Fekete szikla (3)

A következő nap minden ugyanúgy történt. Tíz órakor felbukkant az anya és a lány, sétára indultak a tengerparton. Petros elfoglalta a helyért a lapos kövön. Tekintete találkozott a lányéval. Egy biccentés, egy gyors pillantás. Azok továbbmentek, Petros pedig ottmaradt a kövön ülve, a tarkóját égető nappal és a bensőjét égető vággyal.
„Nem adom fel” – biztatta magát. – „Nem vagyok az a fajta, aki csakúgy odébbáll”.
Az üzleti életből már megtanulta, hogy egyetlen út vezet a sikerhez, az pedig a kitartás.
Szinte öntudatlan állapotban telt a napja, nem evett jóformán semmit. A frissen vásárolt edényekbe nem került belevaló. A szálloda tulajdonosa finoman érdeklődött mennyi ideig kíván maradni, mert amikor a szobát lefoglalta egy- két napról beszélt csupán, de most úgy tűnt, Petros nem akar távozni. Megnyugtatta a tulajdonost, hogy nem kell aggódni, ki tudja fizetni a számlát, s ezt bizonyítandó egy hetet előre le is rendezett.
Este nyugtalanul járta az utcákat, hátha ismét felbukkan a cigányasszony. Egyszer egy pillanatig azt hitte őt látja, egy tarka szoknya, az elmaradhatatlan fejkendő villant a szeme elé. Befordult egy utcasarkon, de mire Petros utánaszaladt már eltűnt. A férfi hiába kukkantott be mindenhová, nem találta meg. Nikolastól is érdeklődött, vajon nem ismeri-e. Az öreg pékmester csak hümmögött és valami meglehetősen bizonytalan választ adott. Mintha már látta volna egyszer-egyszer feltűnni. De hogy honnan jött, hová ment, hol lakik, hogy hívják, azt nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy került a vasárnapi lakodalom vendégei közé.
Petros ezen az éjszakán sokkal jobban aludt, mint az előzőn, a kimerültség levette a lábáról. Már magasan járt a nap, amikor felébredt. Legszívesebben azonnal rohant volna Nikolashoz, de elhatározta, hogy nem enged a lustaságnak és a türelmetlenségnek, nem hanyagolja el a reggeli futást.
Egyhangú ütemben rótta a köröket a háztömb körül. Legalább hamarabb lesz tíz óra. Zuhanyozás, borotválkozás, majd irány Nikolas. Már mondania sem kellett semmit, az idős pékmester készítette a narancslét és a juhtúrós süteményt. Petros ezúttal egy forró kávét is kért. Komótosan falatozott és elhatározta, ha törik, ha szakad, ma beszél Louisával és az anyjával.
Gondolatban eljátszotta a jelenetet, amint megáll előttük és belekezd a mondókájába. De érezte, hogy máris gyorsabban ver a szíve, ideges lett, izzadt a tenyere. Percenként az órájára pillantott. Végül nem bírta tovább, felugrott a székről, beköszönt Nikolasnak akinek vevői voltak ezért nem tudott vele beszélgetni. Rohant le a tengerpartra, elfoglalta a helyét a lapos kövön és várt. A percek csigalassúsággal teltek. Az égen sötét felhők kezdtek gyülekezni, a levegő hűvösebbé vált. Feltámadt a szél, a rongyos fekete felhők vad vágtába kezdtek, a máskor tintakék tenger ólomszürke volt, barátságtalan, méteres hullámok csapódtak a parti sziklákhoz, a szétporladó víz sós fátyollal takarta be a férfit. A víz felett a sirályok idegesen röpködtek, éles, sivító hangon panaszkodva, hogy ilyen viharos időben nehezen jutnak eleséghez.
Tíz óra volt, de Louisa és az anyja még sehol. Újabb végtelennek tűnő percek teltek el, de a két nő csak nem akart felbukkanni. Petros végül feladta, csalódottan felállt és elindult a szálloda felé. Fázott, libabőrös volt, ezért megszaporázta a lépteit. Mire a szállodához ért az eső is eleredt, sűrű apró cseppekben hullott, amit Petros millió kis tűszúrásnak érzett az előző nap megégett, érzékeny bőrén.
A szobába érve a férfi bekapcsolta a telefonját. Néhány másodperc múlva a kis készülék eszeveszett sípolásba kezdett, vagy tucatnyi szöveges üzenet érkezését jelezve.
Néhány üzenet azt tudatta vele, hogy nem fogadott hívásai voltak az apjától, Isabelle-től és Stefanótól. Isabelle szöveges üzenetet is küldött, amiben kérte, hogy hívja vissza.
Miután elolvasta az üzeneteket újra kikapcsolta a telefont. Melegebb holmit vett fel és elindult, hogy most már tényleg beszerezzen valami ennivaló félét a frissen vásárolt edényei mellé.
Az eső, amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is állt. Mire kilépett a kapun, már kisütött a nap, az aszfalt forró párát lehelt, a növények új életre keltek, a leveleken millió apró kis prizma bontotta a nap sugarait a szivárvány színeire. A meleg ruha fölösleges óvatosság volt, a pulóver máris lekívánkozott a férfiról. Egy darabig rakosgatta egyik kezéből a másikba, majd a hátára dobta és igyekezett a két ujját megkötni elől, a mellén. Amint végzett a művelettel és felpillantott, Louisát és az anyját látta szembe jönni, akik az eső elmúltával mégiscsak nekifogtak a sétának. De ezúttal nem a városból kifelé, a tengerparton indultak el, hanem ellenkező irányba, a sétányon a szállodasor felé.
Petros szíve hevesen kezdett kalapálni. Megtorpant és megvárta, amíg odaérnek hozzá. Louisa bólintott köszönésképpen és ki akart térni előle, de a férfi eléállt. Maria megbiccent, ahogy a lánya egy hírtelen mozdulattal visszatartotta.
– Mi történt Louisa? – kérdezte, fejét a világtalanok jellegzetes tartásával kissé felfelé emelve.
Petros nyelt egy nagyot és kissé rekedt hangon szólalt meg.
– Jó napot asszonyom. Jó napot Louisa.
– Jó napot – hangzott Louisa csengő, határozott hangja.
– Jó napot – mondta Maria is, sokkal bizonytalanabbul. – Kihez van szerencsénk?
– A nevem Petros Mavro.
– Mit tehetünk önért? – kérdezte Maria.
Petros a tekintetét a lányéba mélyesztette, szinte meg sem hallotta az anya kérdését. A sötét szempár elbűvölte, talán nem is látott még ilyen sötét szemeket. „Ilyen az igazi bogárszem” gondolta.
– Mit kíván kedves Petros? – ismételte meg a kérdést Maria.
– Louisát
Petros csak akkor döbbent rá, mit is mondott, amikor már kimondta.
„Mindent elrontottam” villant át az agyán. Hírtelen eszébe jutott a kövér és Manolis elutasító magatartása. Ezt várta most Mariától is. Meglepetten hallotta, hogy a nő halkan felnevet.
– Maga nem köntörfalaz túl sokat. Mióta ismeri Louisát?
– Három napja. Izé… Igazából nem is ismerem. Még nem is beszélgettem vele. – kis szünet után hozzátette – de szeretnék.
– Louisa? – fordult Maria a lánya felé.
– Nem tudom mama. Talán.
– Jóképű a fiú?
– Határozottan. -Louisa hangjában nevetés bújkált.
– És? Meghívjuk egy vacsorára?
– Nincs ellenemre.
Petros egyre jobban zavarba jött, ahogy azok ketten úgy beszéltek róla, mintha ott sem lenne.
– Nos, fiatalember? Megtisztelné a házunkat ma este?
– Boldogan asszonyom!
A férfi el sem hitte, hogy jól hall. Épp az anya volt az, akitől nem ezt a viselkedést várta, és igencsak meglepte ez a számára teljesen váratlan fordulat.
– Akkor tehát 7 óra. A címet tudja. Minden jót! – Maria megszorította Louisa karját, és finoman jelezte, hogy a részéről a beszélgetés véget ért. A két nő továbbindult, Petros meg ott állt báván, maga sem tudta hová is indult, minek és mit is akart elintézni. Azután a gyomra finom kordulása eszébe juttatta, hogy hová is igyekszik.
„ a címet tudja” tehát Louisa valószínűleg beszélt már az anyjának róla. Ezek szerint lehet, hogy ő is tetszik a lánynak.
A sarki szupermarketben gépisen dobálta bele a kosarába azt, ami a keze ügyébe akadt. Kenyér, vaj, sajt, füstölt hal, paradicsom, paprika, pár üveg sör, tojás, lekvár.
Visszatérvén kiült a szálloda kis erkélyére, komótosan megterített magának a kicsiny kerek asztalon és nekilátott falatozni. Gondolatai Louisa körül forogtak, képzeletben visszajátszotta magában a találkozás minden mozzanatát, felidézte a lány sötét szemét, Maria hangját. Bár messze volt még a 7 óra máris ötpercenként pillantott az órájára és úgy érezte, megállt az idő.
Ábrándozásából rövid ideig még a hangos kopogás sem riasztotta fel. Azután valaki erőteljesen dörömbölt az ajtón. Szükség is volt rá, mert az erkélyen tartózkodó másképp nem hallhatta a kopogást. A tenger morajlott, a szobában a televízió is beszélt, a szoba és a konyha közötti ajtó pedig félig be volt hajtva.
Petros kíváncsian állt fel. Ilyenkor már nincs takarítás, ugyan ki keresheti. Az ajtóban Stefano állt.
– Szevasz öcskös. Beengedsz?
Petrosnak is kellett egy kis idő, mire felocsudott a meglepetésből.
– Persze. Gyere!
Félreállt, hogy beengedje a bátyját a szobába. Azután kilépett az ajtón, a fejét jobbra-balra forgatva szétnézett a szálloda rövid folyosóján.
– A kis feleséged hol van?
Stefano láthatóan zavarban volt. Tagadólag megrázta a fejét.
– Nincs kis feleség.
– Ez mit jelent? Nincs, mert nem jött veled, vagy nincs, mert nem ment hozzád.
– Nem volt esküvő.
– No fene. Mi történt?
– Kiszeretett belőlem.
– Hogyhogy?
– Azt mondta, rájött, hogy mégiscsak téged szeret.
– Aha. – mondta Petros várakozásteljesen, kíváncsian a folytatásra. Stefano némileg vonakodva bár, de folytatta.
– Persze, ennek nyilván semmi köze ahhoz, hogy engem nem vettek vissza a klinikára, ahol dolgoztam. – a hangja keserű volt és nem mentes az öngúnytól.
– Nem vettek vissza? Miért nem?
– Bekövetkezett, amit apa megjósolt. Kipenderítettek, mert túl sok időt töltöttem itthon a nagy szerelem miatt. Nem tudnak ennyit várni senkire. Ha valaki hónapokig nélkülözhető, arra nincs is szükség.
– Ez igaz lehet.
– Isabelle nem telefonált?
– De. Többször is.
– És? Nem beszéltél vele?
– Nem voltam rá kíváncsi. Mellesleg, hogy találtál meg?
– Vannak kapcsolataim.
– Ezt nem értem.
– Aki mobiltelefont használ, azt meg lehet találni.
– Aha.– mondta Petros ismét.
Egy pillanatig közéjük telepedett a csend. Ott álltak mindketten a kicsiny szoba közepén, szótlanul, elbámulva egymás mellett.
– Egy pohár sört? – kérdezte végre Petros.
– Köszönöm. Jöhet.
– Nem vagy éhes?
– Tudnék enni.
– Épp most láttam neki én is. Van sajt, füstölt hal, tudok főzni pár tojást.
– Inkább valami normális ételt ennék. Gyere, menjünk le valahová a közelbe! Meghívlak.
– Rendben.
Petros bepakolt mindent a hűtőbe, épp csak a sört itták meg.
Szótlanul ballagtak a tavernáig, ahol a nesztelenül közlekedő pincér volt szolgálatban. Petros átbámult a szomszéd asztalokhoz, ahol Manolis lakodalma volt. A cigányasszony járt a fejében. Nincs esküvő. Honnan tudta? Érezte, hogy ideges lesz, megint kezdi összehúzni a gyomrát a megmagyarázhatatlan feszültség. „Szerelmet látok. Nagy szerelmet. Hamarosan. Talán éppen ma” valami ilyesmit mondott a banya. És íme. Nincs esküvő, és itt van Louisa, vele a szerelem. De mit jelenthetett a többi? A dühkitörés? A hírtelen elrohanás?
– Itt vagy? – hallotta Stefano hangját.
– Igen, igen.
– Baj van? Feszültnek látszol.
– Semmi bajom. – intézte el egy legyintéssel. Nem akarta Stefanot a cigányasszonnyal szórakoztatni. Ha ez egyáltalán lehetséges, Stefano még racionálisabb volt, mint ő. Egész egyszerűen bolondnak nézte volna, ha előadja a történetet.
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte Stefano.– Megbocsátasz Isabelle- nek?
Stefano próbált beszélgetni, bár látta a feszültséget az öccsén. Túl jól ismerte ahhoz, hogy Petros be tudja őt csapni.
– Isabelle? Nem érdekel Isabelle.
– Ezt csak a düh mondatja veled, vagy komolyan is gondolod?
– Szerelmes vagyok.
– Mi???
– Jól hallottad.
– Mi az, hogy szerelmes vagy?
– Nem tudod mi az a szerelem?
– Petros ne szórakozz velem! Négy napja jöttél el otthonról. Akkor még Isabelle miatt voltál boldogtalan. Kibe vagy szerelmes?
– Louisába.
– Ki az a Louisa?
– Akibe szerelmes vagyok.
– Jó veled beszélgetni.
Ezen mindketten elnevették magukat.
– Na meséld már el! De ha szerelmes vagy, miért vagy ilyen ideges? Mert az vagy, ne is tagadd!
– Nem tudom. Valami furcsa van a lány körül. De ne is kérdezd, hogy mi az, mert fogalmam sincs. Ma este talán többet fogok tudni. Meghívtak vacsorázni. 7-re megyek. És te? Tulajdonképpen miért jöttél?
– Nem tudtalak telefonon sehogy sem elérni, hát megkerestelek. Tudatni akartam veled, hogy az esküvő elmaradt, fölösleges világgá menned. Haza akartalak hívni. Mellesleg valahol munkát is kell keresnem, talán éppen ezen a környéken, ha már itt vagyok.
– Egy ilyen ragyogó orvosnak ez biztos nem jelent problémát.
– No azért az, hogy kirúgtak, mert hónapokig a munkahelyem felé sem néztem, nem túl jó ajánlólevél.
– De ma éjszaka azért itt maradsz, ugye?
– Persze. Ha Louisa helyett én is jó leszek hálótársnak, szívesen bekvártélyozom magam hozzád. Elég széles az az ágy.
– Hát, mit ne mondjak. Ha nem a bátyám volnál, talán még azt a szőrös melledet is megsimogatnám. De így?
– Te biztos nem tévesztesz össze senkivel? Én tényleg a bátyád vagyok, ha nem tudnád. Nem szőrös a mellem.
– Mindegy. Akkor se kellesz!
Ezen ismét nevettek egy jót. Petros végre felszabadult kissé, engedett benne a kellemetlen érzés, amit a cigányasszony emléke okozott. Ebéd után körbesétáltak a városkában, betértek Nikolashoz is. Petros bemutatta Stefanot az idős pékmesternek, akire már majdnem úgy tekintett, mint régi barátjára, holott csak három napja ismerte.
Hat órakor már alig bírt magával. Alig tudott kiszabadulni a fürdőszobából, illatosította magát, sokáig turkált a szekrényben lévő néhány ruhadarab között melyik lenne a legelőnyösebb, miközben Stefano jókat mulatott látván az izgatottságát.
– Hát hallod! Te tényleg szerelmes vagy. Ennek igazán örülök. Sok sikert!
Barátságosan hátba veregette mielőtt Petros elindult, és örült, hogy az öccse nem haragszik az Isabelle ügy miatt.

Már háromnegyed hétkor a St. Vincent. 3. előtt toporgott. De nem nyomta meg a csengőt, mert az apja mindig azt igyekezett a fejébe verni, hogy korábban menni nagyobb illetlenség, mint késni. Azután az jutott az eszébe, hogy üres kézzel sem illik beállítani a vendégségbe, ezért örült, hogy mégiscsak van még egy kis ideje. Gyorsan átszaladt Nikolashoz, hogy megtudja merre is van egy virágbolt, mert sehogy nem jutott eszébe, hogy látott volna ilyet az itt eltöltött néhány nap alatt. Nikolas útbaigazította. Petros izgatottságát látván szeretett volna kíváncsiskodni egy kicsit, de a férfi a tudtára adta, hogy most nincs idő a beszélgetésre, és már rohant is az idős pékmester által jelzett irányba. Majd szétrobbant a türelmetlenségtől mialatt a virágboltban az eladó lassan, komótosan állította össze a csokrot.
Futott vissza a kék ház felé, de így is késett néhány percet. Amikor megnyomta a csengőt, a kaputelefonban senki nem kérdezett semmit, a kapu berregni kezdett. Petros belépett a kicsiny előkertbe és a bejárati ajtó felé indult. Az is hamarosan kinyílt. Manolis állt az ajtóban. Petros alig tudta palástolni a csalódottságát, mert nem őrá számított.
A kölcsönös üdvözlések után Manolis felvezette őt a márvánnyal burkolt lépcsőházban a második emeletre. A lépcsőházból egy hosszú folyosóra jutottak, amelynek egyik fala végig üveg volt és kilátást engedett a ház mögött elterülő buja kertre. A lakások ajtói, szám szerint négy, a folyosó jobb oldaláról nyíltak. Manolis a folyosó végén lévő ajtóhoz vezette a férfit. Ez volt Maria lakása, ahol lényegében egyedül élt.
Az ajtón belépve Petros egy kis előtérbe jutott. Onnan nyílt balra a konyha, szemben pedig a nappali, ami egy légtérben volt az étkezővel.
Az étkezőben lévő hosszú asztal körül négyen ültek. Az asztalfőn Maria, aki ezúttal nem viselte a sötét szemüveget. A balján Louisa, mellette a lakodalomból már ismert testes férfi, az ő balján pedig egy ismeretlen fiatal nő, akiről Petros gyanította, hogy Manolis újdonsült felesége lehet.
A kölcsönös üdvözlések után Maria igyekezett bemutatni Petrosnak a családtagokat.
– Louisáról már tudja, hogy a lányom. Az úr a bátyám, Hriszto. Az ifjú hölgy a fiam felesége Emmy. Manolis a fiam, aki fogadta magát a bejáratnál.
Hriszto barátságosan rávigyorgott Petrosra, ezúttal nyoma sem volt a magatartásában annak az ellenségességnek, amit a lakodalmon tanúsított. Emmy valóban csinoska volt, bár szépsége nem érhetett Louisa nyomába. Legalábbis Petros így látta. Ő is barátságosan rámosolygott a férfira. Petros zavara valamelyest enyhült, bár még mindig elég szerencsétlenül álldogált, kezében a csokorral. Nem tudta kinek adja oda. A ház asszonyának illett volna, de Maria úgysem látja. Végre Manolis észbekapott és kivette a virágot a kezéből.
– Petros gyönyörű csokrot hozott mama. Louisa tedd a vázába!
A lány felállt, hogy eleget tegyen a felszólításnak, Maria pedig Petros felé fordította a fejét.
–Foglaljon helyet fiatalember! A lányok mindjárt behozzák a vacsorát. Töltsön magának valami italt!
Petrosnak az asszony jobbján terítettek, Manolis pedig mellette foglalt helyet.
– Most jár erre először? A lányom azt mondja, nem látta itt azelőtt.– kezdte a beszélgetést Maria.
– Igen asszonyom.
– Tetszik a vidék?
– Gyönyörű. Földi paradicsom.
– Igen. Azt mondják, ezt az országot Isten jókedvében teremtette. A szabadságát tölti itt?
Petros zavarba jött, hírtelen nem is tudta mit feleljen.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta, bár maga is érezte, hogy ez nem hangzott túl meggyőzően. Maria is észbekapott. Nem akart olyan kérdéseket feltenni a férfinak, ami arra vallott volna, hogy máris ki akarja faggatni kiféle, miféle. Szerencsére a lányok kezdték behordani az ételeket a konyhából és a beszélgetés más mederbe terelődött.
Petros töltött magának egy pohár száraz vörösbort. Megkérdezte Mariát is mit kíván. Ő is a bort választotta.
Az asztalon halak és mindenféle tengeri herkentyűk sorakoztak, a férfi polipot, kagylót és rákocskákat látott. Paradicsomból, uborkából, hagymából készült saláta, reszelt juhsajttal megszórva, oliva bogyóval díszítve, burgonyasaláta, párolt rizs, desszertnek pedig valami szirupos lében úszó sütemény.
– Hű, ez aztán a lukulluszi lakoma! – tört ki a férfiból az elragadtatás. – a hölgyek készítették mindezt?
– Bizony, bizony, a lányok kitűnő szakácsok – adta meg a választ Manolis. – Imádom Emmy főztjét. Bár ha így haladunk, nemsokára megnézhetem magam. Hamarosan én is olyan szép gömbölyű leszek, mint Hriszto bácsikám.
– Ja. Mert én is Emmy főztjétől gömbölyödtem ki – felelte Hriszto.
– Ezt én nem mondtam. Kigömbölyödni sok mindentől lehet. Én például Emmy főztjétől fogok.
– Igen. Mert idáig éheztél, te szegény – vetette közbe Maria.
– Én eddig azt hittem engem szeretsz, nem pedig a halakat, amiket eléd rakok. – szólalt meg ezúttal Emmy is.
– Az is te vagy.
– Mi vagyok én? Hal? Szépen vagyunk, mondhatom. Négy napja vagyok a feleséged és máris halnak nevezel?
– Dehogy drágám. Tudod jól, hogy nem így értettem.
Emmy teátrális mozdulattal csavargatta a fejét.
– Megkérdezem az itt jelen lévőktől: Lehetett ezt másképp érteni?
– Hááát – nyújtotta el a szót játékosan Hriszto.
– Én inkább tartózkodom a választól – felelte Maria apró kis mosollyal a szája szögletében.
– És te Loiusa? – fordult Emmy a sógornőjéhez.
Petrosnak csak most tűnt fel, hogy a lány idáig egyetlen szót sem szólt.
– Én is tartózkodom – mondta Louisa. Hangjában nyoma sem volt annak a vidámságnak, ami a többieken már érződött.
– Minő udvarias népség. Tehát, mit jelent hogy én is hal vagyok? – fordult Emmy ismét a férjéhez.
– Azt akartam mondani drágám, hogy a remekül elkészített halak, no és persze minden egyéb, a szakácsművészetedet dicsérik. Ez pedig része a tulajdonságaidnak, márpedig a tulajdonságaid miatt szerettem beléd. A tulajdonságaid miatt vagy az, aki vagy.
– Bravó! –csapta össze a kezét Hriszto. – Ebből sikerült jól kijönnöd.
A többiek jót nevettek, Petros is elmosolyodott, bár fölöttébb zavarta, hogy Louisa mintha nem is tartozna a társasághoz, mintha nem is ott lenne lélekben. Az első egy-két nap a férfi azt hitte, hogy valamilyen oknál fogva, a család akarja őt bármi áron távol tartani a lánytól. De most rá kellett jönnie, hogy erről szó sincs. Mindenki barátságos volt vele, Louisát kivéve. Kezdte úgy érezni, hogy tényleg felesleges az igyekezete, hogy a lány közelébe kerüljön.
A derültség után pillanatnyi csend telepedett a társaságra.
Maria mintha megérezte volna Petros gondolatait, felé fordult.
– Elárulja nekem kedves Petros, hogy miért kereste a lányom társaságát ilyen kitartóan dacára annak, hogy még csak nem is ismeri?
A férfi zavarba jött a számára váratlan kérdéstől.
– Valami erősen vonzott hozzá. – felelte végül. – Talán a génjeim.
A többiek kuncogni kezdtek, hangosan nem akartak nevetni a válaszon, amiről Petros is úgy érezte, hogy elég idétlenül hangzik.
– A génjei? Ezt hogy érti?
Hriszto már nem bírta megállni, hogy ne vigyorogjon.
– Van a génjeidnek szeme? –kérdezte
– Nem, nincs. De egyszer egy kedves ismerősöm, szakmáját tekintve pszichiáter, azt mondta, hogy az a jó kapcsolat, amikor a gének vonzzák egymást. Én is azt kérdeztem tőle, amit most te. Van a génjeimnek szeme? Azt felelte, hogy amikor erős, ösztönös vonzalmat érzek valaki iránt, akkor biztos lehetek benne, hogy egymásnak valók vagyunk. Persze ha a génjeimre van bízva a dolog, az nyilván a fajfenntartásra vonatkozik, hiszen a két nem közötti kapcsolat erről szól. Az még korántsem biztos, hogy maga a kapcsolat is jó lesz, de az utódok minden bizonnyal hibátlanok.
A válasz után ismét hallgatás telepedett a társaságra. Louisa viszont felállt az asztaltól és sietve kiment a konyhába.
– És maga persze hibátlan utódokat akar – Maria ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte.
– Mindenki azt szeretne.
Louisa pár perc múlva visszajött egy dobozzal a kezében, amit a háta mögött lévő tálalószekrényre tett. A társalgás ezután semleges dolgokról folyt tovább, valamiképpen mindenki kerülni akarta a személyes témákat.
Az étel elfogyott, már a desszerten is túl voltak. Louisa elkezdte leszedni a tányérokat az asztalról. Petros úgy érezte ideje mennie, és hogy egy szemernyivel sem került közelebb a lányhoz.
– Köszönöm a vacsorát – mondta és felállt az asztal mellől. – Azt hiszem ideje mennem.
– Mi is köszönjük, hogy elfogadta a meghívást – válaszolta Maria. Azután a lánya felé fordult.
– Louisa?
Az szótlanul bólintott, majd a tálalószekrényhez lépett, felvette a dobozt, megkerülte az asztalt és Petros felé nyújtotta.
– Mi ez? – kérdezte a férfi.
– Válasz a kérdéseire. – mondta Maria.
A férfi zavarba jött.
– Nem kérdeztem semmit – motyogta.
– De tudom, hogy a kérdések ott vannak magában akkor is, ha nem tette fel őket.
Petros érezte, hogy egyre ostobább képet vág. Hálás volt Manolisnak, amikor az közölte vele, hogy kikíséri.
Elbúcsúzkodott a többiektől és elindultak a hosszú, üvegezett folyosón a lépcsőház felé.
A kapuban Petros nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg:
– Miért voltatok olyan ellenségesek velem az esküvődön?
– Hallottad mit mondott anya. Ott vannak a válaszok. – és a dobozra bökött. – Jó éjszakát!
– Jó éjszakát! – felelte Petros és elindult a szálloda felé. Lassan sétált, körülötte zajlott az élet. A tavernák zsúfolásig voltak emberekkel, pincérek jöttek-mentek a megrakott tálakkal. A sétányon szerelmespárok andalogtak, a pálmafák ágai között halk szellő fuvolázott, a jázminbokrok fehér virágoktól roskadó ágai édes illatot árasztva hajbókoltak. A telihold fénye reszketve csillogott a tenger fekete vizén, ezüst hidat verve a végtelenbe.
Stefano az erkélyen üldögélt, ugyanúgy elbűvölte az eléje táruló látvány, mint néhány nappal ezelőtt Petrost.
– Na, mit tudtál meg? – kérdezte köszönés helyett, amikor öccsét az erkélyre kilépni látta.
– Egyelőre semmit. De talán hamarosan.
– Mit szorongatsz? Mi van abban a dobozban?
– Mindjárt kiderül.
Petros visszament a szobába, Stefano kíváncsian követte. A dobozban könyvek voltak. Három, már a külsejében is erősen eltérő könyv. A legfelső egyszerű vászonkötésben, pici kis lakattal lezárva. A lakat parányi kulcsa vékony selyemzsinóron fityegett. A második könyv bőrborítású volt, kopott, látszott rajta, hogy sokat volt kézben. A harmadik, szemmel láthatóan a legöregebb, szintén bőrborítású. Ennek a borítója erősen sérült volt. A sarkainál eredetileg réz veret, de a négyből már három hiányzott az első, kettő pedig a hátsó fedőlapról. A lapok széle aranyozott volt, bár az is meglehetősen kopott.
– Naplók – állapította meg Stefano azonnal, amint a pillantása a lakatra esett.
Petros csupán egy bólintással nyugtázta a megállapítást. Belelapozott a legrégebbinek tűnő naplóba. A lapok már erősen megsárgultak, a széleik itt-ott cakkosak, némelyik lap szakadt volt. Fekete tintával volt írva. Az írás apró, kerekded betűi női kézre vallottak.
– Ezerkilencszáznegyvennégy – mondta Stefano, aki közben a kicsiny lakattal bíbelődött és végre ki tudta nyitni a lezárt könyvecskét.
– Mi ezerkilencszáznegyvennégy? – kérdezte Petros.
– Az első bejegyzés. Ez látszik a legfiatalabbnak.
– Való igaz. Ez ugyanis ezernyolcszázkilencvenháromban indul.
Stefano füttyentett. Áhítattal nyúlt a könyv felé, amit Petros felé nyújtott.
– Hű, máris megcsapott valami ódon hangulat. Öcskös, mi a fenébe keveredtél? Mit rejtenek ezek a lapok?
– Hamarosan megtudjuk.
– Mikor kezdesz neki?
– Máris.
– Nem kéne aludnod?
– Először is, ahhoz még elég korán van. Másodszor, a kíváncsi-ság úgysem hagy nyugodni.
– Rendben. Láss neki! Én addig lemegyek vacsorázni. Te már, gondolom, teleraktad a bendődet. Jó kaját kaptál?
– Aha.
– Akkor megyek. Hátha nekem is szerencsém lesz és rábukkanok egy olyan angyalra, mint te.
– Inkább egy méhecskére. Olyan illatos vagy, mint a bazsarózsa.
– Tudtommal a bazsarózsának nincs is illata. Mellesleg szoktam tisztálkodni, borotválkozni, ha nem emlékeznél rá.
– Rosszul tudod. A bazsarózsa illatos. De a növényekről szóló vitát hagyjuk máskorra! Menjél doki!
Stefano elvigyorodott.
– Doki – ismételte meg az öccse szavait. Petros akkor hívta így egy darabig, amikor sikeresen doktorált néhány évvel ezelőtt. Azután az öccse felhagyott ezzel a megszólítással. Most, hogy a rég nem hallott megszólítást hallotta, Stefano hirtelen elérzékenyült kissé. Petros felé fordult azzal a szándékkal, hogy megölelje. De azután, kissé szégyellvén az érzelmi kitörést, csupán barátságosan hátba veregette.
Miután Stefano elment, Petros végigvetette magát az ágyon. Felkattintotta a feje fölött lévő éjjeli lámpát és belekezdett a legrégebbi napló olvasásába.