Fallout

FALLOUT

Első lépesek

„Azt hiszem, bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől.
És ezt is kell tennie.”

Kurt Vonnegut

Minden olyan szürke és barnás és poros volt. Amerre a szem ellátott, tikkadt pusztaság, nyögdécselő és megfáradt táj. Egykor pompás színvilágban tündöklő épületek, út menti házak, villódzó fényű benzinkutak, hetyke postaládák, acél-hideg kandeláberek, s most helyettük csak romok, pusztaság, és egy megmagyarázhatatlan, furcsa szag; a pusztulás, a törékeny élet elmúlásának a szaga. Fémes szag.
Madarak sem szálltak az égen, nem rikoltoztak varjak, nem csiviteltek pacsirták, gólyák sem szelték a levegőt régi otthonukat kutatva. A régen zöldellő pázsit mostanra átalakult egyfajta sárgás, mondhatni rozsdás mezővé, minden olyan száraz és ropogós volt. A fák kényelmetlenül hajlongtak ide-oda, ágaik töredezve hulltak alá, a gyümölcsöknek se híre, se hamva, olyannyira, hogy egyre sűrűbben fordult elő a gyökerek végleges elszakadása az anyaföldtől; irdatlan zajjal dőltek lomha testükkel a pusztaság sárguló mezejére az erdők korábbi terebélyes védelmezői. Az utak mentén lerobbant és kiégett és meghorpadt járművek jelezték, valaha nagy tülkölések közepette szelték az utakat a négykerekű masinák, és most már csak intő jelként álltak őrt a gyomokkal benőtt aszfalton. Papírhulladékok táncoltak szerte a tájon, apró örvényekkel kézen fogva jártak polkát, keringőt, rumbát, senki nem zavarta őket, nesztelenül kavarodtak a szürkeségben. Ha állott valahol egy épület, szinte segítségért kiáltott, nem akadt egy sem, melyet gondoztak volna, a segélykiáltás egykori gazdáiknak szólt, a vakolatok leperegtek, a téglák vörös port okádva véreztek, a gerendák recsegve-ropogva törtek be tetőket, tornácokat, az ablakok meg tüntetésképpen megrepedve, szilánkokkal vicsorítva nyitottak utat a megáporodott levegőnek. Bent a szobák, a valaha békés és meghitt otthonok darabokra hullva, átitatva szeméttel és mocsokkal lesték, mikor jön már valaki?

De nem jött senki. A fürdőkádak, mosdók, piszoárok rozsdafolyást hagyva maguk után éltető vízért fohászkodtak, ők arra vártak, hogy végre-valahára valaki tiszta vizet eregessen üregeikbe. Tiszta víz azonban már nem létezett. A víznek is fémes szaga és íze volt. Sok helyütt a csapok némák maradtak, a vízi erőművek és tisztító üzemek áram híján kiapadtak, így többé már nem tudták az élet magvát adó nedűt tovább szállítani a bonyolult csatornákon át. Tehát áram sem volt. Nem villództak tévék, nem harsogtak rádiók, eltűntek harsány műsorvezetők, tévésorozatok, rádiójátékok szereplőinek hangjai az éterből, a tévékészülékek és rádiók nesztelenül, és félelmetes csendben meredtek a semmibe. Noha régen az utcák, parkok és játszóterek szózivatartól és gyerekzsivajtól voltak hangosak, most csak a hinták, mászókák és forgalomirányító lámpák nyikorogtak, összekeveredve a szürke szél szállította hulladék sercegős zajával. A városok, ha lehet, még inkább elhasználódtak, mindenfelé korom, kosz, üres üvegek, és szűk sikátorokban tekergő kartonlapok jelezték: itt véget ért az élet. Ha valaki erre téved, akkor vastag talpú bakancs híján kénytelen lenne üvegszilánkokon lépkedni, különben a megpróbáltatás hasonló lenne a parázson járáshoz. Mivel áram itt sem tekergett a vezetékekben, „hálából” a város csatornahálózata bedugult, orrfacsaró bűz lepte be az utcákat, szinte minden kereszteződésben a csatornafedelek kirobbanva úsztak az ürülékben, és az így keletkezett szag egybeolvadt a levegő fémes szagával, melynek köszönhetően a városokban még a szívósságukról híres patkányok is eltűntek. Neves és egyszerű épületek roskadtak magukba, s ahogyan egy-egy ház, múzeum, iskola beomlott, megroggyant, azt vészes és ásító csendben tette; csak a törmelékek halk pusmogását lehetett hallani. A lakóházak és néhai közintézmények még inkább a kihalás, az üresség jeleit mutatták. A szobákban megrepedt és dohos szagú bútorok próbáltak vigyázzban állni, több-kevesebb sikerrel. Ablaküvegek törtek apró darabokra, ahogyan a szél gondtalanul és nyikorogva végezte a dolgát. Nem volt, ki becsukja őket. A padlón megégett és málló könyvek hevertek, a konyhabútorok korábbi lakói megrepedve borultak ki a fiókokból, gyerekjátékok sírtak a földön, vagy egy-egy járóka lyuggatott falú rejtekében, s foszlásnak indult ruhadarabok, kabátok, ingek, pantallók, felöltők várták haza gazdáikat. Virágcserepekben száradtak el rózsák, violák és petúniák, vízipálmák könyörögtek egy csepp vízért, majomkenyérfák hullatták leveleiket felpúposodott parketták réseibe. Tévék és rádiók körvonalazódtak vastag porral beburkolva szekrények szomorú díszeiként elektromos jelre várva, hogy legalább csak egy hangot vagy csak egy sercenést adjanak ki kondenzátorokkal kibélelt testükből.

Sok város büszkélkedett azzal korábban, hogy a közelükben, többnyire atomenergia által hajtott erőművek gondoskodtak lakóikról, de azok, kezelőszemélyzet és áram híján, egy ponton megadták magukat a fizika törvényeinek, és kékes és narancsos fény kíséretében kiégtek, fellángoltak, szétrobbantak. Grafiteső lepte el ezeket a településeket, ólomízű eső eregette magát az égből, tovább pusztítva és aprítva a még megmaradt civilizációs emlékeket. Neutron- és plutónium atomok, sugárzó részecskék kebelezték be a levegőt, kúsztak egyre kifelé, folyton csak kifelé a mezők és erdők felé a szürke szél segítségével, hogy így jelezzék: immáron ők a bolygó igazi urai, jelenlétük mostantól megkérdőjelezhetetlen, visszavonhatatlan, kéretik őket innentől kezdve komolyan venni. De nem követe eme kérést üdvrivalgás, sem konfettik szivárványban úszó áradata, sem pedig ékes hangú szónoklatok. Csak csend.

A bolygó korábbi urai, „védelmezői”, az emberiség, a térség valaha létezett változatos és bámulatos faunája nem mutatkozott. Minden élő és élettelen segítségért kiáltott, igaz, szinte hangtalan, de nem érkezett segítség. Úgy látszik, eljött az idő, mikor a természetnek magának kell orvosolnia a problémákat, károkat. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig. De idő van, bőséggel. A Nap még mindig ugyanúgy felkel a keleti égbolton, s bár most nem tündököl úgy, mint régen, de ez nem az ő hibája. A bolygó légköre egyszerűen tele volt porral és hamuval, sugárzó részecskék garmadájával, így nem engedte meg a Napnak, hogy úgy tündököljön, mint annak előtte. Ettől még a meleg, köszönhetően a radioaktív felhőknek, átitatta a földrészeket, tavakat, tengereket, folyókat. Nappal tikkasztó meleg borította be a vidéket és a romos városokat, part menti kikötőket, éjszaka azonban csontig hatoló hideg vette át az uralmat a természet, a megmaradt természet felett. Az óceánok voltak a leggorombábbak. Hatalmas hullámokkal borították be a közelükben terpeszkedő földterületeket, forgószelekkel megtámogatva romboltak porig falvakat, városokat, hogy a pusztítás egyhangú végén szürkésbarnás és mocskos vízzel, állattetemekkel és hajóroncsokkal ajándékozzák meg azokat. A tetemek rothadásnak indultak, szaguk összekeveredett a táj fémes ízével, a szellő kormos szagával, melyet a kevés túlélő csak úgy hívott, a Vigyázó lehelete.

Voltak tehát túlélők. Sokan, bár ez nézőpont kérdése. Egy-egy város közelében, pléh lemezekből ácsolt bodegákban, vagy éppen épületek elbarikádozott termeiben, falvak eldugott pincéiben, erdők mélyén deszkákból tákolt vityillókban, és igen kevés helyen fellelhető Menedékekben kisebb csoportok éltek, egymástól elszórtan, csoportonként legfeljebb ötvenen, mégis: a bolygó egészét tekintve igen sokan. Ők voltak a hírvivők, az emberiség utolsó leszármazottai. Most persze az atombombák, atomerőművek, s nem kevésbé például a plutónium joggal lehetnének vádolhatóak azzal, hogy túlságosan is pökhendik, ugyanis nem tudtak teljes pusztítást végezni. Pedig igyekeztek, szavamra mondom, igyekeztek. Bár kétségtelen, igen ellentmondásos pletykák, történetek, és dokumentumok jártak kézen-közön. Nem volt egyetértés a tekintetben, hogy mi is történt a pusztulás kezdetekor. Mivel az információáramlás az energiaszolgáltatás megszűnésével együtt tűnt tova, így csak a beszéd, a civilizáció mai egyetlen, legfejlettebb jellemzője maradt meg csupán. A távolságok nagyok voltak, így könnyen lehetett kitalálni, tippelni szent mondákat, alapítani új és még újabb egyházakat, téríteni beteg és fáradt és éhes embereket.

A legismertebb elmélet szerint a vég és pusztulás oka az lehetett, hogy egyik nemzet megtámadta a másik nemzetet atombombákkal felvértezve, az viszont támadott, vagy védekezett – ez is nézőpont kérdése –, és így egy totális nukleáris háború zúzta a kőkorszak szélére a bolygót. A másik felvetés szerint több hatalmas aszteroida csapódott a földbe, melyek a nagy Oort- felhőből szakadtak ki, lyukat vágva a légkörön, melynek következtében az elektromos hálózat leállt, az óceánok megáradtak, tornádók, tűzvészek és homokviharok söpörtek végig a kontinenseken, elpusztítva minden civilizációs technikát. A harmadik legismertebb tézis szerint nem történ semmi egyéb, mint a galaktikus tél eljövetele. Ezt a tudósok úgy magyarázták, hogy a Nap felszínén eddig még soha nem tapasztalt koronakitörések mentek végbe, melyekkel a csillag felületéről leszakadt anyag a világűrben átszáguldott a Naprendszeren, és a bolygó pont keresztezte az útját. A napkitörés hatalmas méretű izzó plazma és gázanyagot lövellt ki, mely a nagy és fekete halón átrobogva hihetetlenül erős gamma-sugárzással borította be a Föld légkörét, felszínét, álló és folyóvizeinek irdatlan mélységét. A jelenleg legismertebb vallás vezetői, a Kellően Hányaveti Isten egyházának képviselői, szónokai meg nem állítottak egyebet, mint hogy a Jóisten megunta az emberiség vergődését, és inkább kedve támadt pihenni egyet pompás lakhelyén, az indiai Tadzs Mahal földi másában drága bort kortyolgatva, kubai szivarral a kezében. Végül az egykor leghíresebb és legnagyobb tábort magának tudható vallás, a Keresztény egyház igen kevés leszármazottai pedig szentül hittek a világvége eljövetelében, ámbár arra azért ők sem tudtak magyarázatot adni, hogy a Jelenések könyvében beígért csapások után hol maradt Isten, az ő egy fia, Jézus, és a feltámadás nemkülönben.

Akárhogy is, a bolygó haldoklott. Megszűnt a több ezer éves emberiség egysége, már ha volt egyáltalán, az állatvilág több mint kilencven százaléka elpusztult, a vizek mérgezettek voltak a radioaktív részecskétől, ahogyan a termőföld is, a növények sárgás leveleikkel, megaszott száraikkal szintén a végüket járták, az erdők fáit pedig a bolygó kérge hangos robajjal hányta ki magából. És mindenfelé csend.

A nevem John. Ha hihetek a többieknek, akkor most huszonegy éves vagyok. A 101-es Menedékben születtem és nőttem fel. Édesanyám meghalt, mikor világra hozott. Komplikációk léptek fel, nem volt megfelelő orvosi berendezés és kellék, kevés volt a gyógyszer. Ezt mondta nekem édesapám. Ő nevelt fel. Tanított, mesélt, játszott velem.
Kevesen voltunk a Menedékben. Talán ötven-hatvan felnőtt és gyermek összesen. Mindig ugyanazt ettük és ittuk. Játékaink nem nagyon voltak, egymással játszottunk, és sokat olvastunk. Komolyabbaknak látszottunk, mint a régi gyerekek. Ezt a Vigyázó mondta nekünk. A Menedék mélyen a föld alatt húzódott, falai, ajtajai csupa jaj-hideg fémből készültek. Ablakok nem voltak. Nem volt mit kifele látni. Csak sziklák, kövek és a porhanyós föld ölelte át szűkre szabott otthonunkat. Minden olyan egyforma volt. A termek, a hálószobák, a laborok és műhelyek, az irodák. Furcsa zene szólt mindig, olyan hangszerek kíséretében, melyeket még csak nem is láttam soha. Egyet-kettőt megmutattak nekünk régi, dohos szagú, poros és málló könyvekben, de nem érintettünk egyet sem. A könyvek lapjai bomlásnak indultak, akár a Pusztaság. Így hívtuk azt, ami a Menedéken kívül terült el. A felnőttek első dolga az volt, hogy minden gyermek a lehető leghamarabb megtanuljon írni. Furcsa kartonlapokat szereztek, és arra kellett lemásolni a régi és rothadásnak indult könyvek ezernyi sorait. Hogy emlékezzünk, mondta egyszer édesapám. Hogy fennmaradjon a tudás és bölcsesség, már ami megmaradt, és amivel még rendelkezünk. Ilyenkor keserűen nevetett. És mi írtunk és írtunk. Ujjaink a nap végére elgémberedtek, volt, akinek a csuklója bedagadt. Most jöttem csak rá, hogy életem legnagyobb részét olvasással és írással töltöttem. Talán Plutarkhosz sem írt ennyit életében. Pedig impozáns feladatot hajtott végre: állítólag csak az utókornak fennmaradt művei több ezer oldalt tettek ki, és akkor nem beszéltünk azokról a művekről, melyek megsemmisültek. Mint most nagyapáink, ükapáink könyvei.

2277. Az írnokok és a tudósok szerint ez a jelenlegi hivatalos évszám a hagyományos időszámítás szerint. Lázasan kutattak, keresték a történelem megmaradt morzsáit. Ami biztos: a számítógépeken, merevlemezeken, egyéb adathordozókon tárolt adatok tetemes mennyisége megsemmisült. Véglegesen, visszavonhatatlanul. Ezért minden másnál fontosabb volt a múlt információtöredékeinek felkutatása, feljegyzése. Édesapám azt mondta nekem mindig, hogy mi jók vagyunk, és a Menedéken kívül nagyon sok rossz és gonosz van. Ezért kell itt élnünk, hogy megőrizzük a civilizáció parányi darabját, fenntartsuk az egységet, és az évek hosszú sora alatt leírt, megszerzett tudást. Amit majd tovább kell adnunk a mi leszármazottainknak. Nem lesz könnyű, ezt mindig hozzá tette. Azt is furcsállottam, hogy nem nevettünk. Igaz, nem is volt min. Tanultunk, írtunk, takarítottunk, és hallgattuk a régi zenéket. Ha valakinek születésnapja volt, az csak abban különbözött a többi naptól, hogy a fejünkre díszes kartonsapkát tettünk, az ebédlőt feldíszítettük színes kartondarabokkal, és ki tudja honnan, de egy érdekes ízű süteményt, – ahogy a felnőttek mondták –, tortát ettünk, melynek a tetején annyi gyertya állt, ahány éves volt az ünnepelt. Egyedül Amata szokott nevetni. Még évekkel ezelőtt behívott a szobájába, és mutatott egy vékony könyvet, más néven újságot. Vicckavalkád, ez állt a címlapon. Az oldalak rövid írásokkal teltek meg, mindegyik végén mosolygó fejek ugráltak, így választva el a bekezdést a következő rövid írástól.
– Ezek viccek – mondta nekem Amata.
– Viccek? – kérdeztem – Azok meg micsodák?
– Olyan olvasmányok, melyeken lehet nevetni. Nézd! – mutatott a nevető fejekre. Arra
gondolt, hogy ha ott vannak a vigyorgó fejek, akkor a sorok mulatságosak, és nevetni kell. Az igazat megvallva, nagyon kevés olvasmányon nevettem. Nem értettem sokszor, hogy mit akarnak a betűk mondani, elmagyarázni. A végét meg aztán végképp nem értettem sok esetben.

Egy sziklapárkányon ülök most. Testemet egy vastag, speciális páncélzat borítja, a T51b széria. Nehéz volt megszerezni, Isten lássa lelkem, sokan haltak meg a küldetésem közben, de megérte. Most már sokkal kevésbé vagyok sebezhető. Mert harcok, küzdelem mindig akad, a túlélés egy életforma lett ebben szürkészöld világban, most bizonyosodik be igazán, kik maradnak talpon. Kicsivel korábban lelőttem két vadkutyát és egy igen fürge, hatalmas skorpiót. Jó nagyra nőtt a bestia. Ezektől félek a legjobban, csak a kavicsokon és fűszálakon sercegő kapirgálását lehet hallani, ahogyan közelít áldozata felé. Hány ilyen halált láttam már, ahol asszonyok, gyermekek üvöltve és sírva estek áldozatul. Apám azt is mondta, hogy nők és gyerekek lehetnek figyelmetlenek, óvatlanok, de mi, férfiak soha. Ezért kell tanulni és tanulni, amennyit csak bír az agyunk, edzeni a testünket, elménket, mert nekünk mindig ébernek kel lennünk. Kicsit furcsának találtam, hogy miért mondja nekem ezeket a szavakat a Menedékben, ott, ahol bár szerény körülmények között, de mégis: békességben, a vad külvilágtól elzárva élt parányi csapatunk. Aztán nagy sokára rájöttem. Egész végig arra készített fel engem, hogy elhagyjam a békés, biztonságos otthont. Célja volt velem. Szerintem már a születésem óta tervezte a szökését a Menedékből, és az volt a terve, hogy én utána megyek, megkeresem. Ezért kellett annyit olvasnom és tanulnom, hogy biztonságban tudjon majd engem idekint. Mikor már nem lesz mellettem.

A táj halványzöld fényben terült el alattam, itt-ott tüzek gyúltak, hogy körülötte pusztaságlakók, ghoul-ok, egyszerű túlélők, a reménykedők, vagy Enclave katonák, Talon- harcosok melegedjenek. Egyikük sem gondolt arra, hogy a következtető pillanatban akár meg is halhat. Valaki szájharmonikán játszott, a többiek csukott szemmel hallgatták. Olykor-olykor felsírt egy kisgyerek. A Pusztaság következő reménykedője, bizonyítéka az emberi fajnak, és tanúbizonyság arra, hogy Isten nem törődik velünk többé már. Édesapám elolvastatta velem a Bibliát. Már hogy képben legyek afelől, mely szerint miként is gondolkodtak egykor a bolygó lakói, hogyan képzelték el az utolsó órákat. Érdekes egy olvasmány volt. Mese a jóról és a sok gonoszról. De akárhogyan is kerestem, nem találtam tanulságot a végén. Akár a saját sorsunkkal kapcsolatban sem. Apám azt mondta, hogy fontos a hit kérdése, kell minden ember lelkében lenni valaminek, vagy éppen valakinek, amibe, akibe belekapaszkodhat, ha már minden logikus és tudományos módon igazolt egy problémát, vagy éppen egy találmányt. Főleg, ha az adott problémát nem sikerült megoldania, feltárnia. Ezért is adta nekem a Bibliát. Bevallom, a technikai eszközök, gépek, nyomtatott áramkörök, a fizika és kémia tankönyvek jobban felcsigáztak. Hittem az erőben, a logikában, az ember megoldó képességében, hogy akármit is hoz a sors, úgyis magára van utalva, és a megoldások nem állnak készen, mint a vallások meseszerű olvasmányainak végén, hanem azokat magunknak kell megalkotni, kipróbálni, alkalmazni.

folyt.köv.