Feketén-fehéren

Mint ahogy az ifjú ősz szele lassan szétbontja a hajladozó rózsák fejét, s szírmait tova viszi a messzeségbe, pont olyan érzés volt az egész: gyönyörű lebegés, mely mélyén ott lapul valamiféle gyengéd fájdalom. Aztán fülsüketítő csend és erős fény, ami mindent elvakított.

A következő percben már egy halványan megvilágított szobában állt. A levegőben nem fedezett fel semmiféle jellegzetes illatot, a sötétben tornyosuló falak pedig jelentéktelenül csupaszok voltak.

Körülnézett.
A pici szoba üresen tátongott, de a szeme megakadt egy üres asztalkán, amely minden keskenysége ellenére furcsamód magas volt. A karmesterek kottatartójára emlékeztette, de ezen nem lapok, hanem egy hatalmas, csukott könyv pihent. Egész életében sokat olvasott, de ilyen roppant nagy könyvet még sosem látott. Közelebb lépett. Legnagyobb megdöbbenésére az ő neve volt a könyvre, címül írva:

Danielle Bare

Mást is hívhattak így, de ő nem hitt a véletlenekben. Ujjai hegyével végigsimított a fekete bőrkötésen, végig a kiemelkedő, cifra betűkön, majd egy félénk mozdulattal kinyitotta. Olvasni kezdte:
1985, Párizs
Danielle Bare megszületett, édesanyja két napra rá meghalt…
Hírtelen, mintha villám csapott volna bele. Ezt a könyvet róla írták! Kapkodni kezdte a levegőt, hevesen dobogott a szíve, majd mohón lapozgatni kezdett. Lapozott és lapozott.

Nem érdekelték a csecsemőkorában történtek, valahogy jelentéktelennek érezte ezeket a korai eseményeket. Aztán nemsokára megakadt a szeme az egyik bejegyzésen:
Egy pocsolyában nézte a felhőket, majd amikor megunta, páros lábbal ugrott a vízbe. Örült, hogy szétrombolhatta azokat a hibátlan pamacsokat. Megállt egy percre. Ez az első dolog, amire emlékszik, a könyv szerint olyan négy éves lehetett. Elmosolyodott, majd lapozott.

A nővérével sokat veszekedtek… állott egy későbbi lapon, s ő elgondolkodott rajta. Tényleg, már akkor is így volt? Ahogy végiggondolta rájött, igen, sokat vitáztak. Még most is erősen benne él, hogy mindkettőjüknek kellett a kutya, de idővel elmúlt az újdonság varázsa, és egyikük sem akarta sétálni vinni. Szidták egymást, irigyek voltak, titkolóztak, s ahogy múltak az évek, ők egyre jobban eltávolodtak egymástól (persze, nem a kutya miatt). Majd mikor elköltöztek a szülői házból, többé nem tartották a kapcsolatot. Fájdalmasan csapott belé a gondolat, hogy hiányzik a nővére… és más is! Barátok, rokonok, akikkel valaha közös úton mentek, majd eltávolodtak, s ő többé nem kereste őket.
Büszkeség vagy lustaság?
Menekülni akart a gondolat elől, ezért tucatnyi oldalt összefogva gyorsan lapozott.

Általános iskola
Nem volt rossz tanuló, bár jó se. A gyerekek közösségi életéből kivette a részét: a többség mellé állva, szidta a „duci” Melanyet.
Nehezen, de igazat kellett adnia az írottaknak. Most már, felnőtt fejjel nem értette akkori viselkedésüket, hiszen az a lány nem volt gonosz, vagy rosszindulatú, ők mégis úgy bántak vele, ahogyan senkinek se kívánná. Hatalmasnak érezték magukat, ahogy csapatba verődve, bátran piszkáltak másokat. Talán egyszerűen csak unatkoztak…

Megborzongott. Marta belülről a bűntudat, hiszen valakinek tönkretették a gyerekkorát, s ebben neki is része volt. Nem akart rá gondolni, ezért gyors lapozásokba kezdett. Szeretett volna most már valami jót is olvasni.
Az osztályban Gerard volt a legjobb tanuló, szünetekben inkább olvasott, nem sokat beszélt a többiekkel. Danielle pedig fogadásból kikezdett vele, ámította, s a háta mögött jót nevettek a fiún. Aztán kiderült, és Gerard évekig nem tudta kiheverni…
Ezt azóta már el is felejtette, vagy csak el akarta? Kegyetlen tréfa volt, de már rég megbánta! Na de elég-e valamit megbánni? Vajon ezzel minden el van intézve?

Lapozott.
Középiskola
Volt egy matektanárnő, akinek az óráit lélegzetvisszafojtva hallgatta. Először csak megkedvelte, maga sem értette, hogy lehet egy tanárról bármiféle pozitívat gondolni. Aztán később, többször is felderengett egy szűnni nem akaró gondolat benne: „Hogy milyen jó lehet a gyerekeinek. Ha neki ilyen anyja lehetne!” Rengetegszer elképzelte, hogy alakul a sorsa, ha oda születik.
Dühös volt ezekért a mondatokért! Dühös, mert ezekről az érzésekről, soha senkinek nem beszélt, most mégis benne vannak egy könyvben. Nem akarta, hogy bárki más is olvassa. Nem akarta, hogy megtudják róla, egykor ilyen szánalmas álmokkal ámította magát.

Mérgesen lapozott tovább, több tucat oldalt összefogva.
Az érettségit csak valami jó szándékú tanárnak köszönheti. Ezzel tisztában volt, magában elrebegett egy „köszönöm”-öt, majd tovább olvasott.

Munkakeresés.

Albérlet.

Nem jutott sehová, nincs senkije. Pedig gyerekként milyen színes, gyönyörű jövőt álmodott! De a Sors nem ilyet adott! Igen, a Sors a hibás.
Vagy… ő maga?

Az utolsó oldalakon a diszkóbalesetet olvasta, s akkor hírtelen eljutott a tudatáig, hogy meghalt, hiszen ez az egyetlen racionális magyarázat a könyvre.

Az üres lapokra meredt…
Gyötrelmes tűnődéséből halk, ám egyre hangosodó beszédere kapta fel a fejét. Valahonnan messziről visszhangoztak, egyre mélyebben, egyre hangosabban, már már fájón.
– Danielle, kérlek, térj magadhoz! – sírt egy ismerős, reményvesztett hang.
Hírtelen eltávolodott a könyv, összemosódtak a falak, és egyre hangosabban dübörögtek a zajok körülötte.

Kinyitotta a szemét. Kórházban volt. A kisírt szemű, sápadt nővére fogta kezét. Föléhajolva, többen is kérdeztek tőle valamit, s ő bólintott, jelezvén, hogy itt van, él, de gondolatban még odaát járt. Megértette a könyvet, ez a másvilág első fázisa. Nincsenek mindentudó bírák, vagy tárgyalások, csak betűk. Tettek feketén-fehéren. Szembesítés.

Kínzón zsongtak fejében az olvasottak, és az üres lapokra gondolt. Arra, hogyha egyszer majd újra a könyv elé kerül, szívesen olvassa vissza a végét, tudjon nevetni, legyen büszke…
A nővérére nézett, és elhatározta, hogy ezután tartani fogja vele a kapcsolatot, kerüljön bármibe!

Rendezni fogja az életét, hisz csak rajta múlik, hogy alakul a jövője!

Danielle talán csak képzelgett élet és halál közt lebegve, de az is lehet, hogy tényleg létezik mindannyiunknak egy könyve. Egy könyv, amelyben minden tettünk szerepel.
Mit gondolsz, te szívesen olvasod majd azt, ami benne áll?