Fedőneve: BARÁT

Apa mindig visszafogott, kevés szavú ember volt.
Az utóbbi kicsit furcsa volt egy jogásznál, de aki ismerte, megszokta, hogy társalgásban is csak a szigorú tényekhez ragaszkodik, Nála ismeretlen a telefonos locsi-fecsi.
Nem sokan tudták ennek az okát, – én igen.
A Sztálingrádban töltött hadifogság évei alatt megtanult uralkodni még a gondolatain is. Kénytelen volt, mert egy KGB-s megbízott hónapokig volt az ágyszomszédja azzal a feladattal, hogy még az álmait is megfigyelje. Bezárkózott tehát, nem kis munkát adva ezzel az Őt megfigyelőknek.
Mert Őt is megfigyelték.
Nem tudta, hogy kitől, – de érkeztek róla jelentések.
Tudta, hogy külföldi tárgyalásaira a mellé beosztott munkatárs nem jogász, és nem a tárgyalás kimenetelét figyeli, hanem azt, hogy Ő kivel találkozik, kivel beszél, és miről beszél.
Nem volt sok jelenteni való, mert a szállodából a tárgyaló terembe ment, onnan olyan üzletbe, ahol ajándékot tudott venni anyának és nekem. Az estéket a szobájában, olvasással töltötte. Nevetve szokta mondani, hogy a megfigyelője, – szegény, – mennyire unatkozhat, és biztosan elkönyvelte magában, hogy ő milyen unalmas ember.
Sokáig nem érdekelt, hogy ki volt apa árnyéka.
Attól tartottam, ha megtudom a nevét, a tudomására hozom a megvetésemet.
Fél éve szántam rá magam, hogy utána járok, ki volt a megfigyelő.

Amikor megkaptam a kutatás eredményét, elhűlve néztem a nevet. Apa egyetlen barátjáét, és a cinikus fedőnevet: Barát.