Tekintete szuggesztív volt, és ha azt mondom, határozott, azzal nem mondtam semmit. Annyi pozitív erő kéklett felém a tekintetéből, hogy el kellett hinnem, amit mondott. Egyébiránt abban a pillanatban azt is elhittem volna neki, ha azt mondja: te egy kölyökfóka vagy. De ő természetesen nem mondott ilyesmit. Azt mondta kedves hangon: ‒ Te jó ember vagy.
Ezt bizonyára nem a magazinból olvasta ki, s én kellőképpen meg is lepődtem fölötte, de hittem neki, miközben a nyelvem persze tiltakozni kezdett. ‒ Talán… bizonyos értelemben… de valójában… nem… csak a körülmények…
‒ Mi van a körülményekkel? – tette le a lapot a térdére és be is hajtotta, annak jeléül, hogy teljes figyelmét felém fordította. Furcsa. Eddig alig vártam, hogy beszélgessünk végre, és a témánk más egyébre is kiterjedjen, mint a könyv tartalmának minősége, amit olvasok. Most mégis csak nyögdécseltem, mint egy vizsgázó diák.
‒ Hát, a körülményeim… látod, megvan mindenem. Így nem nehéz jó embernek lenni. De tudod, ha mások lennének a körülmények. Ha nem volna otthonom… ha a következő étkezésért kellene küzdeni… Tudod, létezik a megélhetési bűnözés fogalma, vagy… ott van az „alkalom szüli a tolvajt” esete, meg a nők szabad-jelzése, ami a legtöbb férfi erkölcsi tartását meg tudja roppantani. Vagy egy sérelem, egy kár, ami felforgatja belülről az embert, aki így kivetkőzik magából. Tudod, olyankor mondják valakire, hogy „na, most mutatta meg az igazi arcát.”
Elgondolkodón fürkészett. ‒ És te ilyen vagy?
‒ Igen – ismertem be –, olyan vagyok, mint bárki más.
Bólogatott, de úgy, mint akit erről még hosszan kellene győzködni. Ledobta a magazint az asztalra, elvett egy süteményt a tálcáról, egészben bekapta, összerágta, fölállt, a kandallóhoz lépett és megpiszkálta a tüzet. Amikor megszólalt, még mindig tele volt süteménnyel a szája. ‒ Fóval aft momvov, fak avév… enévéft… Szóval azt mondod, csak azért vagy jó ember, mert megvan mindened?
Nem feleltem, mert nem voltam biztos magamban, és éreztem, hogy ebben a fura játékban az igazmondás talán a legfontosabb elem. A nő belebámult a tűzbe, amely aranyló árnyalatba vonta szép arcát. Olyan volt, mint egy mesteri műalkotás, sőt annál is több: maga volt abban a tökéletes percben a létezés csodája. Amikor rám nézett, már bennem is aranylón lobogott minden. ‒ Azt mondod azért vagy jó ember, mert megvan mindened – ismételte meg elgondolkodva. Némaságom éppúgy jelenthetett igent, mint nemet. ‒ És ha én a matematika nyelvét használva azt mondom, hogy nem azért vagy jó ember, mert megvan mindened, hanem azért van meg mindened, mert jó ember vagy?
‒ Ez sokkal jobban hangzik – mosolyodtam el rövid szünet után. – De, sajnos ez a világ nem egészen így működik.
‒ Ez a világ, vagy az a világ? – kérdezte, és ujjával az üvegfalon kívülre mutatott. Erre megint nem tudtam felelni. Természetesen a saját kis világomban jóságra, békére és harmóniára törekszem, de meg tudom-e ítélni vajon helyesen, hogy mennyiben tér az el a külvilágban uralkodó állapotoktól, vagy mennyire hasonlít azokhoz? A nő ellépett a kandallótól, tett néhány lépést, karba fonta a kezét, s megtorpanva felém fordult. ‒ Úgy véled, megvan mindened?
Nem tudtam az lenne-e a helyes, ha ülve maradnék, vagy illendőbb volna felállnom. Tartottam attól, hogy meghátrál, ha valami meggondolatlan mozdulatot teszek, de azt is éreztem, hogy a „játék” menete olyan irányt vett, amelyben már én is nagyobb szabadsággal mozoghatok. Kérdéseket tesz föl, válaszokat vár és biztosan nem tűnik el addig, amíg meg nem kapja őket. Hogy mi lesz azután, arra gondolni sem mertem, de minden idegszálammal meg akartam felelni a kérdéseire, éspedig az igazat. Csak hát, mi az igazság? El tudja ezt dönteni egy ember?
Fölálltam. ‒ Igen. Hiszen magad is láthatod.
Összevonta szemöldökét, ebből azonnal megéreztem, aligha felelhettem jól. Ő tehát nem válaszokat keres, csupán hallani akarja azokat. Ő nyilvánvalóan tisztában van az igazságokkal, sokkal inkább azt szeretné, ha én is megvilágosodnék. Nos, ami azt illeti, ennek magam is tudtam volna örülni, csak előbb azt kellett volna tisztázni, hogy kivel is beszélgetek, ha beszélgetek egyáltalán.
‒ Akinek megvan mindene – hallottam a hangját –, annak nincs szüksége semmire. Te elhiszed, hogy létezik ilyen ember?
‒ Nem is tudom – motyogtam.
Közelebb lépett. ‒ Tudod, miért vagyok én itt?
10 hozzászólás
Kedves Laca!
Hááát, ahogy megjelenítetted a teli szájjal beszélést, az haláli!

Az egész beszélgetés tetszett, ha mögé nézünk igen komoly beszéd volt, súlyos mondandóval. De, így, itt elvágni? Ez kegyetlenség tőled!
Találgatnék, volna ötletem, de inkább lerágom a tíz köröm holnapig…
Szeretettel,
Ida
Kedves Laca!
A feszültség már a tetőfokára hágott. Aki eddig olvasta, az már biztos, izgatottan várja a befejezést. Fejezetről-fejezetre nő a feszültség az olvasó és a történet között. Oda jutottunk, hogy az már biztos, hogy semmi sem biztos. Üsd le a magas labdát, megpróbáljuk fogadni.
Remélem, ma megérkezik a válasz a kérdésekre.
Üdvözlettel: János
Csatlakozom az előttem szólókhoz. Izgatottan várom a végét.
Üdv: István
Kedves Ida, János és István!
Ma már fenn volt az oldalon a 6. befejező rész is, de módosítások miatt most rövid időre eltűnt. Az én hibám, elnézést kérek érte. Volt a párbeszédnél olyan szakasz, ahol esetleg elbizonytalanodott volna az olvasó, hogy most épp ki beszél. Ezért egy kicsit ott jobban széttagoltam. Az adminon múlik, mikor lesz látható újra.
Örülök az érdeklődésnek, köszönöm a figyelmeteket, és jó olvasást kívánok a 6. résznél is.
Üdvözlettel: Laca
Kedves Laca!
A feszültség egyre nő, te pedig ennek a csúcspontján hagytad abba ezt a részt.
Ami azt illeti, olyan szerencsés vagyok, hogy olvashattam a befejező részt is, és nem emlékszem, hogy zavaró lett volna a párbeszéd, mert mindig tudtam, ki szól.
A reagálásom már megvan, úgyhogy számíthatsz rá a 6/6 rész alatt is.
Szeretettel: Klári
Kedves Klára!
Ez esetben duplán elnézést kérek. Minél jobban szeretnék valamit csinálni, annál rosszabbul sikerül.
Örülök, hogy már olvastad, kíváncsi vagyok a véleményekre. Úgyhogy már én is várom, mikor lesz olvasható újra.
Szeretettel: Laca
Kedves Laca!
Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy miért volt itt?
De, gondolom, mert élveztem az írásod minden egyes mondatát.
Szeretettel voltam én is: Ica
Kedves Ica!
A befejező részben mindenre fény derül.
Szeretettel: Laca
Szia Laca!
Ennél a résznél kicsit csalódott voltam, ennek okára később jöttem rá.
A kulcsot a „rész” szóban találtam meg, mert ez itt nem az, hanem részlet, egy darabka a jeljes novellából.
Hamar rájöttem, hogy úgy lett volna jó elolvasni, hogy elejétől a végéig, mert nem tudtam volna letenni. Úgy éreztem, hogy nem kaptam meg, amit vártam, pedig igazoltan benne van.
Amikor a végére értem a hat mozaiknak, újra összeillesztettem őket, szünet nélkül.

Meglett az értelme ennek a szeletnek is, hiszen nagyon jól vezeti fel a zárást.
A kényszerű megállás bosszantott, de bőven kárpótolt a szabatos stílus és a kiváló helyesírás.
Az egész mű alapját képező filozofálás itt is erős lélektani vonatkozású. Ezeket kifejezetten kedvelem minden írásban, szívesen olvasok ilyeneket, ez nálam plusz pont.
Nagyon tetszik a közvetlenség, ez különösen emel rajta: „Fóval aft momvov, fak avév… enévéft…”.
Minden a helyén.
Szeretettel: Kankalin
Szervusz Kankalin!
Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. Elmondom, miért tettem: legelső prózámat egyben töltöttem föl ide a Napvilágra. Jó írásnak tartom, sokkal jobbnak ennél, amit most tárgyalunk. Mégsem olvasták el, mert egyben túl hosszú volt, bele sem kezdtek. (Ha volt is aki olvasta, vagy beleolvasott, nem hagyott nyomot. Az egyetlen hozzászóló Finta Kata volt, aki azt javasolta, hosszabb szöveget részekre bontva töltsek föl. Azóta így teszek.) Ami azt illeti 25 A/5-ös oldalt én nem tekintek hosszú szövegnek, de egy digitális felületen számos tényezőt figyelembe kell venni. Ha pedig már részekre kell bontani, hát igyekeztem hatásos helyeken elválasztani.
Örömmel fogadom, hogy a "szabatos stílust" és a "kiváló helyesírást" megemlítetted. Ilyen szép jellemzésért már önmagában megérte dolgozni. Még sok baj van a helyesírással, de úgy érzem, fejlődök. Igyekszem.
Az egyéb kiemelésekért is hálás vagyok.
Köszönettel: Laca