Évforduló

Nem érzett fájdalmat, csak ürességet.

Kilépett a kórház kapuján, és elindult a villamosmegálló felé.
A júliusi nap égette, a ragacsos aszfalton botladozott.

Csak az apja kedvéért vette fel a tűsarkú cipőt, mint ahogy a lenge aprómintás nyári ruhát is.

Ő így szerette, csinosan, szépen.

Büszke volt, amikor karöltve sétáltak, és megcsodálták mellette. Ilyenkor lazán odaszólt, " vigyázzon, fiatalember, még kiesik a szeme".
Nagyot sóhajtott, arra gondolt, vajon látta-e őt az apja?

Már két napja kómában volt.

Megnyugtatta magát, hogy biztosan.

Amíg fogta a kezét, látványosan emelkedett vérnyomása a monitoron. A gyógyszerekre nem reagált, de a kezére igen. A nővér is mondta, ez csodálatos, hihetetlen.

Az emberekkel zsúfolt villamosmegállóból egy koldus lépett elé tenyerét nyújtva.
– Hagyjon, kérem, ne…. most halt meg… most halt meg az apám! – szaladt ki a száján, olyan szokatlanul, idegenül.
– Meghalt az apám! Érti? – ismételte elcsukló hangon.

A koldus szemében ijedt sajnálattal hátrahőkölt.
– Ne haragudjon, nem tudtam, bocsánat! Bocsánat! – majd megfogta a karját – Önnel érzek.
Hát persze, honnan tudhatta volna? – gondolta magában – minden ugyanolyan, mint pár órával ezelőtt.
A zsúfolt villamos, a forgalom, a Nap most is ugyanúgy tűz. Nem változott semmi.
Csak ő nem volt ugyanaz.
Végérvényesen, visszafordíthatatlanul.

Már kényelmetlenül érezte magát az élénk virágmintás ruhában és tűsarkú cipőben.