Ez a beszéd 6/4

A kávé fantasztikus ízével a számban vettem újra kezembe a könyvet. Hogyan, hogyan nem, ismételten bele tudtam feledkezni. Először nehezen ment. Újra és újra az ajtónyílás felé pillogtam, hátha fölbukkan benne a kedves alak a maga otthonos természetességében. Végül valahogyan mégis magába tudott szippantani ismét a könyv, a nyomtatott oldalak idővel újra csak teljesen lekötöttek.

Azután egyszer csak halk koccanásra lettem figyelmes. ‒ A sütik – hallottam az ismerős hangot, és fölnézve újra a kedves arcot láthattam. Nem kell hát erővel itt tartanom. Ha elengedem, a jelek szerint, idővel rendre visszatér.

Őszintén megörültem neki, szélesen elmosolyodtam. ‒ Hát itt vagy?
‒ Ne haragudj – szabadkozott. – Sokat vártál? Pedig siettem.
Kipillantottam a közlekedő irányába. Természetesen fényárban úszott. Természetesen. ‒ Szó sincs róla, csak… féltem, hogy talán nem jössz vissza.
Megütközve meredt rám, arca megvonaglott kissé. ‒ De hát, megígértem…

El kellett sápadnom; nyilvánvaló, hogy itt nagyon komoly játékszabályok szerint kell gondolkodni, amelyekről én sajnos mit sem tudhatok. Mivel minden egyes apró hibámban azt aggódtam, hogy a nő hátat fordít nekem és nem látom többé, csaknem kivert a veríték. ‒ Persze. Igazad van, ne haragudj. Tudod, nem is úgy gondoltam, hogy…

Kissé oldalra biccentette a fejét, miközben próbálta kitalálni, mi is lehet a mondat folytatása. De itt megint beleütköztem a fikció bezárt kapujába; hogyan mondjam meg valakinek, aki szemmel láthatóan valóságosnak hiszi magát, hogy a legkevésbé sem az? Másrészről pedig: honnan tudhatom én, hogy ő tényleg ne lenne valóságos? Elvégre minden, amihez eddig hozzáért teljes mértékben az engem körülvevő valóság része.

S ekkor belém hasított: „az engem körülvevő valóság”. A buborék! ‒ Elnézést – néztem rá engesztelőn. – Kissé összekuszálódtak bennem a dolgok.

‒ Azt látom – súgta rosszalló mosollyal. Elvett egy darab teasüteményt a tálcáról és az orrom alá emelte. – Szippants. – Szippantottam. Imádom a kókusz illatát, és amit éreztem, természetesen az volt. A nő láthatta arcomon a tetszés jeleit, mert továbbment. ‒ Harapj. – Haraptam. Mámorgón hunytam le szemeimet, miközben a harapásnyi finomság szerteáradt bennem. A nyelvemen, érzékeimen át, keresztül a tudatomon, egyenesen a lelkembe áramlott. Mennyei volt.

Miután lenyeltem, kétségbeesetten nyitottam ki újra a szemem – csak nem tűnt el közben újra? De még ott volt. Ott állt előttem, és szép, hótiszta ujjai közül vidáman mosolygott felém a sütemény másik fele.

Egy merész lépésen tanakodtam; elkapom a csuklóját, hogy meggyőződjek róla, valóban húsvér teremtmény. De az ilyesmi sohasem végződik jól sem az irodalomban, sem a filmeken. Esetleg elvehetném tőle úgy a süteményt, hogy ujjaink „véletlenül” összeérjenek. Ez már nem tűnt olyan durva képtelenségnek, mégis megálljt parancsolt bennem valami. Mert mi van akkor, ha önmagában egy ujjbegynyi érintés is elég ahhoz, hogy elillanjon? Elvégre egy buborékot ujjbeggyel is könnyedén szét lehet pukkantani.

Úgy vettem el az illatozó süteményt a kezéből, hogy ujjaim még véletlenül se érjenek az övéihez. Láthatóan ezt különösen jól fogadta, s most az édes morzsáktól akarván megszabadulni, a már ismerős mozdulattal összetapsikolta két szép tenyerét. Fölegyenesedve összefonta mellén a karjait, és az üvegfalhoz sétált. Megállt előtte, én pedig megcsodálhattam megnyerő profilját.

Egészen hétköznapi benyomást keltett kötött, kikönyökölt pulóverében, kopott farmerjában, a szobapapucsról már nem is beszélve. Mégis úgy éreztem, soha életemben nem láttam még egyetlen embertársamat sem ennyire rendkívüli módon különlegesnek. Egyszer már, úgy hiszem, láttam valakit ilyennek életemben. Egyszer. Arcéle az álmodozásé, álla a határozottságé, pici szeplői az erőé voltak. Szeme kékjében a tiszta értelem, vékony hajszálain a romantika árnyalt, barnába futó szőkesége.

Semmit nem tett, karba font kézzel állt az üvegfal előtt és kifelé nézett. Én mit tegyek? Mi volna most a helyes? Csak ülni itt tétlenül és bámulni őt? Vagy fölállni és odalépni hozzá, hogy együtt gyönyörködjünk a valaha volt legrondább időben? Esetleg megszólítsam, és rázúdítsam a bennem tülekedő kérdések egyre növekvő halmazát? Mi lehet az, amitől nem menekül újra a konyhába, hogy az aztán újra sötétbe boruljon? Hiába, nem ismerem ennek a fura játéknak a szabályait.

Ekkor megfordult. ‒ Jó a könyv? – kérdezte szórakozottan, miközben célba vette a fotelját. Én csaknem újra rávágtam a meggyőződés nélküli „megjárja” formulámat, amikor apró villámcsapás ért. Ez az! Ha mást válaszolok, mint eddig, talán az ő reakciói is megváltoznak. De csak óvatosan, szép fokozatosan, nehogy túl nagy legyen az a váltás.

‒ Egészen jó – jelentettem ki, ami meg is felelt a valóságnak.
Ő leült, ölébe ejtette két kezét, és rám mosolygott. ‒ Örülök. – Azzal kezébe vette a magazint, fellapozta, hátradőlt és belefeledkezett. Ahogy ott ült, vibrált körülötte a létezés. Még soha nem láttam senkit ennyire szépnek.

Sokáig nem tudtam elvonni róla a pillantásomat. Hinni sem mertem, hogy még mindig nem kapja föl a fejét és nem nyargal ki a konyhába valamilyen ürüggyel.

Végül berágcsáltam a sütemény másik felét, sőt újat emeltem le a tálcáról, s valami mélységes, ismeretlen megelégedéssel eltelve dőltem hátra a fotelomban. Fogalmam sem volt arról, mi történik itt, sejtelmem sem volt, mi az értelme, azt sem tudhattam, hová, meddig tart ez a csoda, csak azt tudtam mindennél biztosabban, hogy a múltamat és a jövőmet is egy batyuba rakva, örömmel adnám oda ezért a néhány percért.

Bárcsak örökre itt maradna, bárcsak minden-minden örökre így maradna – sóhajtotta bennem az ösztön. De erre aztán szörnyen el is szégyelltem magam: hogy a fenébe lehetek ennyire húsvér! Hogy lehetek ennyire férfi, ennyire önző! Aztán elmosolyodtam – hát, csak úgy, hogy egyszerűen húsvér vagyok, férfi és, a jelek szerint, önző is.

Egy váratlan pillanatban aztán – mintha csak meghallotta volna gondolataimat – rám nézett a lap fölött.