg, hogy jól áll, remélhetőleg mindennel időben elkészül.
Térült-fordult, egy nagy lapostányérra tette a gondosan megmosott csirkemáj darabokat, kedvenc serpenyőjében kevés olajat hevített, majd a forró zsiradékba rakosgatta a nyers finomságokat. Fokhagymát reszelt rá, kevés sót hintett, hogy ne keményedjen meg, a sok só egyébként is ártalmas az egészségre, amelyre mindkettőjüknek fokozottan figyelni kellett. Majd ő vigyáz rá, nem engedi, hogy baja essen, még az hiányozna, de egyébként se kedveli a sós ételeket.
A fokhagyma illata szétáradt a konyhában, betöltötte az egész teret, sejtjeit is aktivizálta; felidézte legutóbbi együttlétüket, amikor a férfi nagy szakértelemmel pirítóst készített. Előtte lebegett a kép, ahogy bedörzsöli fokhagymával, libamáj darabkákat szeletel rá, jóízűen beleharapott, és érzéki mozdulattal az ő szájába is tolt egy falatot; finomat főztem?, kérdezte incselkedőn, és kinyújtotta rá nyelvét. Felidézte az ízét, mennyei volt, mint az utána következő fokhagymás csókoknak is, a folytatásról nem is beszélve. Beleborzongott, nem tudott, nem is akart szabadulni a filmkockáktól. Figyelmetlensége miatt csaknem megégette az ujját. Na, még ez hiányozna!, gondolta, és megkísérelte összeszedni maradék józan eszét, hogy a gasztronómiára koncentráljon. Szerencsére a csirkemáj nem sült túl, még időben feleszmélt és hamarjában kikapkodta egy előre odakészített jénai tálba. Eh, így nem lehet „konyhatündérkedni”, az jóval nagyobb koncentrációt igényel, nem ilyen szédült tyúkos elkalandozást.

A templom harangja épp elütötte a delet, amikor újabb pittyenés kúszott be a folyamatosan duruzsoló blues fenséges harmóniáiba. Ott is hagyott csapot-papot, röpködve rohant a laptophoz, mint szélvész kisasszony, körbeért a szája, és már nyomkodta is a billentyűzetet, hogy villámgyors válaszokat adjon.
– Mit csinálsz? – jött az éteren a kérdés.
– Mitmit? Hát, neked pötyögök – ment a pimaszkodó válasz, erre megint viháncolni kezdtek. Az első pillanattól közös hullámhosszra kerültek, azonos rezgések tették különlegessé az együtt töltött perceket, órákat. Csodálatos, finom rezgések. Ilyen ritkán fordul elő az életben, meg is becsülte, hiszen még egyetlen vita sem volt köztük. Ehhez hasonló talán csak a mesékben létezik, úgyhogy valószínűleg egy mesebeli herceggel van dolga, aki egyúttal varázsló is, minden kívánságát teljesíti, és átformálta életképes nővé. Persze ez kölcsönös volt, ő is kényeztette, ahogy csak tudta.
– Pihenj egyet, mielőtt odaérek, aludj helyettem is! – kérlelte a férfi.
– Jó, kettőt alszom. Egyet helyetted, egyet helyettem – viccelődött.
Csupa mosoly az élet, ha szabadjára engedjük érzéseinket, kiterítjük gondolattérképünket, őszinték merünk lenni. Nincsenek fölösleges félreértések, azonnal tiszta víz kerül a pohárba. Nem halmozódnak és hatványozódnak bántások, sértések, bizonytalanságok. Minden egyszerű és félreérthetetlen. Ezt adták egymásnak, és ez nem kevés. A boldogság egyetlen titka és receptje.
Fél egy volt, mire véget ért a szokásos búcsúzkodási ceremónia.
– Sipirc! – kapta az utasítást.
– Sipircelek, már itt se vagyok – kacagott, mint valami fruska, és kiviharzott a konyhába szétnézni, hogy minden rendben van-e, majd kikapcsolta a zenét, minden lehetséges hangforrást, kivéve az ébresztőt, mert azt elővigyázatosan beállította kettőre, nehogy túl sokáig aludjon. Gombócba kucorodott, hamar könnyű, pihentető álomba szenderült.

Az ismerős blues csengőhang riasztotta fel. Rásandított az időmérőre, megismételte többször is, alig hitt a szemének, három órát mutatott. Erre kikerekedett a szeme. Nem igaz, hogy rosszul állította be! Ennyire szétszórt nőszemély nem lehet, ilyen nincs! Mégis volt, úgyhogy felugrott, szaladgált le-föl, hogy fürgeségével pótolja az egyórányi kiesést. Blues bekapcsolva, irány a fürdő, kapkodó zuhanyozás, csak úgy fröcsögött a víz szerteszét, minden úszott körülötte, habzott a tusfürdő, eszeveszetten siklott a fürdőpamacs. Váltóvizes zuhanyt vett, mint mindig. Magas hőfokkal kezdte, hideg permettel zárta. Érezte, ahogy keringése percről percre frissül, ereiben mérhetetlen tempóval zubogott a vér. Fürdőlepedője után nyúlt, szárazra itatta illatos bőrét, magára kapta rózsaszín brokát köntösét. Kirohant meglesni, hogy áll az idővel. Rosszul. Nagyon rosszul. Még a haját is rendbe kell szedni. Szépséges akart lenni, és nem csak belül. A fürdőkád fölé hajolt, kétszer megmosta szőkésbarna tincseit, bekente selymesítő balzsammal, gondosan leöblítette, majd szeleburdi fejére csavart törölközővel szaladt egy újabb kört a lakásban, hogy addig is, amíg szikkadnak hajszálai, néhány simítást elvégezzen ama tökéletes fogadáshoz. Épp mosogatni kezdett volna, amikor ismét jelzésre lett figyelmes. Már ott is termett az éterben.
– Mit csinálsz? – hozzá könnyes vigyor.
– Mitmit? Hát, téged várlak – nevetett, de velejéig érezte, hogy ez most kivételesen komoly.
– Jövök – érkezett nevető szmájlival a válasz.
– Jöjj – válaszolt a szokásos módon, mert ezek a szófordulatok már hozzátartoztak –saját közös nyelvük elmaradhatatlan kellékeiként – írásbeli kommunikációjukhoz. Minden betűnek, jelnek megvolt a maga funkciója, imádtak írni, hihetetlenül gyorsan csiszolódtak össze, morféma vagy lexéma, egyre ment, nekik találták ki, biztonságosan igazodtak el a bonyolult rendszerben, kommunikációjuk tökéletesen simult egymáshoz, mint ők maguk.
Háromnegyed négy, szokatlanul gyors elköszönés, hiszen máris indul, hogy ötre megérkezzen. Ettől a gondolattól jóleső borzongás járta át létező, de még a nem létező valóját is.

Ilyen szédült állapotban futott vissza a konyhába. Kapkodva elmosogatta a piszkos edényeket, aztán „sipirc” a fürdőbe. Ettől a szótól megint vigyorgott, mint a vadalma, de ez már így marad. Bárhol fordult meg, bizonyos szavak hallatán akkor is derülni kezdett, amikor egyáltalán nem kellett volna. Olyankor nagyon nehezen volt képes komolyságra váltani.
Sietősen szárította haját, úgy forgott a körkefe a kezében, hogy alig tudta követni a tükörben kapkodó mozdulatait. Máskor kevesebb idő is elégnek bizonyult, most sokáig vacakolt rakoncátlan fürtjeivel, nem akartak úgy beállni, ahogy szerette volna. Megelégelte a küzdelmet, fésült még egyet rajta, aztán úgy, ahogy volt, fürdőköntösben kiszaladt az ebédlőbe, teríteni kezdett. Gondosan válogatta össze az étkészlet darabjait, precíz pontossággal a patyolatfehér damaszt terítőre helyezte őket, a pasztell virágmintás, finom Zsolnay tányérok mellé fényesre simogatott evőeszközöket, valamint azokat a talpas kristálypoharakat, melyek már évek óta az üveges vitrin foglyai voltak. A mai kivételes alkalom, ideje, hogy újra használatba vegye őket.

Kitekintett az ablakon. Sötétedett, az utcai lámpák sárga fényében megcsillant néhány hópehely, keringőztek, aztán egymáshoz tapadva a talajra értek. Fél öt elmúlt, alig maradt ideje az öltözködésre. Már előző nap előkészítette ruháját. Több órát vett igénybe a rögtönzött divatbemutató, amelyet magának és igazmondó tükrének tartott. Nem volt könnyű választania, mert utált kiöltözni, de most mégse lehet szabadidőruhában. Fekete nadrágot húzott fel, hozzá könnyű piros felsőt. Az egyik kedvence volt, mert színe kiemelte érzékeny bőrét, vidította kedvét és határozottabbá tette megjelenését. Valójában nem volt különösebb oka túlöltözni, akár maradhatott volna köntösben is, nem maradtak titkai a férfi előtt, de ez most kivételesen ünnepélyes alkalomnak tűnt. A kíváncsi tükörbe pillantott, elégedetten mérte végig magát. Tetszett a látvány, egész tűrhető, gondolta. Kivirult, sugárzott belőle az élet, szeme pajkosan csillogott, ajkai igéző mosolyra húzódtak, egy hihetetlenül boldog nő nézett vissza rá. Félresimította hajfürtjeit, néhány csepp parfümöt permetezett mindkét füle mögé, majd kiszaladt, hogy ismét ránézzen az órára. Mindjárt öt, ha nem volt közlekedési fennakadás, hamarosan megérkezik.

Felkapcsolta az udvari világítást, kilépett a teraszra. Káprázatos kép fogadta. Körötte minden hófehér, a fák jégcsapruhába öltöztek, csípős szél csilingelt téli zenét ágaikkal, felhevült arcát pirosra csipkedte a hideg, orrára telepedett egy eltévedt hópihe. Teletöltötte tüdejét a kristálytiszta levegővel, majd visszament a meleg lakásba, leült a legközelebbi székre, ereiben örömtáncot lejtett a vér, türelmetlenül várakozott. A néhány perc lassabban csordogált, mint a megelőző órák, de tudta, mindjárt elérkezik a várva várt pillanat.
Még nem volt öt óra, amikor meghallotta a ház elé parkoló autót, az ajtócsapódásra felugrott, beszaladt a fürdőbe, vetett még egy pillantást a tükörből visszatekintő, kivirult nőszemélyre. Megállapította, megfelelően sikerült a szépítkezés, korát meghazudtoló arc köszönt vissza. Enyhén szétzilálta haját, hogy jobban előkerüljön boszorkányos kinézete. A férfi kifejezetten szerette kócosságát, amikor legutóbb rendben találta fürtjeit, az volt az első tevékenysége, hogy kusza koronát varázsolt belőle játékos ujjaival.

A kopogásra már ugrott is, szélesre tárta az ajtót. Ott állt előtte, teljes életnagyságban. Sötétszürke kabátja nyitva, fején széles karimájú fekete kalap, melyen megült néhány hatalmas hópehely. Szeméből huncutság tükröződött, formásra nyírt deres bajusza és szakálla mögül előtűnt mosolyra húzódó ajka.
– Csókolom! Itt vagyok – köszönt fülig érő szájjal.
– Énisénis – adta az erre a szófordulatra megszokott választ.
– Jól nézel ki, boszorkány – vigyorgott.
– Te is, hercegem – adta tudtára válaszvigyorral.
Abban a pillanatban megszűnt létezni a világ. A csók hosszú volt és édes, tele az izgatott várakozás feloldozó örömével, a megérdemelt jutalom ígéretével, az összetartozás törvényszerűségével, elfojtani kényszerült vágyakkal. Így araszolt be vele az ajtón, szorosan ölelte, nem tudta és nem is akarta abbahagyni ezt a szédületes összefonódást. Percek teltek el, de már nem számított az idő, csak az, hogy ismét együtt lehet vele.
– Mit főztél? – provokált incselkedően a férfi, amikor egy kis levegőhöz jutottak.
– Magamat – ment a kiszámítható pimaszkodás, a „jaj, te!” után pedig mindketten hahotázni kezdtek, mert előre borítékolták a kérdéseket és a válaszokat. Egy csokor vadvirágot adott a kezébe, a kedvencét. Elámult, mert halvány fogalma sem volt, miként sikerült a tél derekán koratavaszt hozni, de hát eddig is tudta, hogy varázserővel rendelkezik, egy ilyen varázslat akkor meg se kottyan neki.

Fogasra került kalap, kabát, majd leültette az ünnepélyesen megterített asztalhoz. Illatos gyertyákat gyújtott, tálalta a – reményei szerint ehetőre sikerült – fogásokat.
A vacsora meghitt volt, ő étvágytalan, átszellemült az idilli hangulattól, a férfi közelségétől, alig csúszott le a torkán néhány falat. Csak majszolt és egyfolytában csacsogott, mint általában. A szemben ülő jó étvággyal evett, közben mosolyogva, türelmesen hallgatta.
– Mesélj! – biztatta két falat csirkemáj között huncutul, nevetőráncai még jobban kiemelték igéző pillantását. Soha nem szólt rá, bármiről beszélt, érdekelte. Tetteivel és hozzáállásával bizonyította, minden hallott információt elraktározott, figyelmes volt, igazodott és mindenkor a kedvében járt. Ezt is szerette benne, mint az összes jó tulajdonságát, hiszen már rég megállapította, hogy csak olyanokkal rendelkezik.
– Elfogult vagy – mondta többször is, de érezhetően jólesett neki a megerősítés.
– Dehogy! Ha nem így gondolnám, nem is kellenél – közölte most is, és kinyújtotta nyelvét.
– Pimasz boszorkány! – viszonozta szintén nyelvöltéssel, aminek meglett a hatása, mert ettől megint féktelen nevetésbe fulladtak. Oldott hangulatban telt a vacsora, tökéletesnek bizonyult az együttlét, hosszú évek óta erről álmodozott. A néhány korty vörösbor is megtette hatását, szikrázott a levegő, minden rózsaszínben úszott, persze ennek fikarcnyi köze sem volt a borhoz, csak egyszerűbb volt ráfogni valamire.
Szaladt az idő, észre se vette, hogy már órák óta beszélgetnek komolyan és féktelenül is. Nem voltak tabuk, önmagát adhatta, ez jóleső érzéssel töltötte el, bátorsággal ruházta fel.
A férfi lassú mozdulatokkal törölte meg száját a díszes szalvétával.
– És mi lesz a desszert? – incselkedett vele, de szeméből tisztán kiolvasta, hogy milyen választ vár.
– Miismiis? Hát, én, mi más? – szaladt ki száján teljes természetességgel a megerősítés.
– Finom lesz – vigyorgott, és az asztalt megkerülve máris felé indult, hogy megkóstolja. Magához vonta, finoman érintette ajkait, majd végeláthatatlan, hosszú csókban forrtak össze. – Segítek elpakolni – súgta.
– Ki a csuda akar ilyenkor pakolni? Én ugyan nem! – de aztán megpróbálta összeszedni maradék józanságát, és némi csókolózás közepette lekerült minden az asztalról. Nem maradtak el az érintések, nem tudtak nélküle meglenni egymás mellett. Ez járt nekik. Kész csoda volt, hogy nem tört össze semmi.

Az ablak elé álltak, összefonódva bámultak ki a csillagfényes koraéjszakába. Már vastag hótakaró borította a kertet, a fehér dunnán aranyba játszott az utcai lámpák sárga fénye. A gyöngéd karok ölelésébe fészkelődött, megadóan tűrte, hogy a hálószobába terelgesse. Ahogy a mosolygó szempárba nézett, a jövő ígéretét látta benne. Felhevült bőrén keresztül érezte a férfiból áramló erőt, ez hatványozta közös és kölcsönös energiájukat. Nem voltak bonyolult kérdések, csak egyszerű válaszok. Így lényegültek eggyé órákon át, kimerülésig belefeledkezve a teremtés csodájába.

Tűzijáték durranására ébredt. A takaró alatt valaki bőrének forróságával melengette, hangja is volt. Létező, tisztán hallható, kellemesen izgalmas, nyugtató és bolygató, akár egy bódító blues.
– Boldog új évet nekünk, boszorkány! – súgta szédületes csókpecséttel.
– Boldog új évet nekünk, hercegem! – sóhajtotta egyetértően egy újabb ígéretes csókba merülve, mert az élet gyönyörű, tényleg gyönyörű. Nagyon.