Ezerszínű drágakő

Élt egyszer réges-régen faluszéli kis házában egy bányász. Övé volt a falu egyetlen bányája, melyet még szülei hagytak rá, s amely becsülettel nyújtott megélhetést gazdájának már hosszú évek óta. A jófajta szenet ismerte is a környéken mindenki, s téli estéken gyakran áldották a bánya fekete ajándékát. Merthogy a bánya szenet adott emberemlékezet óta hűséggel, no nem sokat, éppen csak annyit, amennyiből tisztességgel eltarthatta a bányászt, s ki tudja még hány felmenőjét annak előtte.
A bányász azonban örökkön-örökké csak elégedetlenkedett, s elnézve a kis falut a kis bányával, s a kis élettel amely itt várt rá, már fiatal korában megérett benne a döntés:
„Én ennél többet akarok: tanulni fogok, nagy és sikeres leszek, lerázom a lábamról ennek a kis falunak a porát.”
Olvasott is nagy szorgalommal, bizony mindig könyvei fölé hajolt, ha a bányamunka engedte. Okos ember volt, könnyen tanult, s kitartása hosszú évek alatt valóban igen tudóssá tette.
„De ugyan mi hasznát is veszem ebben a faluban?”- gondolta sokszor keserűen. Hanem ide kötötte a bánya: a megélhetés.
Minden esztendőben egyszer kalmárok jöttek messzi földekről a kis faluba, hogy szenet vásároljanak a bányásztól. Mindent-látott világvándorai voltak ők, s a bányász mindig sóvárogva hallgatta történeteiket messzi tájakról, ahol mások az emberek, az élet, az erdők, a vadak, de még a nap is másként süt, más időben kel, tér nyugovóra.
A kalmárok abban az esztendőben is eljöttek, s nem győzték dicsérni az éjfekete szenet, melyre a bányász mindig úgy haragudott:
– Olyan egyszerű, semmilyen. – mondta most is a kalmároknak.
Egyikük így válaszolt:
– Igen jó fajta és hasznos. Igaz, fekete csupán, de könnyebben is adja a föld, mint társát, a drágakövek királynőjét.
– Milyen az a drágakő? – kérdezte a bányász mohón.
– Ó, hát te nem tudod? A szén nem mindig ilyen egyszerű, fekete, olykor a föld kristállyá teszi őt, amely tisztán ragyog a nap fényében, s ezer színre bontja annak sugarait. Csakhogy ez ritkán kerül emberi kézbe: mélyen, igen mélyen őrzi kincsét a föld.
„Én megszerzem azt a drágakövet.” – határozta el a bányász abban a percben. – „Addig ások, fejtek, amíg a kezembe nem akad.”
Már másnap elindult, s ment csak ment egyre beljebb a bánya járatain. Amikor pedig a legmélyebb aknába ért, csákánnyal törte tovább az utat. Egyre csak ütötte, pattintotta a kemény kőzetet fáradhatatlanul, s jutott mindig lejjebb és lejjebb. Kis lámpása, melyet magával vitt, régen kialudt már; vaksötétben haladt nap nap után, így folytak össze éjszakák és nappalok, napok és hetek, megszűnt az idő, csak a tér és a cél maradt a bányásznak. Kitartását nem törte meg semmi, fáradhatatlanul kutatott a szénnel vegyes földben.
„Ha megtalálom a drágakövet, megláthatom, hogyan játszik rajta a fény.” – gondolta örömteljes várakozással. – „Az enyém lesz.”
„Azután – ha majd kigyönyörködtem magam benne -, eladom jó pénzért a kalmároknak.„ – szőtte tovább gondolatait a magányos sötét. – „Tengersok aranyam lesz, s bizony minden jót megkapok majd érte.”
„Először is, hatalmas palotát építtetek, olyan nagyot, ragyogót, hogy a király is megirigyelje. Óriási, csodaszép kertem és sok-sok szolgám lesz.”
Közben pattogott a szén, a kő, mélyült a bánya.
„Ezután még mindig sok aranyam marad majd, abból utazni fogok. Elmegyek messze délre, ahol az ég kékjét mossa magába a végtelen tenger. Azt mondják, hogy vize mélyszínű, mint az alkony, s szilaj habjait fehérre festi a szél.”
„Azután északnak megyek, fel a magas hegyekbe. Felmegyek olyan magasra, ahol már az örök hó uralkodik, ahol a felhők tiszta dunnái is felülről látszanak. Azt mondják, onnan az egész világot látni, azt mondják, ha egyszer megpillantotta az ember, többé nem feledi a horizontba vesző fehér csúcsokat a távolban, és az apró falvakat, cseppnyi templomtornyokat a völgyekben.”
Gondolataival persze keze is fürgén járt, bontotta az utat a föld mélye felé.
„Azután még mindig lesz aranyam. Abból tudós könyveket veszek mindenütt, amerre járok a világban. Tanulni akarok valamennyi nagy embertől. A védtelen kis virágtól a végtelen nagy világig mindent ismerni akarok.”
A csákány haladt, a mélység nőtt.
Egy nap aztán tükörsima oldalú, késélű kő akadt a bányász kezébe egy csapás nyomán. Keze izgalomtól remegve vizsgálta a különleges darabot:
„Ez ő.” – gondolta. – „A drágakövek királynője.”
Kimondhatatlan boldogsággal ölelte magához a kincset, s mámorban indult el felfelé, akna akna után, szikla szikla után, kezében az értékes darabbal, fejében nagy terveivel. Tapogatózva haladt a járatok és termek között a világ felé.
Egyszer csak nem érezte maga előtt a falat, s a göröngyös talajon értetlenül botorkált előre:
„Nem emlékszem, hogy ilyen nagy járatot ástam volna valaha is.”
Ahogy így araszolt, valami puha kérgest ért a keze.
„Olyan, mint egy fa.” – gondolta meglepetten, s akkor egyszerre meghallotta a madarak dalát, bőrén érezte a napfény melegét és a szellő selymét.
„Istenem, hiszen megvakultam!” – szorult össze a szíve, s kétségbeesetten ismerte fel, milyen nagy ára volt a drágakőnek, amit kezében tartott.
A kő tisztán ragyogott a nap fényében, s ezer színre bontotta annak sugarait, csakhogy a bányász ezt már nem láthatta. Bús egyformán teltek napjai, hosszú volt, míg megtanult beletörődni az élet e súlyos döntésébe.
A kalmárok nemsokára újra eljöttek a kis faluba, hogy szenet vegyenek. Csodálkozva vették kezükbe a drágakövet; alig akarták elhinni, hogy volt ember, aki azt felszínre hozhatta. Tengersok aranyat fizettek érte a bányásznak.
A bányászt új örömmel töltötte el, hogy nagy terveinek megvalósítása elérhető közelségbe került. Most megépíttethette volna a hatalmas palotát a csodaszép kerttel, utazhatott volna akár délnek, akár északnak, s megvehette volna minden nagy tudós könyvét. Ám ekkor eszébe nyilallt valami, ami tán még jobban fájt, mint mikor vakságát felismerte.
„Miért építtetnék palotát, amikor díszét, fényét nem láthatom, miért a kert, ha nem gyönyörködhetem benne, mi értelme volna utazni akár délre, akár északra, ha nem csodálhatom meg sem a tengert, sem a végtelen hegyeket-völgyeket? Tudós könyveket is miért vennék, ha betűiket nem olvashatom?”
Így hát egyetlen arany nem sok, annyi sem vándorolt el a kincsesládából.
A bányász élete azonban megváltozott: szeme világával elveszettnek érezte élete értelmét: nemcsak céljait, hanem mindennapjait is: korábban hosszú napokat töltött könyvei olvasásával, új ismeretek szerzésével, ám ez már végleg a múlté volt. Az idő most értelmetlenül telt, a bányász napkeltétől napnyugtáig semmi fontosat nem tudott tenni. Valljuk be őszintén: unatkozott.
Egy nap, amikor megszokott székében üldögélt megszokott tehetetlenül, gyerekzsivajra lett figyelmes. Egészen közelről, a bánya mellől vélte hallani a friss, tavaszi hangokat.
A falubéli gyermekek régen is sokszor jártak labdázni a bánya előtti rétre, s most, hogy a nap első meleg sugarait küldte nekik tél óta, újra előkerült a labda és a nevetés, s a játékos zsivaj betöltötte a levegőt. A bányász korábban észre sem vette őket, vagy ha mégis, akkor is csak bosszankodott, mikor éppen olvasmányaiban zavarták. Most örült nekik, sötét magányában az élet hangjainak érezte nevetésüket, mely fénysugárként kötötte össze őt most először az emberekkel. Felállt, s elindult a hangok irányába. Kibotorkált a házból, át az udvaron, az utcácskán, s tapogatózva egy öreg tölgyhöz ért. Ennek tövébe ült le, mert itt egészen közelről vélte hallani a gyerekeket. Azok először elcsitultak, azt hitték, talán zavarják a bányászt hangoskodásukkal, de minthogy a szidás elmaradt, hát folytatták a játékot, s ahogy az idő múlt, egyre jobban belemelegedtek. A bányász most először gondolt elégedetten a sorsra. Bőrén érezte a szellő simogatását, a napsugarak meleg mosolyát, s mindez a boldog emberi hangokkal együtt lassan utat tört a szívéhez. Ettől kezdve minden nap kiment a gyerekekhez, leült a fa tövébe, s csak hallgatta őket, maga sem tudta miért, de ilyenkor mindig örömöt érzett.
A gyerekek eleinte nem foglalkoztak vele, hiszen nem szólt hozzájuk, később azonban egyre többször mentek oda hozzá. Kezdetben csak kíváncsiságból, hiszen nem értették, miért jön most közéjük az oly sokáig zárt ajtók mögé rejtőzött ember. De ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre többet beszélgettek vele, s egy idő után már a labdát sem vitték magukkal. A fa hűs árnyékában körbeülték a bányászt, s elvarázsolva hallgatták érdekesebbnél érdekesebb történeteit nagy tudósokról, híres feltalálókról, a nagyvilág titkairól. A bányász mindenről mesélt nekik, emlékezetében élénken éltek régi olvasmányai, tanulmányai, érett tudásának értékét felismerték, s hálás figyelemmel jutalmazták a kisgyerekek.
Egy közülük különösen szerette, s ezt megérezte a bányász is. Ezt a kisfiút mindig ölébe vette, miközben mesélt, s vállán érezve a kis fejet még szívesebben töltötte idejét az apróságok közt. Így telt el a nyár, lassan ősz lett, de a történetek bizony nem fogytak el, sőt egyre többet és többet idézett fel a bányász emlékezete, és a gyermekek figyelme sem látszott lankadni.
Egy nap, mikor a bányász ismét mesélni ment a vén tölgy ölelő árnyékába, a csöppségek már csillogó szemekkel várták, azonban az a kisfiú, aki őt úgy szerette, ezúttal nem volt köztük. A bányász mindjárt meg is kérdezte, miért, hogy nem jött.
– Nagyon beteg az édesanyja. – válaszolták a gyerekek. – Tán el is veszíti őt szegény fiú, s akkor bizony magára marad, mert apja még sok esztendővel ezelőtt elment az életből.
A bányász nyomban tudni akarta, hol van a ház, ahol az özvegyasszony lakik kisfiával, s a gyerekek elkísérték őt az aprócska kunyhóig, annak szomorú betegszobájáig. Ott ült a kisfiú anyja ágya mellett, s egy kis mosoly villant át arcán, mikor nagy barátját meglátta. A bányász érezte a nagy tenyerébe kapaszkodó remegő kis kezet, s hallotta a beteg nehéz lélegzetét a fojtó csöndben.
– Meghalok, tudom. – sóhajtotta az asszony. – Mi lesz a kisfiammal?
Selymes, szelíd hangja volt az özvegyasszonynak, borús, belenyugvó szavait alig-alig engedte szájára nehéz szíve.
A falu orvosa nem tudott segíteni.
– Nehéz kór ez. – mondta tanácstalanul -, én nem tudok gyógyírt adni ellene.
Akkor a bányász kinyitotta kincsesládáját, s elővette összes aranyát. Lovasokat küldetett a szélrózsa minden irányába, hogy tudós orvosokat kerítsenek, akik jártasak legyenek minden betegségben.
Hamarosan meg is érkeztek a doktorok, a híres, nagy tudósok, akik messzi országokból drága gyógyszereket hoztak, s minden tudásukkal körülvették a gyönge beteget.
Három nap s három éjjel virrasztott a bányász az ismeretlen betegágya mellett. Három nap, s három éjjel fogta a törékeny kis asszonyi kezet, maga sem tudta, miért, három nap, s három éjjel ölelte magához a kétségbeesett kisfiút. Negyednapra az özvegyasszony kinyitotta a szemét. A tudós orvosok, s a ritka gyógyszerek meggyógyították.
– De megbetegszik újra, ha ebben a kis házban marad. – mondta egyikük. – Ilyen dohos, ázott falú kis viskóban nem fogja bírni gyönge tüdeje.
„Dohos, ázott falú kis viskóban élnek.” – gondolta a bányász összeszorult szívvel. – „Ilyenekben él mindenki a faluban, csak nekem volt mindvégig igazi házam.”
Emlékeiből tisztán előjött a falu képe, a nedves falú, düledező kis házak, mert hiszen azok már akkor is ilyen szegényesek voltak, amikor még láthatta őket.
„Segítségre szorul az egész falu. És én ezt eddig nem vettem észre.”
Maradék aranyából felújíttatta az egész falut, mindenekelőtt persze az özvegyasszonynak építtetett új házat, aki hamarosan teljesen felépült, s kimondhatatlanul hálás volt jótevőjének. Ahogy teltek-múltak a hónapok, az özvegyasszony hálájából s a bányász gondoskodásából lassan szerelem szövődött, s a következő nyár feleséget és férjet köszönthetett bennük, akik egy takaros kis házban éltek boldogan, nevető szemű kisfiukkal.
A falu hálás volt az ifjú férjnek, s a hála csak erősödött az évek múlásával, hamarosan a kis közösség legjobb szívű emberévé avatta az egykori bányászt.
Ő pedig boldogan élt családjával a kis falu kis embereként. Nem volt vak többé. Csak a szeme. De azt már nem bánta.