Állok a cuccaimmal az ágy végében. Idén már a harmadik kórházban vagyok. Egyágyas kórteremben szállásolnak el vendéglátóim, ami aránylag tiszta. Zuhanyzó és budi is van. Irritáló színű csempe, hozzá nem illő mozaikkal, a függöny még otrombább, az ablakon rács. A nővérhívó gombot nem látom.
Nem válogathatok, ingyen van. Meg kellene néznem, rám zárták-e az ajtót. Ha igen, akkor baj van, valószínűleg fertőző vagyok. Nem szeretnék, ha megpattannék innen, terjesztve a kórt, járványt zúdítva ezzel az egészséges társadalomra.
Jobb, mintha zombi lennék? Azokat sosem tudják lenyomni végleg. Mindig akad egy ember a csoportból, aki nem bírja az iramot. Menekülés közben hasra esik, aztán annak annyi. Minden kezdődik elölről. Talán mégiscsak zombi leszek, de akkor kétszer kellene meghalnom.
Kaparásnyomokat keresek a falon, ha nincsenek, akkor nem sokat szenvedett az előző lakó. Vagy azért, mert állandóan nyugtatózták, amíg végleg el nem szenderedett.
Beindul a fantáziám, elképzelem, amint az előző beteg itt haldoklik, szökni próbál, de a rácsok visszatartják. Le van gyengülve, csont és bőr, menni alig bír. Nem akar ebben a randán csempézett elfekvőben meghalni, de az ajtó zárva. Utolsó napjai közelednek, és nem így szeretné befejezni földi pályafutását. Biztosan síneket, hidat, vagy metrót szeretne jobban, esetleg egy forgótárast. Lehetne bármi, amivel meg tudná rövidíteni ezt a borzalmas procedúrát. Nem akarja, hogy a földön fekve találjanak rá az ápolónők, durvább esetben a családja. Nem hagyhat maga után ilyen nyomasztó emléket, menekülnie kell innen! Az egészséges emberek nem értik meg, hogy ő nem így szeretné, nem így akarja a befejezést. A zajra bejönnek a nővérek, és pehelykönnyű testét visszatuszkolják az ágyba. A nyugtató injekció kéznél van. Egy szúrás, és ő lassan pislogva elkábul. Szűnik az akarat, az azonnali halál utáni vágy. Félálomban azt reméli: talán most sikerül.
Már értem, miért vagyok itt. Rám is ez vár! Telepumpálnak majd mindenféle orvossággal, hogy ne hangoskodjak, ha beugrik értem a kaszás! Legyek majd kussban, ne verjem fel a folyosó csendjét. Ne szakítsam félbe az ápolónők meghitt telefonbeszélgetéseit, ne zaklassam fel az ügyeletes orvost, aki kávézni van már órák óta.
Ígérem, nem akadályozok majd senkit a munkája megfelelő elvégzésében! A fogatlan takarítónőt sem fogom túlórába kényszeríteni! Véletlenül sem szeretném, hogy az üvöltözéssel megspékelt haláltusám felverje a többi lakót a csendes pihenő ideje alatt, esetleg éjnek idején.
Így lesz! Nem fognak tudni róla, amikor a kaszás rothadó lovai mögé kötött, koszlott hintaján vágtázom az alvilág felé.
Nyílik az ajtó, kopogás nélkül. A kórházakban ez már megszokott dolog? Ezzel is rámutatva a tényre, hogy különbség van betegek és az őket gyógyító emberek között. Még az is felettük áll, aki az ágytálakat üríti? Ki vagyunk szolgáltatva akár a takarítónő szeszélyeinek is? Ha éppen a WC-n ülök, benyit és rám förmed, hogy húzzam fel a lábaimat, mert szeretne felmosni?
Én nem mehetnék be az orvoshoz kopogás nélkül, és a nővérszobába sem. Amúgy sem tenném, mert nem vagyok olyan bunkó, mint ez a tag, aki éppen látogatást tesz nálam. Fehér köpeny van rajta. Ápoló lehet, de akár betegszállító is. Biztos jött a markát tartani, mint a szállodákban a csomaghordó fiúk.
De ennek a fehér köpenyes csávónak most nem fog összejönni. Nem kell vinnie sehova, és gyalog jöttem fel ide. Nem tartozom neki semmivel! Levegőt alig kaptam, mégis felmásztam a harmadikra, és csak kétszer kellett megállnom, pihenni. Fájt a hátam és szúrt az oldalam, mégis itt vagyok, segítség nélkül! A lift előtt sokan várakoztak tolókocsikban ülve sápadtan, soványan, agyongyógyszerezve. Nem volt kedvem egy légtérben utazni velük. Nehogy elkapjak valamilyen betegséget.
A pasas, fehér köpenyben, áll velem szemben, nézzük egymást. Megszólalni nem akar, bemutatkozni sem. Fehér köpenye érdekes kontrasztban van az arca színével. Napbarnított, nem kicsit. Egy név van a mellére tűzve, átfutom. Ő egy kiejthetetlen nevű orvos, papírokat nem látok nála.
Biztos nem beszéli még elég jól hazánk nyelvét, hogy az itt honos emberekkel kommunikálni tudjon, de már orvos.
A barna arcú, fekete hajú, fehér köpenyes állítólagos orvos továbbra is hallgat. Zsebébe nyúl, kivesz egy gumikesztyűt. Tudományos tekintettel húzza fel a jobb kezére, szára csattan a csuklóján, majd várakozva pillant rám. Nálam pedig leesik a tantusz: Te sarlatán! Az én seggembe nem fogod feltolni az ujjadat!
Csóválom a fejem, megelőzendő a kínos félreértéseket. Közlöm vele, hogy én daganatos vagyok, és az közel sem ott van, ahol ő kotorászni szeretne.
Nem jön zavarba. A zsebeiben turkál. Előhúz egy fecnit, felém nyújtja, rajta egy név.
Nem megyek közelebb hozzá. Bizalmatlan vagyok, ezek után főleg! Innen is látom azt a rohadt papírt. Nem az én nevem van rajta!
Sanda mosoly ül ki az arcára, mintha azt sugallná: ha már úgyis felhúztam ezt a kesztyűt, nem lehetne mégis?
Vérfolt nincs a köpenyén. Megfojthatta áldozatát, akitől a varázspalástnak számító köpenyt orozta. Szabadon járkálhat benne a folyosókon, az orvosi étkezőbe is bemehet anélkül, hogy bárki megkérdezné: Ki a fene maga?
Ehelyett mindenki előre köszön neki. Senki nem sejti, még a takarítónő sem, hogy ez az ember egy perverz, aki kórteremről-kórteremre járva ujjazz meg védtelen, naiv, gyógyulni vágyó betegeket.
Aki szemfülesebb, mint én, annak mutat egy kamu papírt kamu névvel, és megvan az alibi. Este jóllakik a halottak megmaradt vacsorájával, azután visszalopódzik az alagsorba, és éjszakára elrejtőzik.
Vajon hányan kérdőjelezték meg ennek a vizsgálatnak a szükségességét? Nem akarom tudni, hiszen mások számára az orvos szava szent.
A kuruzslókat, a gyógyító embereket régen is nagy becsben tartották. Tisztelet övezte őket, és a jámbor népek áldásosnak vélték ügyködéseiket. Kezelésképpen mindenkin eret akartak vágni.
Kuruzslás, ráolvasás, rontások levétele… Akkoriban sokan bele is haltak a kezdetleges módszerekbe. Függetlenül attól, hogy mi volt a beteg panasza, általában beöntést is javasoltak neki, kúraszerűen.
A gyógymód változik, a betegek hozzáállása nem. Ha fehér köpenyt látnak, azt teszik, amit az abból szóló mond nekik.
Az álorvos időközben kioson az ajtón, ahogy bejött, köszönés nélkül. Leülök az ágyra és felkeccintek végre egy sört. Hűtő nincs, megiszom mindet, amíg hideg.
Kotorászom a cuccaim közt. Csak a legfontosabbakat hoztam magammal. Renitens beteg vagyok, nem követem a kórházi divatot. Nem flangálok papucsban, nem bújok pizsamába, nem veszek fel köntöst, mert még a látványuktól is hányok. Ha felvenném, beismerném magamnak, hogy hosszabb távra rendezkedtem be ebben a bentlakásos intézetben. Nem öltözöm olyanokba még otthon sem, nemhogy itt, a halálsoron!
Kopogtatnak a szállásom ajtaján. Mi a franc? De fontos lettem! Mindenki engem akar megujjazni?
Ápolócsaj dugja be a fejét a félig nyitott ajtón. Kérdezi, zavarhat-e egy kicsit.
Bólintok, hogy igen, számban cigivel, kezemben sörrel.
Erre ő bevágtat, ledobja magát mellém az ágyra, még be is lengek tőle, és közli velem, hogy k*rva meleg van!
Azt is mondja, a sör még hagyján, de ugye a cigit nem itt bent akarom elszívni?
Kegyes hazugság gyanánt megnyugtatom, hogy ilyen meg sem fordult a fejemben.
Az ápolócsaj egykorú lehet velem. Kicsit túlsúlyos, talán ezért szuszog annyira, és ezért is szakad róla az izzadság. Hóna alatt papírok, az orrában, szájában piercing, alkarjain tetoválás. Pink-sárgás a hajszíne, némileg zöld beütéssel, mindez elég durván összekaszabolva, amit el is feküdhetett éjszaka.
Az ápolócsaj beletörli homlokát a pólója ujjába. Azt mondja, kicsit hadd fújja ki magát.
Kérdezzem meg tőle, hogy ismer-e ezen az emeleten fura nevű orvost, aki külföldi, és gumikesztyű fétisben szenved?
Csak összezavarnám, ha elmondanám az esetemet, akkor meg valószínűleg a frászt hoznám rá.
Nem fogok nyomozni az ügyben. Ha meglátom valahol azt a settenkedőt, és ha tényleg nem orvos, úgyis addig fogom ütni, amíg mozog! Gumikesztyűjét ráhúzom az arcára, és lehajítom innen, a harmadik emeletről!
Sid Clever