Fekete hajó
Egy hajó úszik a tengeren, a part közelében. Árboca repedt, vitorláit a szél tépkedi kegyetlenül. Az egész hajó fekete s kormos, az égett fa szagát idehozza a szél a partra. Egészen közel úszott el tőlem, lassú méltóságteljes iramban. Nem tűnt megtörtnek, csak betegnek. Látszott rajta pár csontváz, miről leégett a hús. A part közelében egy sziklába ütközött, s a hajótest elrepedt. De még ez sem törte meg méltóságát, mit haláláig megőrzött. A feketeség úszott tovább. Oldalán megfigyelhető volt néhány díszítés, egykori gazdag öltözékének maradványa, s csodás neve is kormosan ott fénylett: A Tenger Hercegnője. Hatalmas elegancia, és dicsőság kísérte még eme utolsó útjára is a Hercegnőt. Őfelsége elfordult a parttól és népe felé vette az irányt a tenger belseje felé. Sokáig figyeltem, halála utolsó percét is láttam. Mikor már eléggé távol volt, hatalmas reccsenés hallatszott, és a fekete hajtó, a méltóság úrnőjét elnyelte a víz.
Reccs
Reccs! Letört egy ág a hó alatt. A fekete éj lassan szállt alá az erdőben. Tavaszodott ugyan, de lassan olvadt a hó. Reccs! Egy újabb ág adta fel a reménytelen küzdelmet, hogy megtartsa a súlyt. Reccs! Ez immár a harmadik. A fák magasan lombosodtak, s minden águk nehéz hótömeget tartott. Reccs! Megint egy. Sápadt arccal lépkedtem a fák között. A teljes feketeség mindent elfedett. Reccs! Minden egyes reccsenés az idegeim vékonyítására való. Lábnyomaim mélyen süppedtek bele a hóba és… Reccs! Az ideg összeroppanás szélén állok. Szívem összeszorult, kezeim remegnek… nem a hidegtől. Reccs! Sikítok, akkorát, amekkorát csak tudok, hogy kiadjam a feszültséget. Érzem szemeim elé leszáll a köd. Reccs! Reccs! Elkezdek rohanni, futok, futok azt se látom merre. Egyszerre csak valami keménynek… sötétség. Kinyitom a szemem magam felett, látom a fákat és egy ágat. Lehajlik a hó alatt. Nem tudok mozdulni, végtagjaim lebénultak a hideg hótól. Imádkozom magamban, hisz az az ág akkora, ha rám esne megölne… Reccs!…