26. fejezet
Reggel olyan kipihenten ébredt, hogy táncolni lett volna kedve. Már el is kezdte tervezni, a nap folytatását. A tegnap délután vásárolt alapanyag főzése, és látogatás a kórházban. Tyúkhúsleves, rántott csirke comb, petrezselymes burgonyával. Ez a menü, biztos ízleni fog Barnának. Újkrumpliból jobb lenne, de február elején még nem lehet kapni.
– Beérjük a régivel is – mondta ki gondolatát. Úgy tervezte, a korházi ebédet, majd lemondja a nővérnél.
Olyan energiával látott neki az eltervezett teendők végrehajtásának, mint egy húsz éves. Hamar „oda dobta” a levest a gáztűzhelyre, amíg fő, az úgyis elég hosszú idő, addig a többi elkészül. Alig múlt hat óra a leves már forrt kisebbre állította a lángot, ne, hogy zavaros legyen. A combok már be voltak panírozva, a krumpli megpucolva, a gázon sós vízben, és már alá is gyújtott. Jó kedvel nézett végig a konyhán, majd tekintete az órára tévedd, hat óra tizenöt perc. Jól állok, gondolta, így kilenc órára beérhetek Barnához. Ezt az ételt ott hagyja a nővérpultnál, – gondolta – és ebédidőben a szolgálatban lévő nővér behozza, mintha az lenne az aznapi ebéd. Még mindig volt egy kis félelem benne. Nem tudta, hogy fogadná Barna, ha azt mondja, hogy ebédet főzött neki. Azt már sejtette, hogy nem szereti, ha kiszolgáltatott, mert hozzá szokott, hogy egyedül kell megoldani a problémáit. Még mindig az volt az érzése, hogy Barna idegenként tekint rá. Ez nem is csoda, csak előző nap ismerkedett meg vele. Ebben az esetben nem számított, hogy tudja, Ő már több mint két hónapja látogatja. Ma kettesben lesznek. Megismerheti.
Taxival érkezett a kórház elé, nem akarta átcipelni az ételt a népligeten. Elég volt a kaputól elvinni Barna szobájáig, azaz a nővérpultig. Kicsit megtorpant mikor meglátta, hogy Piroska nővér van szolgálatban. Nem volt vele rossz viszonyban, legalábbis, úgy gondolta, de Ő ragaszkodott legjobban a kórházi szabályzathoz. Mivel Károly bácsi nem tudta kívülről a szabályzatot, azt sem tudta milyen szabály vonatkozik a behozott ételre.
– Jó reggelt kívánok – közeledett Károly bácsi kicsit félszegen.
– Nekem már inkább, jó napot – fogadta a köszönést, enyhén paprikás hangulatban Piroska nővér – Én már hat óra óta szolgálatban vagyok.
– Akkor, jó napot kívánok – mondta Károly bácsi, és ebben a pillanatban, megfordult a fejében, hogy a terve lehet, hogy nem jön össze, – igaza van, Én is korán keltem.
– Akkor, hogy, hogy csak most ért be Barnához? – kérdezet, és kicsit kedvesebben nézett Károly bácsira.
– Eddig főztem – mondta – de nem akarom zavarni.
– Nem zavar – mondta Piroska nővér – sőt elnézést kérek, hogy kicsit ingerült voltam, de most halt meg az egyik olyan betegem, akiről azt hittem, hogy jó úton van a gyógyulás felé.
– Nagyon sajnálom – nézett rá szomorúan Károly bácsi.
– Köszönöm, az együttérzést, de most meséljen mi lesz a menü.
– Tyúkhúsleves, rántott csirkecomb, petrezselymes burgonyával. Amit meg majdnem otthon felejtettem, uborkasaláta. Kígyóuborkát kaptam csak, de remélem ebből is jó lesz.
– Még elég korán van ebédhez – nézett a tekintélyes kosára, amit cipelt Károly bácsi – van egy javaslatom. Hagyja itt a kosarat, majd dél körül megmelegítem, mert szerintem addigra már hideg lesz, és úgy felszolgálom Barnának.
– Nagyon kedves – hálálkodott Károly bácsi – Én nem mertem erre megkérni.
– Miért nem? Azt hittem ennyi idő után, vagyunk olyan viszonyban, hogy szól, ha szüksége van segítségre.
– Köszönöm, hogy így gondolja, de akkor lehet még egy kérésem?
– Természetesen, mi lenne az?
– Amikor behozza, ne említse, hogy Én főztem.
– Hát mit mondjak – nézett csodálkozó szemekkel Piroska nővér – ki hiszi el, hogy ez a menü korházi ellátmány?
– Azt nem tudom, talán, ha nem mondana semmit?
– Az Én szókimondó számmal ez nem lesz egyszerű, de megteszem, amit megtudok.
– Előre is köszönöm – tette le a pultra a kosarat Károly bácsi – Barna hogy van? – kérdezte.
– Jól, már lassan nem is látszik rajta, amin keresztül ment. Egy kicsit még gyenge, de ha ilyen ebédeket eszik, hamar megerősödik.
– Ezért gondoltam, hogy a házi koszt jó lesz neki.
– Most menjen be hozzá – küldte Piroska nővér – van még dolgom, de dél körül viszem, a mekeg ebédet, és ha nem felejtem el, tartom a számat.
– Előre is köszönöm – indult Károly bácsi a kórterem felé.
Kopogott az ajtón, de csak halkan, mert ha alszik nem akarta fel ébreszteni.
– Szabad – szólt ki Barna.
A bentről kapott engedély ellenére, lassan nyitotta az ajtót, a résen bepillantva kérdezte – Bejöhetek?
– Ha nem jöhetne be, nem mondom, hogy szabad – mondta Barna mosolyogva.
Szélesebbre nyitotta az ajtót Károly bácsi és belépett a kórterembe. Gyorsan körbe pillantott, de semmi újat nem látott. A székek száma sem szaporodott, és szellőztetve sem volt amióta elhagyta a szobát. A fertőtlenítő szag eddig fel sem tűnt, de most úgy érezte végre ki kellene szellőztetni, mert itt már nem egy haldokló, hanem egy megerősödésre váró ember fekszik.
– Ki nyithatom egy kicsit az ablakot – kérdezte Barna mellé lépve.
– Igen – mondta Barna – magát is zavarja, ez az erős fertőtlenítő szag? – kérdezte, felemelve tekintetét a könyvből, ami már ismerős volt Károly bácsinak.
– Megint ezt olvasod? – kérdezte Károly bácsi – de mit is olvasnál, nem hoztam neked másik könyvet. Nem tudtam mit hozzak.
– Nem vagyok válogatós – nyugtatta meg Barna – de az Én könyveimet már mind olvastam. Ezt pedig bármikor szívesen olvasom.
– Miért ennyire fontos ez a könyv – kérdezte Károly bácsi – már ha szeretnél róla beszélni.
– Nem titok – nézett a könyvre elgondolkodó tekintettel – még nem voltam hat éves, amikor anyukám elkezdte nekem felolvasni esti meseként.
– Ez nem annak a korosztálynak való regény – mondta Károly bácsi – szerintem, még az általános iskolás gyerekek sem értik meg teljesen. Amikor felolvastam neked – gondolkodott el Károly bácsi – akkor olvastam másodszor, és rájöttem, hogy gyerekkoromban nem értettem meg. Sokkal mélyebb a mondani valója, amit akkor fel sem fog az ember.
– Nem tudom hányszor olvastam – nézett Barna Károly bácsira – de minden olvasáskor új mondanivalót fedezek fel. A pillanatnyi problémáimtól, lelkiállapotomtól függően, más és más megoldást olvasok ki belőle. Nekem ez már fóbia. Amikor anyukám elkezdte olvasni Én sem értettem. Amikor meghalt, már másodszor olvasta fel nekem. Azóta bármikor kezembe veszem, itt van velem, amikor kopogott ezen a széken ült, amin most maga.
Károly bácsi felpattanta székről, mint akit rugó lőtt ki. Visszanézett a székre.
– Nem a valóságban – nézett mosolyogva Károly bácsira – csak a képzeletemben, mintha Ő olvasta volna nekem a könyvet.
Kicsit pirulva visszaült, és másfelé terelte a beszélgetés fonalát.
– Szigorúan nevelhettek szüleid, – kezdett bele Károly bácsi, félve attól, milyen sebet szakíthat fel Barna lelkében, de kíváncsi volt eddigi életére – hogy ilyen ember vált belőled?
Barna meglepetten nézett Károly bácsira, váratlanul érte ez a személyes kérdés. Hosszan gondolkozott, honnan kellene kezdeni. A kicsit hosszú gondolkodás miatt Károly bácsi próbált kicsit visszakozni.
– Nem kell válaszolnod, ha nem akaszt. Majd egyszer, ha úgy gondolod, elmeséled.
– Semmi gond, hogy megkérdezte, csak ezen így még soha nem gondolkodtam.
Ismét kicsit a távolba révedt, de aztán folytatta a mondatot.
– Kilenc éves múltam, mikor meghaltak. Mindig bánatos vagyok, mikor visszagondolok arra az időre, amikor még éltek, mert egyre kevesebbre emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, soha nem vertek meg, és ha jól emlékszem meg sem szidtak semmiért. Tőlük csak dicséretre emlékszem, és arra, hogy valóságos dicséretfüggő voltam.
– Ezt, hogy érted? – nézett csodálkozva Károly bácsi.
– Mindenért meg lettem dicsérve, így ha nem kaptam anyukámtól jó szavakat, már hiányzott. Abból tudtam, hogy valami rosszat csináltam, de nem szidtak meg érte.
Barna ismét hosszabban elgondolkodott, szeme egyre jobban csillogott. Látszott rajta, hogy könnyeivel küszködik. Nagyot nyelt, hogy folytatni tudja.
– Anyukámnak volt egy mondása, – nézett hosszan Károly bácsira – jóra szidni senkit nem lehet.
– Várjál, egy kicsit lemaradtam, ezt nem értem.
– Röviden úgy magyarázta anyukám, hogy ha csak szidnak valakit abból nem lesz jó ember.
– Azért ebből még nem következik az, hogy ha csak dicsérik, akkor biztos, hogy jó lesz.
– Az nem, de szerinte dicsérettel, sokkal többet el lehet érni, mint szidással.
– Ezt elhiszem, csak nagyon nehéz így nevelni.
– Amikor meghaltak, ahogy az intézetbe kerültem, már túlsúlyba került a szidás és a büntetés. Dicséretet abban az időben csak Barbarától kaptam. Ő pótolta, a hiányzó anyai szeretetet. Amennyire abban a helyzetben lehetett, a legtöbb időt velem töltötte. Elintézte, hogy könyvtáros lehessek az otthonban. Így már jobban éreztem ott magam. Tanulási időn kívül szinte a könyvtárban laktam. Nagyon sok könyv volt ott, és nekem mindegyik volt a kezemben. – mondta büszkén Barna – Sajnáltam, hogy nem tudom az összeset kiolvasni. Azt az illatot nem felejtem el soha. Mindenki másnak ez csak szag. Leginkább úgy lehet leírni, hogy poros papír szaga keveredve kevés penésszel.
Mesélés közben lepillantott, a még mindig kezében lévő könyvre. Eszébe jutott, hogy meg akart kérdezni valamit Károly bácsitól.
– Kérdezhetek valamit? – fordult látogatója felé.
– Igen.
– Hogy került ez a könyv ide, a kezembe?
Ennek megválaszolására, még nem volt felkészülve Károly bácsi, szerette volna a kérdést akkor megbeszélni, amikor a gyámságot már megszüntették Barna felett. A papírmunkát már elintézte, csak a végzést várta. Az, hogy mikor emelkedik jogerőre az már nem érdekelte. Nyitotta a száját, hogy elkezdje, a nem könnyű magyarázatot, de gyorsan be is csukta, mert kopogtak az ajtón. Felsóhajtott örömében, és kérdő tekintettel nézett Barnára, aki csak ekkor eszmélt, hogy ez az Ő kórterme, neki kell kiszólni, ha szeretné meglátni az érkezőt.
– Szabad – szólt ki a kíváncsiságtól remegő hangon.
Abban a pillanatban feltárult az ajtó.
– Barbara – szakadt ki a név Barnából főleg a meglepetés miatt – Laci bácsi – jött a második meglepetés – gyereket vártok?
Tóth II gyorsan megkerülve Barbarát oda ugrott Barna ágyához, jobb kézzel megragadta csuklóját bal kezével a nadrágzsebében kotorászva.
– Hol a bilincsem? Emlékszel mit mondtam? – nézett nagyon mérgesen mégis mosolyogva Barnára – ha lebácsizol, bilincsben állítalak elő a rendőrőrsre.
– Bocsánat Laci bácsi – szólt Barna erősen megnyomva a megszólítást – ne állítson elő, még gyenge vagyok – könyörgött nevetett.
– Na, jó most az egyszer megbocsátok – nevetett már Ő is – és válaszolva a kérdésedre, igen gyereket várunk, de a nehezét Barbara viseli.
– Jó napot kívánok Barbara, Jó napot őrnagy úr, remélem, engem nem tartóztat le, Én nem mondtam, hogy Laci bácsi.
– Bocsánat Károly bácsi, hogy ilyen udvariatlanok vagyunk, hogy nem üdvözöltük, örülünk, hogy látjuk.
– Én is örülök a találkozásnak, de nekem már mennem kell.
– Nem akartuk elzavarni, maradjon nyugodtan.
– Most jutott eszembe, hogy találkát beszéltem meg egy régi cimborámmal – hazudta, és jelentőség teljesen az órájára nézett – már egy kicsit el is késtem. Viszont látásra Barna.
– Viszont látásra – búcsúztak kórusban.
Nyitotta az ajtót, de ahogy ki akart lépni rajta, majdnem összeütközött Piroska nővérrel, aki megrakott tálcát egyensúlyozott a kezében.
– Károly bácsi, nehogy fellökjön. Hova rohan ennyire?
– Találkám van egyik barátommal.
– Ezt reggel nem mondta, – nézett kíváncsi tekintettel Károly bácsira – mint látja most tálalom az ebédet, amit megbeszéltünk.
– Köszönöm – mondta röviden és tömören Károly bácsi.
Gyorsan megkerülte a nővért és már sietett is a lépcső felé. Mielőtt eltűnt volna a folyosó fordulóban még visszaszólt.
– Viszont látásra, nővérke.
Mikor kilépett a kórház előtti parkba, már kezdett megnyugodni. Maga sem értette, miért lett ideges. Mindig a lehető legjobbat akarta Barnának, ezért ment bele a gyámságba is. Azt sem Ő találta ki, csak hagyta magát rábeszélni. Ha Ő nem vállalja, kijelöltek volna mást.
Akkor sem lesz egyszerű ezekről Barnával beszélni. Főleg attól félt, mit szól ahhoz, hogy felmondta az albérletét, elhordta a holmiját az engedélye nélkül, egy számára idegen helyre. De erről szól a gyámság, – vigasztalta magát – nekem kellett döntenem Barna helyett, és szerintem a legjobban döntöttem. Barna majd elmondja a véleményét, különben sem végleges az elhelyezése. Ha úgy dönt, kereshet magának másik albérletet. Erre a gondolatra elszomorodott, nem akarta megszakítani a kapcsolatot Barnával. Hosszú egyedüllét után ez alatta a két hónap alatt hozzászokott, hogy ismét nincs egyedül. Van valaki, akiről gondoskodhat. Már csak azt kell elérni, hogy a valaki is akarja, és elfogadja a gondoskodást. Ez nem lesz egyszerű, de nem megoldhatatlan – vigasztalta magát. Sok új ismerőse lett amióta bejár Barnához. Felpezsdült az élete, fiatalabbnak, energikusabbnak érezte magát.
– Ismét élek – mondta ki hangosa.
A saját hangját meghalva ijedten nézett körbe, halotta-e valaki. Nem volt hallótávolságon belül senki, pedig a téren sokan sétáltak. Ismét élek, futott át az agyán még egyszer, van értelme az életnek.
– Nem akarok ismét begubózva, depresszióra hajlamosan élni – fogadta meg magában. Előveszem legjobb formámat, és meggyőzöm Barnát, szüksége van valakire, akire támaszkodhat, és akitől segítséget fogadhat el önzetlenül.