Fagyos november

Visszafele nyelem a feltörő könnyeimet, tekintetem homályos, és a túlcsorduló érzelem megnyitja a fátyolos szemeim könnycsatornáit. Idén is, mint minden évben, kimentünk a temetőbe, és megállapítottam, hogy a nagymama hiánya, úgy tűnik csak nekem fáj ennyire. 🙁 Legalább is csak én voltam megint kint a sírjánál, és ez nagyon fájt nekem…) Hisz nem csak velem törődött oly sokat!
Hullott a hó nagy pelyhekben, s mint mindig, most is a gyerekek vittek ki a temetőbe.
Mikor megláttam a csupasz virágok nélküli nyughelyet, a torkom elszorult, és sírva fakadtam, mint minden évben. A feltörő emlékek a sok sok szeretet, a kötődés, és az elmúlás emlékei törtek rám. A lányom egyből vigasztalni akart, de ettől még jobban potyogtak a könnyeim. Már rég elment, de még mindig ugyanúgy fáj ha rá gondolok. "- Anya mi itt vagyunk, ez csak ez számít!" elhelyeztük a virágokat, meggyújtottuk a gyertyát, és megint rám tört a sírás. Megkértem a gyerekeket, menjenek, hagyjanak egyedül vele.. Elmentek, de távolabb megálltak és onnan néztek.
Üres volt a fejem, csak a könnyeim potyogtak. Miért is sírok? Nem tudom, Egészen mélyen valami fáj! Mély levegőt vettem, és nagyokat sóhajtottam, a sírkőre borulva.
Megállt az idő! Az emberek jöttek, mentek, de csak alakokat érzékeltem. Kis idő múlva letöröltem a könnyeimet, megsimogattam a fejfáját, és némán elköszöntem tőle.
Amikor odaértem a gyerekekhez, a lányom megszólalt. Anya! olyan rossz volt nézni, ahogy a sírkőre borulva láttam a sóhajod, és bár az arcod nem láttam, mégis tudtam hogy sírsz. Anya! Én nem akarok így sírni a te sírodnál! Légyszives ne halj meg! Még bele gondolni sem akarok!

Akkor könnyes szemekkel mosolyogtam! Nem fogok elmenni! Amíg a szívedben élek, ott leszek veled!

Minden évben leírom újra és újra, de nem lesz könnyebb…
Viszont írtam egy verset, ha mégis megpihenne a testem, akkor hogy gondoljanak rám a szeretteim.

Így gondolj rám
Mikor itt az idő, s a halál eljegyez.
Érzem hűvös csókját, az ajkamon megpihen.
Már nem félek tőle, megyek lassan vele!
Hagyom, hogy vezessen, lépkedelek mögötte.

A sötétben biztosan halad; meg -meg áll, hátra néz,
Megkínzott testem elhagyom, s megyek a nirvána felé.
Ne sírjatok értem; hisz a nap is ragyog!
Eső áztatja a földet, s a szél fallevelet hord!

A madarak trilláznak, a természet él!
A levél ma fölre hull, de később életre kél.
Holdanyó arca most is mosolyog,
Az éj sötétkékjében, csillagom felragyog!

Egy viharos reggelen, földi porhüvelyem
Vidd a hegytetőre, add át szellőnek!
Szabadon szárnyaljak, a földdel lélegezzek!
Esővel öntözzek, új életre keljek!

Mikor esténként a kék égre nézel,
Csillagom ott ragyog, fénye ölel téged!
Mikor könny csordul bánatos arcodon,
A széllel rohanok, rögtön felszárítom.

Látod kedves! Ne sírj! Most csak mosolyogj!
Nem hagytalak én el! Mindenütt ott vagyok!
Hajnalban az első sugárral érkezem,
Átölellek téged itt vagyok melletted!

Mikor bánatos vagy, én is könnyet ontok.
S vigaszul neked szivárványt bontok!
Halk dalt dúdolok a fák levelével,
Hisz benned élek, a szeretet fényével.

2009