Ez a beszéd 6/5

Tekintete szuggesztív volt, és ha azt mondom, határozott, azzal nem mondtam semmit. Annyi pozitív erő kéklett felém a tekintetéből, hogy el kellett hinnem, amit mondott. Egyébiránt abban a pillanatban azt is elhittem volna neki, ha azt mondja: te egy kölyökfóka vagy. De ő természetesen nem mondott ilyesmit. Azt mondta kedves hangon: ‒ Te jó ember vagy.

Ezt bizonyára nem a magazinból olvasta ki, s én kellőképpen meg is lepődtem fölötte, de hittem neki, miközben a nyelvem persze tiltakozni kezdett. ‒ Talán… bizonyos értelemben… de valójában… nem… csak a körülmények…

‒ Mi van a körülményekkel? – tette le a lapot a térdére és be is hajtotta, annak jeléül, hogy teljes figyelmét felém fordította. Furcsa. Eddig alig vártam, hogy beszélgessünk végre, és a témánk más egyébre is kiterjedjen, mint a könyv tartalmának minősége, amit olvasok. Most mégis csak nyögdécseltem, mint egy vizsgázó diák.

‒ Hát, a körülményeim… látod, megvan mindenem. Így nem nehéz jó embernek lenni. De tudod, ha mások lennének a körülmények. Ha nem volna otthonom… ha a következő étkezésért kellene küzdeni… Tudod, létezik a megélhetési bűnözés fogalma, vagy… ott van az „alkalom szüli a tolvajt” esete, meg a nők szabad-jelzése, ami a legtöbb férfi erkölcsi tartását meg tudja roppantani. Vagy egy sérelem, egy kár, ami felforgatja belülről az embert, aki így kivetkőzik magából. Tudod, olyankor mondják valakire, hogy „na, most mutatta meg az igazi arcát.”

Elgondolkodón fürkészett. ‒ És te ilyen vagy?
‒ Igen – ismertem be –, olyan vagyok, mint bárki más.

Bólogatott, de úgy, mint akit erről még hosszan kellene győzködni. Ledobta a magazint az asztalra, elvett egy süteményt a tálcáról, egészben bekapta, összerágta, fölállt, a kandallóhoz lépett és megpiszkálta a tüzet. Amikor megszólalt, még mindig tele volt süteménnyel a szája. ‒ Fóval aft momvov, fak avév… enévéft… Szóval azt mondod, csak azért vagy jó ember, mert megvan mindened?

Nem feleltem, mert nem voltam biztos magamban, és éreztem, hogy ebben a fura játékban az igazmondás talán a legfontosabb elem. A nő belebámult a tűzbe, amely aranyló árnyalatba vonta szép arcát. Olyan volt, mint egy mesteri műalkotás, sőt annál is több: maga volt abban a tökéletes percben a létezés csodája. Amikor rám nézett, már bennem is aranylón lobogott minden. ‒ Azt mondod azért vagy jó ember, mert megvan mindened – ismételte meg elgondolkodva. Némaságom éppúgy jelenthetett igent, mint nemet. ‒ És ha én a matematika nyelvét használva azt mondom, hogy nem azért vagy jó ember, mert megvan mindened, hanem azért van meg mindened, mert jó ember vagy?

‒ Ez sokkal jobban hangzik – mosolyodtam el rövid szünet után. – De, sajnos ez a világ nem egészen így működik.
‒ Ez a világ, vagy az a világ? – kérdezte, és ujjával az üvegfalon kívülre mutatott. Erre megint nem tudtam felelni. Természetesen a saját kis világomban jóságra, békére és harmóniára törekszem, de meg tudom-e ítélni vajon helyesen, hogy mennyiben tér az el a külvilágban uralkodó állapotoktól, vagy mennyire hasonlít azokhoz? A nő ellépett a kandallótól, tett néhány lépést, karba fonta a kezét, s megtorpanva felém fordult. ‒ Úgy véled, megvan mindened?

Nem tudtam az lenne-e a helyes, ha ülve maradnék, vagy illendőbb volna felállnom. Tartottam attól, hogy meghátrál, ha valami meggondolatlan mozdulatot teszek, de azt is éreztem, hogy a „játék” menete olyan irányt vett, amelyben már én is nagyobb szabadsággal mozoghatok. Kérdéseket tesz föl, válaszokat vár és biztosan nem tűnik el addig, amíg meg nem kapja őket. Hogy mi lesz azután, arra gondolni sem mertem, de minden idegszálammal meg akartam felelni a kérdéseire, éspedig az igazat. Csak hát, mi az igazság? El tudja ezt dönteni egy ember?

Fölálltam. ‒ Igen. Hiszen magad is láthatod.
Összevonta szemöldökét, ebből azonnal megéreztem, aligha felelhettem jól. Ő tehát nem válaszokat keres, csupán hallani akarja azokat. Ő nyilvánvalóan tisztában van az igazságokkal, sokkal inkább azt szeretné, ha én is megvilágosodnék. Nos, ami azt illeti, ennek magam is tudtam volna örülni, csak előbb azt kellett volna tisztázni, hogy kivel is beszélgetek, ha beszélgetek egyáltalán.
‒ Akinek megvan mindene – hallottam a hangját –, annak nincs szüksége semmire. Te elhiszed, hogy létezik ilyen ember?
‒ Nem is tudom – motyogtam.
Közelebb lépett. ‒ Tudod, miért vagyok én itt?