Fekete vér? 21-22 fejezet

21. fejezet

– Főnök – szaladt be az irodámba Rafi – Péter nem ért még be. Telefonált, hogy nem tud ma jönni?
Csodálkozva néztem rá, mert nem volt szokás így berontani az irodámba, de olyan izgatott volt, hogy ezt nem vetettem a szemére, csak megkérdeztem, – Mi a probléma Rafi, miben segíthetek.
– Még nem ért be Péter, tud róla valamit?
– Nem, nem jelezte, hogy ma nem jön – mondtam neki, és közben elgondolkoztam. Mér két éve voltam művezetőjük, de ilyen még nem fordult elő, hogy Balogh Péter ne szólt volna előre, ha nem tud időben bejönni. – De miért vagy ilyen ideges, máskor is előfordult, hogy valakinek közbejött valami, és csak később tudta jelezni, hogy késik.
– Igen tudom, de – kicsit elgondolkodott – Péterrel még soha – jelentette ki határozottan. Legalább nekem jelezte volna, hogy nem jön. A szomszédja itt dolgozik az edzőben, vele üzenhetett volna.
– Ha valamit megtudok, majd szólok, de addig folytathatnád a munkádat.
– Köszönöm, főnök, ha én megtudok valami, akkor én is szólok.
– Előre is köszönöm.

Most jut eszembe, kicsit nagyot ugrottam a mesélésben – nézett Károly bácsi Barnára.
A könyvkereskedés után a mérleggyárban, főnökeim erősködtek, hogy jó a fejem, szeretem a matematikát, menjek el technikumba. Támogatnak mindenben, ha kell a tanulásba is be tud segíteni valamelyik mérnök kollega. Addig erősködtek, hogy beadtam a derekamat, négy év alatt elvégeztem a középiskolát, és amikor ez a történet kezdődött, már két éve művezető voltam a lakatos műhelyben.
Akiről az előző történetet kezdtem mesélni, Kolompár Rafael, de kollegái csak Rafinak nevezték, jelezve, hogy befogadták a bandába. Eleinte fenntartással tekintettek rá, sőt rám is, mert két héttel az után, hogy kineveztek művezetőnek, nálam jelentkezett munkára, Én pedig felvettem. Ahogy elkezdett dolgozni, hamar látták benne az igyekezetet, és a szorgalmat. A szakmai tudása sem maradt el a többiek mögött.
– Érdekes – szakította meg történetét Károly bácsi – minden történet, ami eszembe jut, valahogy a cigányokhoz köthető. Sok fajtád bélivel volt közeli kapcsolatom, de akkor ez nem tűnt fel. Most szembesülök vele, hogy az életem részei voltak, sőt meghatározó részei, de eddig nem váltak el a többi emberi kapcsolatomtól.
Az első jel, hogy befogadták az volt mikor bevonták a tréfáikba. Tréfának nevezték, de nem mindenki tudott rajta felhőtlenül kacagni. Jellemzően rájuk, Rafit is elég kemény tréfába vonták be. Tudni kell annyit róla, hogy nem volt egy filigrán alkat. Magassága százkilencven centiméter fölött, volt. Testsúlya meghaladta a száz kilót. Olyan kétajtós szekrény alkat, de a kollegák hamar rájöttek, hogy nem kell tőle tartani, mert a lelkében egy bárány lakozott. Könny szökött a szemébe, ha műhely sarkában elhelyezett egérfogóban döglött egeret talált.
Egyszer kedves kollegái úgy döntöttek, hogy itt az ideje, egy jó viccnek. Rafit szemelték ki áldozatnak. Az volt a munka, hogy egy szobán keresztül menő fűtéscsöveket ki kellett cserélni. A csövek a mennyezet alatt negyven centire húzódtak egymás mellett körülbelül tizenöt centiméterre. Már addig készen volt, hogy a szoba egyik oldalán beért az új cső fél méter hosszan. A terem másik oldalán a kilépő oldalon bedugtak két csövet a további folytatáshoz. A két oldalon kiálló csövek körött hat méter volt, pont az új csövek hossza. A műhelyben két brigád volt, megbeszélték, hogy fogadást kötnek a következő munkára. A fogadás lényege az volt, hogy melyik csapat végez hamarabb a rá szabott feladattal, amire nagyjából azonos időre lett volna szükség. Arra már nem emlékszem, hogy a másik brigádnak pontosan mit kellett csinálni, de ez a történet szempontjából lényegtelen. A csőszerelő brigádban volt Rafi. Két hegesztő aparátot húzattak a munkaterületre, természetesen Rafival, mondván, hogy Ő a legerősebb, és a leggyorsabb. A két beépítendő csövet hatan cipelték a munkaterületre. Elhitették Rafival, hogy csak akkor lehetnek hamarabb kész a munkával, ha felmegy a létrára, vállán a két csővel, és addig mozdulatlanul a helyén tartja, amíg mind a két végét oda nem hegesztik. Mivel Rafi szerette, ha kollegái felnéznek erejére, felállt a létrára és tartotta az összesen közel száz kilós két csövet. Nem foglalkozott vele, vagy a győzni akarás miatt nem jutott el a tudatáig, hogy ha behegesztik mind a két végét, akkor nem fog kiférni a feje a csövek közül. Már remegett a lába a teher alatt, de nem lazított megfeszített izmain, mert Ő is le akarta győzni a másik társaságot. Eltelt húsz perc mikor szóltak neki, hogy már nem kell tartani. Ekkor jött rá, hogy nem fér ki a feje. Rászólt a többiekre, hogy egyik oldalon vágják le, mert nem fér ki a feje. Rávették, hogy tűrjön egy kicsit, amíg a másik brigád elismeri a győzelmet.
Amikor oda értem, mind a két társaság ott állt a létra alatt, és hasukat fogták a nevetéstől, Rafi pedig szégyenkezve állt a létra tetején, feje a két cső között.
– Azonnal vágjátok le az egyik oldalt – szóltam rájuk erélyesen, pedig Én is majd meg szakadtam belül a nevetéstől. – Rafi, ha kiszabadítottak, várlak az irodámban – mondtam és gyorsan távoztam a szobából, mielőtt tényleg elnevettem magam.
Tíz perc múlva Rafi ott ült velem szemben az irodámban, lehajtott fejjel.
– Jól kiszúrtak velem – mondta, és láttam, hogy nagyon mérges.
– Ne így fogd fel – kezdtem vigasztalni, de a szavamba vágott.
– Miért, hogy kellene felfognom, ott röhögtek rajtam, Én meg égtem, mint a rongy.
– Tudod mi történt ma?
– Mi – kérdezte még mindig haragosa.
– Befogadtak, – mondtam neki, és vártam, hogy feloldódjon a haragja.
– Úgy gondolja, főnök?
– Igen, ne felejtsd el milyen ellenségesek voltak mikor felvettelek. Most megtapasztaltad, milyen az, ha valakit szeretnek, mernek vele viccelni. Szerintem is ez nagyon vicces volt.
– Az lehet, de Én voltam a szenvedő alany.
– Javaslom neked, hogy Te is csak nevess a történteken, és örülj, hogy olyan kollegáid lettek, akikre ezentúl számíthatsz.
– Köszönöm, főnök, egész megnyugtatott. Egyet azért megfogadok, ezt egyszer visszakapják. Ne tekintsenek engem egy nagydarab bumburnyáknak. Elvégeztem az iskolát úgy, mint Ők. Sajnos ma csak az járt a fejemben, hogy mi nyerjünk.
Mind a két brigád meglett emberekből állt, mégis, ha a játékról volt szó, még az ötven éves is visszafiatalodott gyereknek. Előfordult, szerencsére csak egyszer, hogy valamelyiknek, elképesztő ötlete támadt. A szemétből visszahozott a műhelybe egy kiürült faszenes zsákot. A többiek csak nézték mit csinál. Volt annyi „esze”, hogy sűrített levegővel felfújta a zsákot. Ekkor már a többiek is köré gyűltek, és figyelték mit csinál. Amikor jó kemény lett a levegőtől, elszorította a száját, és szólt a műhely másik sarkában dolgozó hegesztőnek.
– Izzíts fel egy hegesztőpálcát.
Ekkor mentem keresztül a műhelyen. Láttam, hogy mindenki egy kupacban van. Ismerve Őket, az ajtóból visszaszóltam nekik.
– Nem lesz ennek jó vége, inkább folytassátok a munkátokat.
Hamarosan kiderült, nem teljesítették, amit mondtam. Húsz méterre jártam a műhelytől, amikor hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Rohantam vissza. Másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a hegesztőaparát felrobbant. A műhelyajtót nem kellett kinyitnom, mert a légnyomás kivágta, úgy, hogy a zárnyelv is kiszakadt. Csatatér fogadott a műhelyben. Az összes ablak kitörve, mindenki a földön ül, vagy fekszik, és egyik jobban nevet, mint a másik. Körülnéztem az arcokon, és már Én is csak nevetni tudtam.
Rájöttem, mi történt. A zsákban a finom faszénpor elkeveredett a befújt levegővel, és a beszúrt izzó elektróda felrobbantotta.
– Nem is tudtam, hogy néger brigádom van – mondtam nevetve. Mindegyiknek fekete volt az arca a koromtól. Akkor még nem látszott, de ahogy megfürödtek, kiderült, hogy akik közel voltak a robbanáshoz azoknak nem maradt szempillája, és szemöldöke.
A gyárvezetés felé, azzal magyaráztam a dolgot, hogy egy WC tartály úszóját kellett meghegeszteni, de maradt benne egy kis víz azért robbant fel. Teljes mértékben nem vették be a magyarázatot, ezért az a döntés született, hogy a két brigád fogjon össze, javítsák meg az ajtót, és üvegezzék be az ablakokat. Természetesen szigorúan munkaidő után, a saját pénzükből.

Most folytatom az eredetileg elkezdett történetet, de kellett ez a kitérő, hogy megértsd Rafi lelkét.
Másnap ismét, mint egy rakéta, kopogás nélkül törte rám az ajtót.
– Rafi, – néztem rá haragosan, – nem tudsz kopogni. A szívbajt hozod rám, úgy berontasz.
Láttam arcán, hogy korholásom nem jutott el az agyáig. Magából kikelve szólalt meg.
– Meghalt, főnök, meghalt. – szinte kiabálta, kikelve magából.
– Miről van szó? – néztem rá értetlenül.
– Péter.
– Mi van Péterrel?
– Meghalt – mondta, és már nem tudta visszatartani, könny szökött a szemébe. Tegnap hajnalban meghalt.
– Nem is volt beteg – néztem rá értetlenül – alig múlt harminc éves.
– Emlékszik, főnök, nekem már tegnap reggel nem tetszett, hogy nem jött dolgozni. Nap közben sem tudtam meg semmit ezért munka után ki mentem hozzájuk. Gondolom, tudja, hogy nem Vásárhelyen laknak. Kénytelen voltam kimenni, busszal Kútvölgyre, ott lakott. Jártam náluk többször, mert Ő nem csak a munkatársam volt, hanem a legjobb barátom is.
Kopogás szakította félbe a történetet, már nyílt is az ajtó, a szokottnál szélesebbre. Megjelent az ajtóban Piroska nővér. Mintha hízott volna mióta utoljára látta Károly bácsi.
– Piroska nővér – állt fel üdvözölni Károly bácsi – milyen jól néz ki, szebb, mint mikor utoljára láttam – bókolt Károly bácsi.
– Üdvözlöm – mosolygott a nővér, mint aki szóról szóra egyet ért a bókban elhangzottakkal.
– Meddig marad? Már elmúlt hat óra.
– Azt hiszem, hamarosan megyek, de ma kicsit később értem be. Épp egy nagyon jó történetet meséltem Barnának. Sajnos közben jöttem rá, hogy nem egy vidám történet, de annál tanulságosabb.
– Az lesz a legjobb, ha holnap folytatom – fordult oda Barnához.
– Szerintem is – mondta a nővér a tőle megszokott határozottsággal – tudja, most kezdődik az esti rutin Barnának. Lemosdatom, megtornáztatom, utána jót alszik.
– Akkor, Én megyek, szervusz, Barna – fordult az ágy felé Károly bácsi – holnap folytatom a történetet.
– Viszont látásra, Piroska.
– Viszont látásra – búcsúzott mosolyogva, és látszott rajta, hogy még fülében csengett a korábban hallott bók.

22. fejezet

– Jó reggelt – köszönt Károly bácsi Barnának – remélem jól aludtál.
Leült az ágya mellé a helyére.
– Akkor folytatom a történetet, de előtte átadom, amit hoztam neked.
Benyúlt a szatyrába, és egy könyvet vett elő. A borítóját maga felé fordította, és felolvasta a címét.
– Móricz Zsigmond, Légy jó mindhalálig. – majd Barna felé fordította a borítót, mintha azt várná, hogy Ő is elolvassa.
– Ez volt a szobádban a legolvasottabb könyv, gondolom, ez a kedvenced. Legjobb helye itt lesz az éjjeli szekrényeden.
Letette a könyvet, és ismét Barnára nézett. Hol is tartottam a történetben? Emlékszem már, ott tartottam, hogy Rafi mesélni kezdte a megrázó eseményt.

– Mi történt meséld már – türelmetlenkedtem, és már megbocsátottam, hogy így rám törte az ajtót.
– Mesélem,…. mesélem, – nézett rám szomorú szemekkel – de olyan nehéz beszélni róla, és főleg megérteni, ami történt. Két fiú gyereke volt. Tegnap sírva lógtak a nyakamban.
– Mond már, mi történt – nyaggattam.
– Hétfőn délután, tudja, tegnap előtt, amikor hazaért, apja várta az unokáival játszva. Rábeszélte, menjen vele a szőlőbe permetezni. Nagyon jó kapcsolat volt közte, és szülei között, szinte minden nap találkoztak. Ha apja hívta azonnal ment segíteni, sajnos akkor is.
– Hogy érted ezt.
– Mikor kiértek a szőlőbe, gyorsan bekeverték a permetszert, és elkezdték kifújni. Még a felén sem jártak, mikor feltámadt a szél. Nem volt nagyon erős, de abba kellett volna hagyni a munkát. A permetlé már be volt keverve, így megegyeztek, nem hagyják abba, hanem igyekeznek úgy állni, hogy ne rájuk fújja a szél a szeres vizet. Be is fejezték, még sötétedés előtt. Hazafelé a jól végzett munkát megünnepelték, betértek a falu kocsmájába. Lehet, hogy nem kellett volna.
Nem tudta folytatni a mesélést, könnyei már leértek az álláig, a hangja elcsuklott. Zsebkendővel törölgette arcát, bánatos szemekkel nézett rám. Már nem sürgettem, láttam rajta, milyen nehéz neki.
– Elnézést, de ezt nekem nagyon nehéz feldolgozni.
– Ne kérj bocsánatot, és ne tartsd vissza érzéseidet – próbáltam vigasztalni – ha kell, sírd ki magad, nyugodtan.
– Egész éjjel sírtam, – nézett rám, könnyes szemmel – azt hittem már elég volt.
Eltelt egy perc mire folytatni tudta.
– A kocsma után haza ment, felesége csirkepörkölt vacsorával várta. Tudta, hogy ilyen munka után mindig nagyon éhes. Meg ették a vacsorát, még a gyerekeknek is adott egy-egy puszit, nem aludtak el, míg haza nem ért. Hajnalban ébresztette Jolit. Feleségét Jolinak hívják. Panaszkodott, hogy alig kap levegőt. Joli kinyitotta az ablakot, de nem javult.
– Orvost kell hívni, mondta Péternek.
– Maradj, – fogta vissza Péter – majd reggel bemegyek Vásárhelyre.
Nem javult az állapota, látta rajta Joli, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Felöltözött, nem szólt Péternek Átment a Polgármesterhez, aki ott lakik tőlük négy házra. Addig dörömbölt, míg fel nem ébredt. A faluban csak neki van telefonja. Tanácsolta a polgármester, hogy egyből a mentőket hívja, ne orvost. A mentő csak húsz perc múlva ért hozzájuk. Már későn. Allergiás rohamot kapott. Ezt a mentősök mondták. Mindent megtettek, de nem tudtak rajta segíteni.
Nem tudta folytatni, kitört belőle a sírás, és már nem is akarta visszafojtani.
Eltelt pár perc, mikor ismét rám nézet.
– Hétfőn temetik – mondta még mindig szipogva – kivehetek egy nap szabadságot?
– Természetesen – mondtam neki.

Ilyen tragédiát nem egyszerű feldolgozni. Megrázta mind a két brigádot a haláleset. A két csoportvezető felkeresett, és közölték velem, hogy mindannyian el akarnak menni a temetésre. Hétfőn kettőkor lesz a Kútvölgyi temetőben. Rám hárult a feladat, el kellett fogadtatni a vezetőséggel, hogy hétfőn délben a lakatos műhely befejezi a munkát. Meglepődtem, milyen együttérzéssel fogadták. Felajánlották, hogy a gyár busza kiviszi a dolgozókat a temetőbe, és utána vissza is hozza Vásárhelyre. Ez nagy könnyebbség volt mindenkinek, még Rafi is örült, így neki sem kell távolsági busszal menni. De azt megmondta, hogy vissza nem velünk jön, mert Ő hazakíséri a családot. Ebben nem láttam semmi kivetni valót.

A temetés napján délben mindenki lefürödve, sötét öltönyben várta a gyár előtt a buszt. A megbeszélt időpontra meg is érkezett, Rafi is ott volt már.
Koporsós temetés volt. Abban az időben, a hamvasztás, főleg vidéken, eszébe sem jutott a hozzátartozóknak. A lakatosok, velem együtt besétáltak a temetőbe, Rafi előre sietett. A ravatalozóban ott állt a közvetlen hozzátartozók mellett. Arcán látszott a megrendülés, könnytől csillogott a szeme. A két gyerek hét, nyolc évesek lehettek, anyjukba kapaszkodtak.
Rengeteg virág volt a koporsó körül.
Tizenöt percet ácsorogtunk, csendben, mikor megérkezett a pap. Nem szolt, egy szót sem, csak beállt egy kézikocsi elé, amire nemsoká rátették a koporsót.
Akkor még nem autóval vitték a sírhoz a koporsót, csak egy egyszerű kézikocsival.
A rengeteg virágot ráhalmozták. Ekkor Rafi kijött a ravatalozóból, elküldte a sírásókat a kocsi mellől, elé állt, és elkezdte húzni a pap után. Kollegái, és Én is mellé álltunk, de a húzásban nem kellett segítenünk. Rafiban olyan erők szabadultak el, hogy akár egy kamiont is elhúzott volna.
Nem tudom, milyen felekezethez tartozott a pap, és később sem tudtam meg, de ilyen temetést még nem láttam. Addig, amíg a koporsót le nem engedték a sírba, nem szólt egy szót sem.
A koporsó már lent volt, amikor oda lépett a gödör végéhez, keresztet rajzolt a levegőbe, és elkezdett beszélni. Pár mondat után, váratlanul elkezdett nagy szemekben esni az eső. A pap felnézett az égre, csak annyit mondott, esik. Megfordult és elindult a ravatalozó épülete felé. Mivel egyre jobban esett a búcsúztató társaság is elindult a pap után. Én is elindultam, ekkor megnéztem a papot. A vállára borított köpenyen akkora fehér kereszt volt, hogy beborította a hátát.
Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valami nem stimmel. Hátra néztem a sír felé. Rafi akkor hajolt le az egyik lapátért, és eszeveszett tempóban kezdte a földet lapátolni bele a gödörbe. Visszafordulta, mert ebben az állapotban nem hagyhattam egyedül. Felvettem a másiklapátot, Én is lapátoltam.
– Nem hagyom, hogy megázz – szinte kiabálta Rafi, az egyre jobban szakadó esőben.
– Nem hagyom, ne félj haver.
Arcán egyszerre folyt lefelé az eső és a könny. Már nem törődtem az öltönyöm állapotával, csak az járt a fejemben, hogy muszáj ezt tennem. Pár perc alatt elkészültünk, de közben bőrig áztunk. Rafi leengedte maga mellett a lapátot, és csak állt csurom vizesen lógó kezekkel. Kábulatából Joli ébresztette, aki szintén ott maradt az esőben, és végig nézte az erőfeszítésünket. Átölelte Rafit, megpuszilta az arcát, és csak annyit mondott, köszönöm. Utána Ő is visszament a ravatalozóhoz. Ekkor oda fordult hozzám Rafi, felemelte hatalmas kezeit és megölelt. Könnyein keresztül csak annyit mondott.
– Soha nem felejtem el, amit ma tett főnök, és köszönöm Péter helyett is.

– Károly bácsi jól vagy? – szólt az ajtóból Melinda – könnyes a szemed. Valami baj van? Kopogtam, de nem válaszoltál, ezért nyitottam be.
– Szervusz, Melinda – állt fel Károly bácsi és megölelte Melindát – nem hallottam semmi, mert ez a történet ennyi év után is felzaklat, de úgy éreztem, ezt hallani kell Barnának.
– Már megijedtem, hogy történt valami.
– Örülök, hogy bejöttél ma, szerintem Te gondolatolvasó vagy, ma mindenképen fel akartalak hívni.
– Miről akartál beszélni velem?
– Meg akartam kérdezni, hogy holnap szabaddá tudod-e tenni magad.
– Eddig még nincs programom, – mondta Melinda és bízott benne, azt szeretné Károly bácsi, hogy holnap helyettesítse Barna mellett.
– Holnap reggel jön hozzám az asztalos, felszerelni a könyves polcokat. Ezért nem tudok délelőtt bejönni Barnához, de még az is lehet, hogy délután sem.
– Akkor reggel Én jövök – mosolygott örömében Melinda. Szeretett kettesben maradni Barnával. – Közben el is felejtettem érdeklődni az állapotáról. Seres professzor mondott valamit mostanában?
– Tegnap beszéltem vele – kezdte mesélni Károly bácsi – egyre bizakodóbb Barna állapotával kapcsolatban. A leletei egyre jobbak, csak arra nem tudott válaszolni, hogy mikor ébred fel végre. Annyit sikerült belőle kihúznom, hogy szerinte hamarosan.
– Én már nagyon szeretném, ha felébredne, egyre több mondani valóm lenne. Persze még azt sem tudom, érdekli-e amit mondanék.
– Szerintem, ha van egy csepp esze, meghallgatja, amit egy ilyen széplány mondani akar.
– Károly bácsi, most udvarolsz? Nekem már van választottam.
– Jaj, ha ötven évvel fiatalabb lennék – évődött Károly bácsi
– Szeretnék Én ennyi idősen ilyen lelki, és fizikai állapotban lenni – viszonozta a bókot Melinda.
– Most meg te kezdesz nekem udvarolni? Mint mondtad, van már választottad.
Mind a ketten elnevették magukat. Melinda átölelte Károly bácsi nyakát és egy puszit nyomott az arcára.
– Olyan kedves vagy nekem, mintha a nagyapám lennél. Gondolom, ennyit megengedhetsz a képzeletbeli unokádnak.
– Örülök, hogy így gondolod.
Közelebb ment Melinda Barna fejéhez, és szeretettel nézett rá.
– Már egész szépe gyógyulnak az arcán lévő sebek – állapította meg boldogan.
Tekintete az ágy melletti kisszekrényre tévedt. Meglátta az agyon olvasott könyvet.
– Mi ez a könyv? – nézett kíváncsian Károly bácsira.
– Barna régi szobájában lévő íróasztalán találtam. Ezt olvashatta utoljára, mert csak ez a könyv volt az asztalon, ráadásul nyitva, a közepe körül.
Melinda felvette, megnézte a borítóját.
– Általános iskolás koromban olvastam, de Én csak egyszer – nézte továbbra is a könyvet – ahogy elnézem Barna már nagyon sokszor elolvashatta, amilyen állapotban van. De az is lehet, hogy már hasonló állapotban vette, valami antikváriumban.
– Szerintem Ő olvasta el ilyen sokszor – gondolkodott el Károly bácsi – nagyon sok könyve van, de mindegyik jó állapotban. Biztos, hogy vigyázott a könyveire. Erre is, de ez a sokszori olvasás miatt néz így ki.
– Erre Barna fog választ adni, amikor felébredt.