Fekete és fehér

Létezhet olyan, hogy úgy szeretünk valakit, hogy még sohasem találkoztunk vele?

Teljesen mások vagyunk. Ég és föld, fekete és fehér. Ő sohasem káromkodik, én igen. Le merném fogadni,
hogy sohasem szólt be valakinek csak azért, mert mondjuk majdnem fellökték a buszon. Nos hát én már
kisebbekért is kinyitom a szám, és megmondom, ha valami nem tetszik. Igazából mindig is ilyen voltam.
Persze nem kell azt gondolni, hogy pofátlan és neveletlen vagyok, mert egyáltalán nem így van.
Amikor kell, igenis segítek a szomszéd néninek felvinni az emeletre a csomagjait, vagy felállok, és
átadom a helyem, ha idős ember száll fel a buszra. Persze az már egészen más, ha nem köszönik meg, vagy
mellé még hangosan rákezdenek, az "ezek a mai fiatalok" témára… Talán így már egészen más annak okai,
mikor káromkodom, vagy fejezem ki nem tetszésem.
De mindegy is, elkanyarodtam az eredeti témámtól, mert szerettem volna tisztázni, hogy miért vagyok
egyes helyzetekben olyan, amilyen.
Soha nem láttam még őt. Csak képeken. De az igazából édesen kevés. Hiszen ha nem találkozunk valakivel
akkor nem tudhatjuk, hogyan is áll neki az a fényképen elég furán kinéző anyajegy. Ki tudja, lehet
számomra az lenne a szexepilje.
Ha tényleg láthatnám.
Manapság mikre nem képes az internet! Hát itt van tessék, én és ő. Nem szerelem ez, dehogy!
De mégis vonz, talán pont az, hogy elérhetetlen. És talán mondhatom, hogy szeretem. Most már elhiszem, hogy
az ellentétek vonzzák egymást!
Olyan messze van! Bár ugye attól függ, mihez viszonyítunk. És ha azt vesszük, hogy ő az ország egyik
végébe, én pedig a másikba… Megoldható lenne a találkozás, de nincs értelme, még nincs.
Két lehetőség van: vagy tényleg olyan, amilyennek képzeltem, és csak magamat kínzom azzal, hogy
láthatom.. mert utána üljek be az autóba vagy szálljak fel egy vonatra, és integessek neki,hogy
"majd találkozunk…"
De ez nem így működik. Nem találkozhatunk minden héten.
A második lehetőség az, hogy csalódom, mert nem azt kapom, amit vártam. De akkor már inkább meghagyom a
dolgokat úgy ahogy vannak. Nem hagyom szétpattanni a rózsaszín buborékot.

De mit tegyek akkor, amikor magányosan arra gondolok, hogy van valahol valaki, akit szeretek, de
talán sohasem láthatom. Még azt a fránya anyajegyet sem pillanthatom meg.
De a legrosszabb mégis az, amikor úgy érezd bármit megadnál csak azárt, hogy halljad a hangját,
hogy átölelhesd, hogy a két karoddal hozzáérhess, hogy érezd, igen, ott van előtted!
Nem telik el nap, hogy ne gondolnék erre.
De hiszen nem is láttam még soha! És ki tudja, talán nem is fogom. Elég nagy hiba folt, de nem szabad
tökéletesnek lennie, hiszen ha az lenne, azon is gondolkodnom kellene, hogy vajon igaz-e.
De legalább tudom, hogy van a világban, és ha egy kicsit is, de az élete része vagyok. Úgy, ahogy ő az
enyémnek.

Ha ezt valaha is elolvasod, és magadra ismersz, hát nagyon köszönöm Neked!