Ezüst égbolt – Prológus

Eleanor idegesen járkált fel-alá a sötét irodában. Időnként megállt az ablaknál és letekintett az éjszakai városra. Az irodaház hetedik emeletéről csodás kilátás nyílt az út túloldalán fekvő parkra. A város fényei csak a szélső bokrokat világították meg, beljebb a fáknak csak a kör-vonalait lehetett látni. Az égen ragyogó félhold még kísértetiesebbé tette a látványt. Eleanornak mégis tetszett, erőt merített belőle. Főleg akkor volt rá szüksége, amikor sokáig dolgozott. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy éjszakáznia kellett. A legjobb gondolatai ilyenkor jöttek, márpedig mostanában sok probléma megoldásához volt szüksége jó ötletekre.
Három éve került vezető beosztásba a cégnél. Munkába állásától fogva ezért dolgozott, bármit elvállalt, bárkivel összefeküdt, hogy sikerüljön. Végül erőfeszítéseit siker koronázta. Harminc évesen a vállalat történetének legfiatalabb igazgatója lett. A hatalmat megszerezte, és bármi áron meg akarta tartani. Biztos bolt benne, hogy ez sikerül is neki.
Egész megjelenéséből áradt a profizmus. Legtöbbször elegáns kosztümben volt, más ruhában nem is nagyon mutatkozott. Vállig érő, szőke haját mindig feltűzve hordta, amitől még komolyabbá vált a kisugárzása. Vékony keretes szemüvege pedig egész megjelenésének intelligenciát kölcsönzött. Valójában nem volt semmi baj a látásával, de a beosztottai előtt mindig feltette. Folyton összeszorított ajkakkal járt-kelt az emberek között, szigorú tekintetével pedig szinte keresztüldöfött mindenkit.
Korábban sem sokszor nevetett, de amióta igazgató lett ügyelt is arra, hogy még csak ne is mosolyogjon az alkalmazottai előtt. Jókedvét magával vitte az irodája zárt ajtaja mögé. Elődje – akit hosszadalmas munkával végül sikeresen kifúrt a cégtől – igyekezett oldott lég-kört teremteni, a hetente tartott értekezleteken meghallgatta a dolgozók véleményét, kéréseit is. Mindenkinek felajánlotta a tegeződést, ami persze nem volt kötelező. Eleanor senkinek nem engedte meg az efféle tiszteletlenséget, értekezleteket pedig nem tartott. Ha mondandója akadt, azt négyszemközt közölte az irodájában, ami felért egy kínzókamrával, legalábbis így emlegették azok az alkalmazottak, akiket balszerencséjükre behívatott. A birodalmát kemény kézzel irányította, a beosztottai rettegtek tőle. Ahol megjelent az épületben, megfagyott a levegő. Vezetési módszereivel gyorsan kiérdemelte a hóhér gúnynevet. Eleanor, a hóhér.
A cég éppen nehéz, válságos időszakban volt, Eleanornak nem volt könnyű dolga. A válság két területen jelentkezett. Egyrészt a bevételek jelentősen elmaradtak a várttól. Az új rendszer nem egészen váltotta be a hozzáfűzött reményeket. De ez csak a kisebb probléma volt, az erőszakos marketingstratégia talán majd javít a helyzeten. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett, hogy egyre többen próbálták a vállalat rossz hírét kelteni. Túl nagy a befolyása – mondták –, elnyomja a többi céget. Vádolták még szándékos környezetszennyezéssel, egészségkárosító technológia alkalmazásával és a munkavállalói jogok semmibe vételével is. Valami igazság mindegyikben volt, ezt az igazgatónő is elismerte. Az utóbbi időben viszont az ellenség nagyon felbátorodott. Megszaporodtak a rendőrségi vizsgálatok, bár eredményt eddig még nem értek el. A jogi osztály ügyvédei nem győztek bíróságra járni a sok peres ügy miatt, ráadásul – ha lehet hinni a pletykáknak – kémek lehetnek a vállalatnál, akár a vezetőség tagjai között is. Ezt tartotta a legnagyobb problémának, aminek minél előbb a végére akart járni.
Tett egy újabb kört az irodában, és megállt az ablakkal szemben álló üvegszekrény előtt. Díjak és kitüntetések sorakoztak a polcokon. Az év vállalata… az év fejlesztése… Zöld Szalag környezetvédelmi díj… a város kulcsa… Eleanor szomorúan állapította meg, hogy egyiket sem az ő irányítása alatt kapták. Neki egyelőre csak az új technika deficitje jutott. El-fordult az üvegszekrénytől és indult volna tovább, amikor legnagyobb megdöbbenésére kattant a zár, és az ajtó lassan kinyílt. Az igazgatónő a kinyíló ajtó takarásába lépett.
Egy negyvenes éveiben járó férfi érkezett az irodába. Körülnézett, majd lassan az író-asztal felé indult. A nyitva hagyott ajtó mögül Eleanor jól láthatta, ahogy a férfi először az elöl hagyott papírokat nézegeti a hold fényében, majd leül az asztalhoz és bekapcsolja a számítógépet. Az ablakon beszűrődő halvány fényben felismerte Camillus Helpert, a cég egyik üzleti igazgatóját.
A bejelentkezéshez szükséges azonosítót és a jelszót egy kis cetliről olvasta le, amit a zsebéből vett elő. Eleanor nem tudta biztosan, csak sejtette, hogy mit kereshet. A keresett adatokat hamar megtalálta, és rögtön megkezdte a mentésüket egy USB meghajtóra, amit szintén a zsebében tartott eddig. A több száz gigabyte nagyságú adatállomány lementésével néhány perc alatt végzett. A pendrive-ot kihúzta a computerből, de még nem ment el, tovább kutatott valami után. Eleanor nem várta meg, míg megtalálja, akármi legyen is az. Egy erőteljes mozdulattal becsapta az ajtót.
A férfi ijedtében felugrott a székről. Eleanor felkapcsolta a világítást.
– Mr. Helper! – szólította meg. A hangja szinte hasította a levegőt. – Igazán nem mondhatom, hogy éppen magára számítottam ebben a késői órában. Mondja csak, mit másolgat a gépemről?
Helper zsebre tette az USB meghajtót, az ajtóra pillantott, de nem válaszolt.
– Akármi is az, jobban teszi, ha átadja! – Eleanor az asztalhoz lépett. Kinyújtotta a kezét: – Na, mire vár! Adja ide! Akkor olcsóbban megúszhatja, de ezzel nem lép ki az épületből, azt garantálom.
– Erre inkább ne fogadjon! – válaszolta Helper és villámgyorsan az ajtóhoz ugrott. Le-nyomta a kilincset, de Eleanor is gyors volt. Az asztalhoz kapott, és már kattant is a zár. A fiók fölé épített távirányító remekül tette a dolgát. Az ajtót nem lehetett kinyitni.
– Ne próbálkozzon szökéssel! – Az igazgatónő leült az asztalához. – Az épület tele van őrökkel, észrevétlenül nem jut át hét emeleten.
Végigmérte a beosztottját.
– Szóval igaz! Mondták már mások, volt ez a szóbeszéd egy tégláról, de valahogy eddig nem akartam elhinni. Kinek dolgozik?
– Azt gondolja, meg tud minket állítani? – a férfi hangja remegett az idegességtől, bár nyugodtnak próbált tűnni. – Ha nem én, majd mások szereznek bizonyítékokat. Azt gondolja, félünk maguktól? Az uralmuknak nemsokára vége!
Újra a már sokszor hallott szólamok, Eleanor már nagyon unta.
– Ne is folytassa! Már kívülről fújom az egészet. Ürítse ki a zsebeit, és váljunk el békességgel!
– És, ha nem, akkor mi lesz? – kérdezte Helper kihívóan. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Eleanor elnevette magát.
– Én már tudom, mi lesz, elmondom magának is. – A billentyűzeten gépelni kezdett. – Először az lesz, hogy ideadja, amit bizonyítéknak tart. Utána pedig az lesz, hogy mond néhány nevet. Hány tégla van még itt a cégnél, és kik azok. Az összes nevét tudni akarom, mert ha nem… – elmosolyodott, és egy lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott. A képernyőn feltűnt egy fénykép. Helper rögtön felismerte a családját, amint a nyaralójuk előtt állnak.
Ezután a monitoron feltűntek a családtagok fényképei egyesével, mellettük mindenféle adatokkal. Előbb a gyerekekről, Philről és Steve-ről jelentek meg információk, majd a felesé-gének, Virginiának az adatai is előkerültek.
Bambán bámulta a képernyőt, majd az asztalon álló elefánt alakú márványdíszre tévedt a tekintete. A kis szobor talapzatára négy szót véstek: nyugalom, nagyság, ész, szerencse, amelyeket az igazgatónő iránymutatásként tartott szem előtt. Eleanor szakította meg a csendet:
– Amint láthatja, mi sem bízunk meg mindenkiben. – Felállt, és hátat fordítva a férfinak kifelé nézett az ablakon. Ez is egyike volt az alkalmazott vezetői fogásoknak, úgy beszélni az beosztottal, mintha közben másra figyelne, így az sokkal jelentéktelenebbnek érezheti magát. – Részletes nyilvántartásunk van az összes dolgozónkról, arra az esetre, ha lenne valami probléma. Ez a probléma az Ön esetében most felmerült. A képernyőn a kedves családjáról összegyűjtött adatokat láthatja. Mindent összeszedtünk. Vannak itt bankszámla adatok, kórházi jelentések, fényképek, videók, lehallgatott telefonbeszélgetések, azt még nem tudom, miről szólnak, de ki fog derülni, ha rosszban…
Nem érhetett a mondandója végére. A kivilágított szoba visszatükröződött az üvegen, és Eleanor látta, amint Helper megmozdul mögötte. Az utolsó pillanatban kapta félre a fejét. A márvány elefánt egy centivel a füle mellett zúgott el, hogy darabokra törve az ablaküveget hét emeletet zuhanjon és az irodaház mögötti konténerek között landoljon. Az igazgatónő megpördült:
– Ez nagyon rossz ötlet volt… – nem fejezhette be, mert Helper mellette termett, a földre rántotta és fojtogatni kezdte. A nő próbálta eltolni magától, ütött, karmolt, de hiába, a férfi szorítása nagyon erős volt. Próbált gondolkodni, megtalálni a menekülésnek bármilyen módját. A szoba már kezdett sötétülni körülötte, amikor a keze egy nagyobb üvegdarabot talált a padlón. Sikerült felvennie, és teljes erőből a férfi combjába vágta. Helper felüvöltött a fájdalomtól, de Eleanor kiszabadult. Az asztal felső fiókjából előkapott egy húszcentis pengéjű vadászkést, amit a biztonság kedvéért rejtegetett, és amiről nem gondolta volna, hogy vala-ha is használni kényszerül. A hegyét a támadója torkának szegezte.
– Ne merjen megmozdulni!
Lassan hátrált néhány lépést. Csak most vette észre, hogy az üveg felsértette a kezét, a vér folyamatosan csöpögött a szőnyegre.
– Álljon fel! – utasította a még földön fekvő Helpert. – Akkor most mond nekem neveket, vagy nem?
A férfi közben lassan felállt, de nem szólt semmit.
– Látom már, hogy nem fogunk dűlőre jutni – folytatta Eleanor az előbbi ijedtség miatt még zaklatottan. – Magát félre fogjuk állítani. Ezt a robajt, amivel azt a szerencsétlen elefántot az utcára küldte már meghallották a biztonságiak. Nem sokára itt lesznek, elkapják magát, jönnek a rendőrök, kérdezősködnek, körülnéznek, majd mind évekig járhatunk bíróságra, mire végre lecsukják. Mert azt ugye nem gondolja, hogy győzhet ellenünk? Nekünk mindez roppant kellemetlen lesz, és sokba is kerül, de utána úgy fogom tönkretenni ezt a kis családot – a monitorra pillantott –, hogy öröm lesz nézni. Bánni fogják életük végéig, hogy közük volt egy ilyen balfékhez.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Eleanor gondolatban hatékony megoldást keresett arra a problémára, amit Helper jelentett, végül eszébe jutott valami.
– Szóval mindkettőnknek sokkal egyszerűbb lenne, ha simán kiugrana azon az ablakon.
Helper rávillantotta a tekintetét, de a szemében inkább kétségbeesés tükröződött harag helyett. Eleanor sokkal nyugodtabb, kedvesebb hangon, bár kissé szaggatottan folytatta:
– Ebben az esetben az egészet elszámoljuk munkahelyi balesetnek. A felesége kártérítést kap, amiből egy ideig meg tud élni, a gyerekeknek álljuk a taníttatását és az egészségügyi ellátásukat.
A férfi közelebb lépett az ablakhoz és lenézett a mélybe. Eleanor mellé lépett, a kést már nem szegezte rá.
– Az egyetlen helyes megoldás ez, tudja jól. Látom, hogy már meghozta a döntést. Már csak egy lépés. – A hangja szinte hipnotikus volt. – Még egy lépés Camillus, és gondját viseljük a családjának. Biztosítjuk a gyerekek, és az ő gyerekeik jövőjét is.
Helper megint lenézett az utcára. Eleanor lágyan megérintette a vállát.
–Hiszen már ismer. Tudja jól, bármit megtennék a cég jó híréért – mondta, majd finoman taszított egyet a férfin. Helpert váratlanul érte a lökés, de még sikerült elkapnia az ablak-keretet. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de a keretből kiálló apró szilánkok felhasították a tenyerét, a vértől síkossá vált fémkeret kicsúszott a kezéből. Eleanor utána hajolt, figyelte a zuhanást, míg a férfi bele nem veszett a sötétbe.
Vett néhány mély lélegzetet. Amikor teljesen visszanyerte nyugalmát, mobiltelefonján megnyomta az egyes gombot. A készülék automatikusan tárcsázta az előre beállított számot.
– Van egy hullánk. Az ablakom alatt, a kukák között.
– Veszélyes lehet – felelte a hang. – És már nem is az első. Őt most miért?
– Ne kérdezd, majd később elmondom! Ha megtaláltad, vedd el tőle a pendrive-ot, a zsebében van. A fickót pedig ne találja meg soha senki. Tüntesd el! – rövid szünetet tartott. – És mindenki mást is, aki láthatta!
Bontotta a vonalat.