Fekete vér? 6-8. fejezet

6. fejezet

A sötétből elé ugrott egy ismeretlen alak, csak annyi szúrt szemet, hogy a feje még ebben a sötétben is világított.
– Ide a pénzed, BÜDÖS CIGÁNY – üvöltötte.
Barnának ideje sem volt megijedni, olyan hirtelen történt.
– Nincs nálam pénz, még hitelkártya sem – hadarta és bízott benne, hogy így semmi értelme tovább feltartóztatni.
Tévedett.
Vállán egy hatalmas ütést érzett – olyan hang kíséretében, amit utoljára az erdőben hallott kiránduláskor, mikor rálépett egy száraz karvastagságú ágra. Tudta, hogy eltört a kulcs csontja. A fájdalom ekkor még nem ért el az agyáig, de térdre esett, és kicsit megszédült. A még használható bal kezével letámaszkodott a járda aszfaltjára, érezte, hogy milyen hideg. Ekkor szemből akkora ruhást kapott az arcába, hogy pillanatnyilag nem számított a kulcscsonttörés. Orra recsegve tört darabokra a szemöldöke felrepedt, ettől nem tudta, hogy a szeme folyt az arcára, vagy csak a vér a szemöldökéből. Szája olyan hosszan felszakadt, hogy kiabálni sem tudott, pedig könyörgött volna az életéért. Valaki hátul páros lábbal ráugrott az alsó lábszárára, de a csonttörés hangját már nem hallotta, mert a hatalmas fájdalom hatására agya már kikapcsolt. Oldalán feküdt a hideg aszfalton, ájultan. Egy kép jelent meg előtte.
Hokedli előtt egy sámlin ülve írta a házi feladatát, betűket rajzolt egy vonalas papírra.
– Nézd, Anyu szépen írom a betűket? – kérdezte anyjától, aki házimunkával „töltötte” kevés szabd idejét, szerette rendben tartani kis lakásukat. De bármit dolgozott egyetlen fiára mindig szakított időt. Most is első szóra odament és megnézte az írását.
– Nagyon szépek – simította meg fia barna haját.
Nevét is innen kapta, mert mikor megszületett, még az ápolónők is csodájára jártak, hogy koromfekete hajú szülőknek, ilyen szép barna hajú gyereke, hogy születhet.
– Látom, komolyan veszed a tanulást – mondta, és melle büszkeségtől dagadt.
– Anyu, Én nagyon szeretek tanulni – mondta Barna.
– Örülök neki, kisfiam. Én is szerettem, de akkor, amikor iskolába jártam nem álltak a szüleim úgy anyagilag, hogy akár középiskolába is elmehettem volna. Minden kereső kézre szükség volt. Ezért lettem csak takarítónő. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbáltam volna kielégíteni tudásvágyamat. Ami könyv a kezembe került, válogatás nélkül elolvastam.
Barna felnézett anyjára, szinte szerelmes volt belé, ami egy ennyi idős gyereknél nem meglepő. Még negyven évesen is nagyon szép volt. Koromfekete enyhén hullámos haja a vállánál lejjebb ért, szeme olyan sötét volt, mint egy-egy szem feketeszén. Arcát egy spanyol primadonna is megirigyelte volna. Ha fekete piros bő szoknyás ruha lett volna rajta, testhez simuló felsővel, nyugodtan beállhatott volna flamenco táncosnak.
– Ha hazajött Apu neki is megmutatjuk? – nem is kérdezte inkább határozottan kijelentette.

Hatalmas fájdalom zökkentette vissza a valóságba. Oldalában érezte valakinek a bakancsát, és a recsegésből tudta, hogy nem egy, hanem kettő, vagy három bordája is eltört. Kicsit tisztult a kép előtte, látta, hogy ismét lendül egy láb az oldala felé. Megpróbálta tompítani a rúgást a karjával, de csak azt érte el vele, hogy az alkarja is eltört. A fájdalom, megint olyan mértéket öltött, hogy elsötétedett előtte minden. Sajnos rövid idő után, mikor ismét fájdalmat érzett, tudta visszatért az ájulásból, legszívesebben ordított volna, de nem jött ki hang a torkán.
Emlékezett rá egyszer olvasta valahol, hogy a haldokló ember előtt lepereg az élete filmje.
– Az enyém nem lesz valami hosszú – gondolta, és rájött, hogy már el is kezdődött.
A következő rúgást ismét a fejére kapta, elsötétedett minden, a fájdalom megszűnt.

7. fejezet

Két ember állt előtte. Az egyik egy rendőr volt a másik egy magas, nagydarab, de nagyon csinos nő. Első ránézésre kicsit túl volt sminkelve, de kedves mosolya ezt feledtette.
– Ne ijedj meg – mondta a nő – engem Barbarának hívnak a Fóti gyermekvárosból jöttem – a gyámhatóság küldött érted.
Ekkor a rendőr helyébe egy másik, igen magas kisportolt ember lépett, civil ruhát viselt, rendőr nyomozó volt. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz, szokták mondani, akik találgatják a másik ember életkorát. Farmernadrág, és póló, volt rajta kiegészítve a mutatóujjára akasztott hátára vetett, alig használt bőrdzsekivel.
Bemutatkozott.
– Takács László vagyok – mondta, és nem kötötte a gyerek orrára, hogy Tóth II. százados, legalábbis a rendőrségen ez a nyilvántartásban szereplő neve. Barna okos gyerek volt, és ijedtsége ellenére is vágott az esze.
– Én nem vagyok árva.
– El kell mondanom valamit – mondta a százados olyan kedvesen, ahogy csak bírta, mert nem akarta megijeszteni a gyereket. Eddigi tapasztalatára és emberismeretére támaszkodva, első ránézésre szimpatikusnak találta – és ilyen irányú megérzésében még nem csalódott.
– A szüleid sajnos – megállt a folytatás előtt, és elgondolkodott, hogy ezt a mondatot pályafutása alatt, már hányszor elkezdte. Be is fejezte mindig, de ebben az esetben át kellett gondolnia, hogy mit mond ennek az ijedt, ám, számára szimpatikus gyereknek.
– Már nem tudnak érted jönni – folytatta, és várta, Barna reakcióját.
– Miért, Apu nem végzett időben a csomagkihordással? – kérdezte.
Apja, egy futárszolgálatnál dolgozott, mint sofőr, vagy, ahogy a névjegyén szerepelt, csomagirányítási menedzser – ezen otthon mindig jót nevettek, ha kézbe került a kis kártya.
Tudta, hogy, ma anyja szabadnapos. Máskor is előfordult ilyen nap, és ha nem akadt otthon halaszthatatlan dolga, elment az apjával, hogy többet legyenek együtt. Minden pillanat fontos volt számára, amit vele tölthetett. Eszébe jutott, hogy ilyen alkalmakor a szomszéd néni jött érte az iskolába. Őt már a tanító néni ismerte, és vele mindig haza engedte.
– Miért nem Rózsi néni jött – kérdezte, már sejtve, hogy valami olyan történt, ami eddig még nem. Szája legörbült, szemébe könny gyűl.
– Most már Ő sem jöhet érted – mondta Tóth II. és legszívesebben magához ölelte volna a gyereket.
– Miért.
– Mert már a gyámhatóság gondoskodik rólad.
– Miért – kérdezte most már tényleg sírva Barna.
– Mert a szüleid meghaltak.
– Hogy? – Hogy? Semmi bajuk nem volt, nem voltak betegek.
– Autóbaleset – mondta a százados, de nem tudta folytatni.
Magához ölelte Barnát, elsősorban azért, hogy megvigasztalja, másrészt, nehogy észrevegye, hogy már az Ő szeme is bepárásodott. Ilyen a pályafutása alatt még nem fordult elő vele. Kemény embernek mutatta, és tartotta magát, ám ennyire fiatal, és sebezhető gyereknek, még nem kellett soha elmondania, hogy elvesztette szüleit.
– Sajnos mind a ketten meghaltak – nyögte ki elcsukló hangom.
Ekkor kissé hátra lépett Barna, kibontakozva a férfi, erős szorításából, amit megnyugtatónak talált, de nem pótolta szülei hiányát.
– Mi lesz velem? – kérdezte szipogva.
– Ezt nem tudom pontosan, de a gyámhatóság gondoskodik rólad – mondta a nagydarab, és melegszívű rendőr.
Eltelt egy kis idő mire Barna kissé lenyugodva, de még mindig sírva az első sokktól, érezve, hogy a vele szemben álló ember szimpatizál vele, megkérdezte.
– Beszélsz velem?
– Miről szeretnél beszélni? – kérdezte, persze tudta, csak húzni akarta az időt, remélve, hogy elkerüli a számára is kellemetlen beszélgetést.
Szemébe nézett, és látta, hogy ebben a kis emberben hatalmas, lélek van.
Barna ekkor megfogta a kezét, és vonszolta a terem egy eldugott sarka felé. Nem ellenkezett. Elvált és gyermektelen volt, kevés tapasztalattal ezen a téren, de ebben a pillanatban tudta, hogy nem tehet mást, mint követi Barnát.
A sarok ahova megérkeztek elég szegényes bútorzattal rendelkezett, két szék, azok sem egymással szemben. Barna ezzel nem törődve leült az egyikre. Tóth II százados felmérve a lehetőségeket, nem tehet mást megfogta a másik széket, és elhelyezkedett Barnával szemben. Tapasztalt rendőr létére, torkában dobogott a szíve, mert egyre jobban átérezte a helyzetet. Ahogy leült és a gyerekre nézett, látta, komoly beszélgetésre számíthat. Zsebébe nyúlt, elővette pipáját. Rózsagyökér fej, fekete műanyag szopóka. Két év és negyvennyolc napja, hogy nem gyújtott rá. Már nem hiányzott neki még is napra pontosan tudta, hogy mióta. Emlékezetes eseménynek számított életében. Azon a napon hagyta el felesége. Egészsége ettől javult, de a folyamatos testedzés ellenére is felszedett egy pár kilót. Mélyet szívott a pipából, pedig tudta, hogy nincs megtömve.
Figyelmen kívül kellett hagynia, hogy akivel szemben leült, még alig múlt kilenc éves. Nem ismerte eddigi életét, szüleiről is csak annyit tudott, hogy meghaltak. Nem szólalt meg, csak várta, mi következik.
Barna lehajtott fejjel ült előtte, könnyeit próbálta visszafojtani, nem sok sikerrel. Tóth II tudta, ebben nem tud segíteni. Pipáját szívogatva várt. Közben arra gondolt erről is le kellene már szokni, olyan gyerekes. Zsebre tette a pipát, amikor az összetört gyerek felemelte a fejét.
– Elmondod?
– Mit mondjak el – kérdezte, pedig tudta mire gondol Barna.
– Miért haltak meg – kérdezte, és könnyei ismét végigfolytak arcán.
– Azt nem tudom, hogy miért – mondta, és ismét a zsebébe nyúlt a pipáért, pedig nem akarta, hogy kinevessék gyengesége miatt. Kellett valami kapaszkodó.
– Azt, hogy hogyan azt el tudom mondani, – szívott egy nagyot a pipából, és gyorsan zsebre vágta ismét.
– Ne tegye el, gyújtson rá nyugodtan – mondta Barna – engem nem zavar, szomszédunk, Feri bácsi is pipázott, nagyon szerettem az illatát, de nem tudom milyen dohányt szívott.
– Ez már csak rossz szokás, több mint két éve nem tömtem meg – mondta és ismét elővette, már lelkiismeret furdalás nélkül.
– Nincs is nálam dohány. Nekem az Amszterdam volt a kedvencem.
– Akkor elmeséli? – kérdezte Barna és már nem sírt.
– Amit tudok, elmondom neked, de muszáj, hogy tudd? – kérdezte, és remélte, hogy sikerül megóvnia a gyereket egy ilyen történettől.
– Igen nagyon szeretném tudni, különben úgy érzem, valami hiányozna belőlem.
A százados elgondolkozott. Kilenc éves gyerekben, hogy fogalmazódhatnak meg ilyen mondatok, milyen nevelésben lehetett része, ami arra készteti, hogy részletesen tudja szülei elvesztésének körülményeit. Mindent el kell mondanom, gondolt magában.
– Nehéz ezt neked elmondanom – közben arra gondolt, még felnőtt emberek sem mindig tudják feldolgozni.
– A régi 7-es úton menetek Velence felé. Érd után nyolc kilométerrel elé ugrott egy mezei nyúl, és, hogy ne üsse el rátaposott a fékre. Talán féltette a csomagküldő cég autóját.
– Nem – kiáltotta Barna.
Tudta, hogy apja nem az autót, hanem az állatot féltette. Nagyon mélyről feltört egy emléke. Alig múlt négy vagy öt éves, ebben már nem volt biztos. Apja egy törött szárnyú galambbal érkezett haza. Elmesélte, hogy nekirepült a szélvédőjének. Az úton hagyni nem volt szíve, ezért berakta a fülkébe. Az sem zavarta, hogy a madár összepiszkította az autót, pedig nagyon kényes volt rá.
Gyerek fejjel hosszú időnek tűnt, amíg a madár sínbe tett szárnnyal élt velük együtt, igaz kalitkában. Amikor felgyógyult együtt kivitték a közeli rétre és elengedték. Sajgott a szíve kicsit, mert megszerette az állatot, de tudta, (legalább is elhitették vele) jobb neki a természetes környezetében.
– A nyulat nem akarta elütni – mondta határozottan.
– A szembe jövő kamion vezetője is ezt állította – gondolkozott el a százados, és észre sem vette, hogy hangosan kimondta.
– Én is ezt mondtam.
Tóth II felkapta a fejét, és akkor jött rá, hogy nem csak gondolkodott.
– Igen, hallottam, sajnos ez hiba volt.
– Miért?
– Nedves, csúszós volt az út, irányíthatatlanná vált a furgon. Eleje átcsúszott a szembe jövők sávjába.
Meg állt a folytatással, megijedt a következményektől. El lehet ezt mondani? Fel tudja fogni? Fel tudja dolgozni ez a törékeny kis ember?
Töprengése túl hosszúnak bizonyult.
– És?
– Tessék? – nézett rá, felocsúdva gondolataiból a százados.
– Mi történt utána – követelte a folytatást Barna.
Rájött, semmi esélye elhallgatni a folytatást, be kell fejezni, ha már elkezdte.
– A szemben érkező kamion, már tehetetlen volt – folytatta – hiába fékezett, a kerekek csak csúsztak.
– Összeütköztek? – kérdezte Barna, mintha már nem tudta volna.
– Igen, de ez még nem minden.
– Történt még valami?
– Sajnos, igen – gondolkodott el ismét a százados. Egyes embereknek miért nem lehet szerencséjük? Ha, nem csúszott volna az út. Ha, nem jött volna mögöttük is egy nagyon megrakott teherautó.
– Hátulról is jött egy kamion – folytatta, és megfogta a gyerek kezét.
– És csúszott az út, – vonta le a következtetést Barna.
– Igen – hajtotta le fejét Tóth II, és nem tudta folytatni.
– Az is neki ment apunak?
– Igen – nézett a szemébe, és nem tehetett mást, ki kellett mondani a történet végét.
– A kis furgon a két hatalmas kamion között összegyűrődött.
– Apu nem tehetett róla, nem Ő volt a hibás – vonta le a következtetést Barna.
– Nem – helyeselt a százados, mert most az volt a fontos, hogy a gyerek megnyugodjon. Ha felnő, lesz neki is jogosítványa, biztos eszébe jut ez a forgalmi helyzet, és átértékeli magában.
– Mi lesz most velem? – kérdezte Barna – Nem élhetek Rózsi nénivel?
– Sajnos ez biztos, vele nem.
– Akkor kivel – faggatta és ismét kezdett legörbülni a szája.
– Sok másik gyerekkel, egy intézetben, ezért van itt Barbara.
– Nem ismerem Őt.
– Meg fogod ismerni hamar, és szerintem Ő lesz az, akire mindig számíthatsz.
– Veled mikor találkozhatok? – nézett a rendőr szemébe, – akkor még mindig nem tudta, hogy rendőr – és úgy érezte, megint elveszít valakit, akivel már egész jól megértették egymást.
– Meglátogatlak, ha időm engedi.
– Megígéred?
– Igen, és ezt veheted fenyegetésnek is, – mosolygott, érezve, hogy ilyen gyorsan még nem kedvelt meg senkit, azaz még egyáltalán nem kedvelt meg egy gyereket sem.
– Mikor – ütötte a vasat Barna, mert tudta, nem hagyhatja annyiban.
– Jól van, na, a jövő héten meglátogatlak, de azt nem tudom pontosan, hogy mikor.
Már ekkor biztos volt benne, hogy ezt nem azért mondta, mert muszáj volt. Mindig tartotta adott szavát, de ez nem az-az eset volt, amikor nehezére esett volna betartani.

8. fejezet

Az első hét nagyon nehezen telt az intézetben, de tartotta Barnában a lelket, hogy Tóth László – még mindig így gondolt rá, – nem tudta, hogy rendőr – eljön hozzá látogatóba. Az egyszeri beszélgetés alatt megszerette, úgy gondolt rá, mint régi, jó barátra.
Eddig az intézetben nem sikerült barátságot kötni senkivel.
Nem rajta múlt. Itt nagyon kemények a feltételek. Ahhoz, hogy egy újonnan érkezettet elfogadjanak, kevés, hogy jól rajzol. A képességei számítanak, és az nem számít bele, hogy helyesen ír. Ebben a környezetben az elfogadás attól függ, hogy ki milyen vagány. Kinyújtott nyelvel szamárfület mutatni a nevelő mögött, ott kezdődik a dolog. Ez még megy is Barnának, de tudta ennél tovább nem fog menni soha, még ha nem lesz az intézet legelismertebb gyereke, akkor sem.
A bejárati ajtó előtt a küszöbön ült, pár perccel ezelőtt érkeztek haza, Barbarával, szülei temetéséről. A többiek iskolában vannak, tehát maradt egy kis szabadideje, hogy gondolataiba mélyedjen. Nem látott még ilyen temetést, – még temetést sem – volt min elgondolkozni.
Az eddig érzett meleg napfényt – ami december végén elég ritka – eltakarta egy hatalmas árnyék. Felnézett, mitől lett ilyen sötét.
– Örülök, hogy látlak – mondta Tóth II – érezve, hogy nem várt meglepetést okozott.
– Már vártalak, – nézett rá Barna kicsit szemrehányóan – azt mondtad, egy héten belül meglátogatsz.
– Nem tudtam előbb jönni, – mondta a százados – de a temetésen ott voltam.
– Nem láttalak.
– Csak távolról néztem. – soha nem szeretett temetésre járni, de sajnos munkájához tartozott, hogy távolról figyelje a temetésre érkezőket. Ebben az esetben nem sok megfigyelni valója volt. Barnát látta, Barbarával, és a papot, aki ökumenikus temetést celebrált.
– Szép temetés volt.
– Ilyen a szép temetés? – kérdezte Barna.
– Igen. – szépen beszélt a pap, az alkalomnak megfelelő zene szólt, a vízsugarak szépen eloszlatták a hamvakat.
– Nem tudtam, – mondta Barna, mert amikor nézte nem értette, hogy mi az a sok víz, közben mi az a porfelhő.
– Nem meséltek róla, hogy milyen temetés lesz?
– Nem.
Nevelői nagy hibát követtek el, gondolt bele a százados. Nem készítették fel a temetés részleteire. Így a megfelelő pillanatban el sem tudott búcsúzni a szüleitől. Nem tudja hova kerültek.
– Szüleidet elhamvasztották – mondta bízva benne, tudja mit jelent.
– Hogy – kérdezte Barna csodálkozó szemekkel.
Megint szembesüt azzal, hogy olyan dolgot kell elmagyarázni, amire a rendőrtiszti képzésen nem készítették fel. Kezdje azzal, hogy az emberi szervezet több mint hetven százaléka víz? Meg értené? Meg értené, hogy elégetés után megmaradnak a vastag csontok, amit még porítani kell?
– Az elhamvasztás azt jelenti, hogy utána a testből csak hamu marad – próbálta leegyszerűsíteni az eseményt.
– Azt szórták ma szét? – kérdezte Barna, és sírni kezdett.
– Nem tudtam, hogy az a por anyu és apu volt.
– Visszakerültek a földbe. Porból leszünk, porrá leszünk. Így szokták mondani.
– Ha tudtam volna, integetek nekik – mondta Barna, könnyeit törölgetve.
– Mikor látom őket újra?
– Sajnos soha.
– Akkor, hogy mondom el nekik, hogy mi lett belőlem, mire vittem az életben. Anyukám mindig azt mondta, ha ügyes vagyok, sokra viszem.
– Ha mondani valód van, kimész oda ahol elszórták őket, vihetsz virágot, és elmondod nekik, amit szeretetnél.
– Akkor jó – mondta Barna, és úgy látszott lezárta az ügyet, de belül még mindig nagy űr tátongott.
– Miért nem jöttél előbb? – kérdezte.
– Jöttem volna, elhiheted, de olyan ügyön dolgoztam, hogy aludni is alig volt időm az utóbbi időben.
– Miért mit dolgozol? – ez a kérdés most először hangzott el Barna szájából.
– Rendőr vagyok, – mondta Tóth II.
– Akkor hogy kell szólítani – kérdezte Barna.
– Százados vagyok, de nem szeretném, ha így szólítanál.
– Akkor, hogy.
– Mond csak egyszerűen, azt. Hogy Laci.
– Nem Laci bácsi? – kérdezte Barna kicsit huncutkodva.
A százados vette a lapot, és keményen visszavágott.
– Ha egyszer is lebácsizol, előveszem a bilincsemet, és beviszlek előzetes letartóztatásba – mondta, és felkapta Barnát, megpörgette a levegőben, mintha a saját gyereke volna.
Mind a ketten nagyot nevettek, és úgy érezték, ezt a kapcsolatot semmi nem ronthatja el. Együtt bementek az épületbe.
– Megmutatod a szobádat – kérdezte Tóth II, vagyis Laci.
Már csak így gondolt rá, mint legjobb barátjára.
– Persze, gyere velem.
Kézen fogva mentek a folyosón, elhaladtak egy nyitott ajtó előtt. Barbara kiszólt mikor meglátta őket.
– Üdvözlöm százados – mondta és mosolyogva az ajtajához sietett – régen láttam. Megnézik Barna szobáját?
– Én is üdvözlöm, örülök, hogy ismét találkozunk. Igen szeretném látni a helyét.
– Majd később találkozunk – remélte Barbara.
Most látta másodszor a rendőrt. Már első alkalommal is feltűnt, hogy milyen szimpatikus. Harminckét éves létére lehetne végre valami komoly kapcsolata, – gondolta, – mert az utóbbi időben nem volt senkije.

A folyosó végére értek Barnával, aki kinyitotta a baloldali utolsó ajtót.
– Ez az én szobám, vagyis a mienk, mert hatan lakunk benne.
A százados még nem járt ilyen intézetben, ezért, meglepődött a látványon, ami fogadta. Arra számított, azzal találkozik szembe, amit utoljára a rendőrtiszti főiskola laktanyájában látott. Két oldalon emeletes vaságyak, köztük éjjeliszekrény méretű kis szekrények. Az ágyak egyforma kék pléddel letakarva, a lábrésznél egyforma szélesre hajtott fehér lepedővel. Ezzel szemben a szoba szépen volt berendezve. Az ágyak párhuzamosan körben a fal mellett, és nem vaságyak, hanem barátságos pasztellszínű vászonnal húzott heverők, alattuk ágyneműtartóval. Középen tágas tér nagy szőnyeggel, rajta terebélyes asztal, hat székkel. Az ajtó jobb oldalán, hat darab fél méter körüli mennyezetig érő, középen két fiókkal megszakított egyajtós szekrény. Minden nyitható rész zárral ellátva. Az ágyak fölött polcsor, a gyerekek tanszereivel, és ahogy meg tudta állapítani, valószínűleg kedvenc játékával, vagy kabalájával.
– Ez nagyon szép szoba – mondta László.
– Nekem is tetszik – nézett körül Barna, mintha most látná először – de az otthoni jobban tetszett, pedig nem volt ilyen nagy.
– Szobatársaid milyenek.
– Rendesek velem, – gondolkozott el, mert eszébe jutott az első nap, amikor ide került.

Bevezette a szobába Barbara, és bemutatta egyenként a szobatársait. Hasonló korúak voltak. Megmutatták neki a szabad ágyat, és szekrényt. Barbara magukra hagyta őket, de mielőtt becsukta volna az ajtót még visszaszólt, arcát haragosra váltva.
– Jól viselkedjetek vele, mert ezentúl úgy fogtok együtt élni mintha testvérek lennétek.
Még egyszer körbejártatta tekintetét a szobán és lakóin, majd becsukta az ajtót.
Alig kezdte kipakolni kevés holmiját, ismét hallotta a kilincs nyikorgását. Szobatársai arcán ijedtséget fedezett fel, de nem tudta az okát, mert az ágya az ajtó mögött volt és nem látta ki jött. Sajnos hamarosan rájött, mikor beljebb léptek. Két fiú állt az ágya mellett, rögtön látta, hogy több évvel idősebbek nála, és szobatársainál. Az egyik már fogta is a sporttáskáját, könyékig belekotort, nagyot nevetve.
– Nézzük mit hozott az új fiú, – és már dobálta is szanaszét a táska tartalmát.
– Nincs benne semmi különleges – mondta Barna a tudatlanok nyugalmával.
Ekkor vette észre, hogy szobatársai körül veszik a betolakodókat.
– Ha nem takarodtok, ki azonnal megyek és idehívom Barbarát – kiabált Géza, látszott, hogy ő a legbátrabb közülük.
– De nagy-legény vagy, kérsz egy pofont – kérdezte Ottó, bízva benne, hogy megijeszti a kisebbet. Keze már nem kotorászott Barna holmijában. Nem is tudott volna, mert a kisebbek körbe állták őket, és szorították az ajtó felé.
– Nézd már Tamás – szólt oda társának – kis vakarcsok, gyere, verjük meg őket.
– Még egy szó, és hívom Barbarát – kiabált velük ismét Géza.
– Gyere Ottó, majd máskor, most túl sokan vannak. Ne csináljunk balhét, a legutolsó büntetésünk sem telt még le.
– Csukjátok be az ajtót, de kívülről – kiabált velük tovább Géza.
Az ajtó becsukódott, és csak akkor érezte meg, hogy egész idő alatt a torkában dobogott a szíve.
– Nagyon megijedtem – nézett hálásan szobatársaira.

– Hahó, Barna, itt vagy még – kérdezte László, mert látta, hogy nagyon messze járnak a gondolatai.
– Ne haragudj, csak eszembe jutott az első napom.
– Azt akartam mondani, hogy rendesek, az első naptól kezdve. Úgy bánnak velem, mint ha testvérek lennénk. Mindig is szerettem volna testvért, de nem így, – szomorodott el Barna, mert ismét tudatosult benne, mennyire egyedül van.
– Géza, Ő a legbátrabb köztünk. Nincs kinevezve, de mind úgy nézünk rá, mint szobaparancsnokra. – kezdte bemutatni társait.
– Zsolt, matekzseni, bármi problémánk van ezzel a tantárggyal, mindannyian hozzá fordulunk, és nem érti, hogy mit nem értünk.
– Béla, egy takarító zseni, azért ilyen szép a szobánk. Minden tisztasági versenyt mi nyerünk. Látszik rajta, hogy szívesen csinálja.
– Sanyi, művész. Minden dekorációt a szobában Ő készített.
Ekkor nézett tüzetesebben körül a százados, és csodálkozott el, hogy a szobában több akvarell van a falon, amiről azt hitte, hogy jelentős festő alkotásairól készült reprodukciók. Non-figuratív alkotások voltak, de a színek használata, a vonalvezetés perspektívát adott valamennyi képnek.
– Ezt mind Ő festette – kérdezte csodálattal.
– Igen, állandóan fest és rajzol.
– Ki keretezte be a képeket.
– Lajos, Ő a hatodik a szobában, ezermester. Tíz éves múlt, de jobban bánik a szerszámokkal, mint a technika tanár, és ezt Ő is elismerte. (Bizonyára kis iróniával a hangjában.) Barbara elintézte, hogy annyi keretezéshez való anyagot kap, amennyit csak kér, és használhatja az intézet technika termét foglalkozási időn kívül, persze csak akkor, ha valamelyik nevelő is vele van. Azért be kell vallani a felügyelő tanároktól rendszerint segítséget is kap, ha úgy érzi, hogy számára valamelyik munkafolyamat nehéznek bizonyul. Ennek fejében, ha az árvaháznak van szüksége hasonló munkára, azt is meg kell csinálnia.
– Nagyon jó társakat fogtál ki – mondta László – irigyelnélek, ha nem tudnám hol vagy.
– Nem olyan rossz itt… – harapta el a mondatot Barna.
Rendőr volt, és érezte, azért szakadt meg a mondat, mert csakkal kellett volna folytatni, de Barna nem olyan, hogy panaszkodjon.
– Van valami baj? – faggatta.
– Nincs, csak még nem sikerült teljesen beilleszkednem. Majd rendbe jönnek a dolgok – mondta kicsit elgondolkodva, de úgy döntött egyelőre nem mondja el problémáit Lászlónak.