Fallal szemben

A szemközti bérház faláról már teljesen lekopott a festék. Nem is tudom pontosan mi az, ami mégis, minden egyes nap arra sarkall, hogy ezt a csupasz és mocskos falat bámuljam. Az idő rohanásának eleven emléke? A mulandóságnak emelt alkotás, mely nem éri meg a halhatatlanságot? Pusztán egy a millióból, egy szürke, semmitmondó és jelentéktelen épület, mely történetesen pont az én ablakommal szemben múlatja életét. Talán éppen ez az, ami vonzza a tekintetemet. Csak állok, kortyolgatom a kávémat, és bámulom a falat, amelyből imitt-amott már kikandikál egy-egy tégla, hullik a vakolat és a hajdan volt, világoskék festéket belepte a mindent elborító szürkeség. És én mégis ezt a falat választom. Talán a végtelen nyugalom és méltóság miatt, amely belőle árad. Az a büszkeség vonz felé, mellyel áll, és tűri sorsa minden percét. Szeretnék olyan lenni, mint ez a fal. Makacs, kitartó és büszke. De nem vagyok, így hát marad az álmodozás és a megalkuvás. Nap nap után.
És mivel nem vagyok olyan kemény és szilárd, mint a szomszéd ház tűzfala, a napjaimat komor szürke kétségbeesésben tengetem. Nem tudom pontosan, hány nap telt el azóta, hogy a nő kiviharzott az életemből, pontosan olyan szélsebesen, mint ahogy jött. Sebeket gyógyított, és sebeket okozott. De akár mennyi idő is telt el azóta, pontosan olyan, mintha tegnap történt volna. Emléke eleven és izzó, fájdalmas és elviselhetetlen.
Csak fekszem a hátamon, nézem a mennyezetet, vagy a szomszéd ház falát bámulom. Gondolataim, józan eszem lassanként cserbenhagynak. Egyre csak azon rágódom, hogy kezdenem kellene magammal valamit. Hogy fejest kéne ugranom az életbe, ahogy a mondás is tartja. Mégis egyre csak azt érzem, hogy testem ólomsúlya lebénít. Kihűlt kávémmal kezemben kérdőn meredek a tűzfalra, amely szótlanul bámul be az ablakomon. Csupasz téglái meredten állnak, és azt súgják, tennem kellene valamit. Csak éppen arról hallgatnak, hogy mit. Csalódott vagyok. Bárcsak olyan magabiztos lehetnék, mint ők!