Fantá-Zita

Zita ismét szerelmes volt, mint már annyiszor, és a boldogság reményét semmi sem rendítette meg, még az sem, hogy a könnyen hevülő hölgy éppen betöltötte a hatvanat, míg választottja a harmincon kissé túl, a negyvenen nagyon innen, alig valamivel volt fiatalabb a fiánál. A szerelem ereje feltartóztathatatlan, legyőzi a származás, rang, életkor és minden egyéb korlátjait, fejtette ki naponta többször is kényszerű barátnőinek, akik megkockáztatták azt a megjegyzést, hogy Zita és Zéta talán mégsem illenek össze – de hiszen még a nevünk is majdnem rímel, állította Zita teljes meggyőződéssel, és gyorsan megnézte, hogy nem kenődött-e el a szemfestéke.

Sok-sok szemfestéket használt már el élete útján amely olyan hosszú és kanyargós, mint a… de hagyjuk ezt a leírhatatlan hasonlatot. Alkalmi fagylaltárusból bárzongoristává, majd feleséggé avanzsált, a feltűnő luxust biztosító férj most éppen dobozokat hajtogatott a jó erős rácsok mögött, és Zita krónikusan üres pénztárcája kiáltó ellentétben állt a régi szép időkből megmaradt sportkocsival, bundákkal, gyöngyökkel és briliánsokkal, amelyeket azonban nem szabad eladni; a szépséges szép tárgyakkal kell övezni ahhoz, hogy igazán ragyogjon. Zita ragyogott is, elég sokáig, hála a rohamléptekkel fejlődő szépség- és fitness iparnak, de a hatvan akkor is hatvan, és Zitácska szépsége egyre inkább csak nagyobb távolságról tündökölt, például fényképeken. Ó, modell is lehettem volna, rengeteg ajánlatot kaptam, de nekem mindig a művészet volt az első.

Elhallgatta, hogy az ajánlatok legnagyobb része nem a nemzetközi modellkarrier felé egyengette volna a művésznő útját, és bizony el is fogadta azokat az ajánlatokat, egy-egy órára, néha fél éjszakára is, de akkor még nem volt férjnél, illetve a férj külföldön tartózkodott.

Szépsége romjaival egy nagyon izgalmas, egzotikus szektához csatlakozott, amelynek fiatal és sokak szerint jóképű guruja azt hirdette, hogy a legfontosabb a szeretet. Zita csak lassan ébredt rá a siralmas tényekre: a guru többszörösen foglalt, nem is olyan jóképű, a szeretet pedig sokkal kevésbé fontos, mint a pénz. A guru éjjel-nappal azon igyekezett, hogy kiénekelje a tanítványai csőréből a sajtot, és rendkívül kellemetlen tudott lenni, amikor felfedezte, hogy egyes rúzsos csőrökben nincs egy deka sajt se. Zita azonban kitartott, részben mert már annyit locsogott össze a szívjóságról, a lélekről és a spirituális világról, hogy maga is elhitte, részben mert megismerkedett Zétával, a könnyen elcsábítható lovaggal, akinek a híresztelések szerint volt valami megtakarított pénze. A hajdanszép művésznő versenyt futott a guruval a sajtért, és az első köröket már megnyerte. Zétára leereszkedett a rózsaszínű köd, és semmi mást nem látott, mint a ködöt.

Boldog idők! Művésznő a ködgép vezérlő pultjánál, (hozzá képest) pelyhedző állú ifjú, az utolsó pelyhekig a ködben. Meglódult a zitai fantázia, és elkezdett légvárakat építeni. Észnél vagy, kérdezte a magyar barátnő, egyelőre még el se váltál, férj a sitten, otthon a két nagy fiad, akik szorgalmasan kerülik a munkát, ott van a drága jó édesanyád is, a némileg idősebb művésznő, aki maga is célba vette Zétát, hogy képzeled ezt a házasságot? – De a német barátnők, mert azok is voltak, a guru nemzetközi hírnevének és valutaigényének köszönhetően… A német barátnők csak hallomásból ismerték a többi szereplőt, Zita mindig gondosan letagadott tizenöt évet, ezért a különbség nem tűnt aggasztónak. Az a legfontosabb, hogy együtt szolgáljátok az Urat, mondták ájtatosan a barátnők. És ebben nem lehetett hiba, mert Zitácska nagyon értett az urak szolgálatához.

Különben is, Zéta fényes bizonyságát adta szívjóságának és áldozatkészségének. A guru éppen kiebrudalta az egyik hithű lelki társat a szeretet közösségéből. Nem a sajt minőségével volt elégedetlen; attól félt, hogy a hithű lelki társ felrobbantja az örök szeretet lelki közönségét, és a romokon megalapítja a saját kicsiny, de virulens szektáját. A növendék guru bizonyos szentképeket őrzött, amelyek sorsáról sürgősen rendelkezni kellett, és a guru egy harmadik személyre bízta az értékes, színes fénymásolatokat.

Meghalok, ha nem én kapom meg azokat a szentképeket, nyilvánította ki a művésznő égre emelt szemekkel, nagyon hatásosan. Zéta úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy a tettek mezejére lépjen. Egy éjszaka behatolt a szentek szentjébe, ami nem volt életveszélyes vállalkozás, mivel ott lapultak a zsebében a kulcsok. A szentképeket elsüllyesztette egy sportszatyorban, és pihegve jelentkezett, na nem Zitácskánál, mert ő már régen aludt, de az édes mamánál, aki nagyon örült, és bizonyára meg is erőszakolta volna Zétát, ha nem ébrednek fel a fiúk. Szerencsére felébredtek, a drága mamát melegebb éghajlatra küldték; mint utólag kiderült, nem egészen önzetlenül. Meleg helyzet volt, és Zéta ész nélkül menekült a kies budai villából, az éjszakát egy elhagyatott játszótéren töltötte, ezüstös holdfényben, és reggelig játszott a gondolattal, hogyan fűzhetné a művésznőt Hymen rózsaláncaira anélkül, hogy néhány láncszemet át kellene engedni a nem egészen ifjú ara felnőtt fiai számára.

Nem is beszélve a drága mamáról, vagyis a leendő anyósról, ez már meghaladta Zéta fantáziáját. A görög mitológiában (is) teljesen járatlan Zita viszont csak most lobbant igazán emésztő lángokra, magát Phaedrának, Zétát Hyppolitosnak látta, akik ugye szintén legyőztek minden akadályt, és beeveztek a házasság boldog révébe.

Mikor engedik ki a férjedet? – kérdezte tapintatlanul a magyar barátnő. – Ó jaj. Elvben még öt év, de amilyen jól viseli magát az a mocsok, szinte bármikor kiengedhetik. Mert tudod, suttogta Zitácska, a férjem politikai fogoly. – A barátnő azonban pontosan tudta, hogy az úr mennyit sikkasztott, ezért inkább nem mondott semmit. A szentkép ügyről nem is hallottak a német barátnők, Zitácska csak annyit közölt, hogy a guru neki adta ezeket a felbecsülhetetlen kincseket. Milyen szerencsés vagy, lelkesedtek Inge és Inga, biztosan nagyon sok jót tettél az előző életedben. – Ha csak akkor nem, gondolta a drága mama, aki ott trónolt az asztalfőn, úgy is, mint mater familias, vagy alma mater, mert mondhatott akármit, az már régen alma volt mindenkinek. – Mit gondoltok, kérdezte a művésznő, viselhetek én még fehér ruhát az esküvőmön? Mert még megvan a régi, és majdnem olyan, mint az új. – Hogyne, mondták Inge és Inga, neked nagyon jól áll a fehér, drágám. És ha még nem nagyon ment ki a divatból. – Ó, ezen könnyű segíteni. Ha itt besvejfoljuk, és ott leengedjük a piéket. – Aha, mondták a németek, az nagyszerű lesz, majd küldjél képet a ruhádról.

Végül is elmaradt az esküvő, és Zita vigasztalhatatlan volt. Nem a férjet engedték ki; egyelőre nem tudták nélkülözni a dobozműhelyben. Sokkal súlyosabb dolog történt; Zéta bevallotta, hogy elfogyott a pénze. Még a thaiföldi nászutat sem tudja kifizetni, egyebekről nem is beszélve. Az esküvői fantázia szétpukkadt, mint egy szép, színes luftballon.

Milyen kár, mondta a drága mama, pedig a ruha nagyon jól sikerült. Tudják, a svejfolás és a piék.