Felbukkanó

A jövő előrevetíti árnyékát, amikor a portán kapott kulcs elsőre beletörik a zárba. Ott állunk öcsémmel a díszesnek szánt szállodai ajtó előtt, a helyhez egyáltalán nem illő cirádás, aranyozott negyvenhetes szám pedig gúnyosan bámul ránk. Ide pedig nem juttok be olyan egyszerűen – súgja. Tegyük hozzá, még ő sem tudja, mi vár a háta mögött rejtező, egyelőre elérhetetlen szobára.

Én tizenöt, öcsém nyolc éves. Ilyen korban nem bejutni valahová még izgalmas kaland. Jöhetnek a filmekben látott módszerek, amikor titkos-ügynökként kell behatolnunk az ellenség bázisára, fedett akció keretében. Sajnos szüleink a folyosó túlvégéről, ahol az ő szobájuk van, idejekorán észreveszik a kibontakozó akciót, elkobozzák a bicskát és a ki tudja honnan odakerült lapos kis fémlemezt, majd öcsémet leküldik valakiért. Már előre örülök a zűrzavarnak, amit egy bolgár hotel portáján fog okozni.

De csodák csodára, percek múlva megjelenik egy rátermettnek látszó, határozott felnőttel. Mint később kiderül, nem a gondnok, hanem a biztonsági főnök az illető, de sebaj, intézkedik, elhiszi, hogy beköltözni szeretnénk és nem kifosztani akarjuk a szobát. Habár később az utóbbi lehetőséggel hamarabb kibékülnének.

A következő órákban még semmi különös nem történik. Anyánk odaadja öcsémnek a kétkilós sajthengert, tegye el valahová. Tudja, úgysem lesz nekünk elég az ütemezett étkezések során kapott porció. Hiába vagyunk olyanok, mint két mozgékony fogpiszkáló, annyit eszünk, mint a fél csoport összesen.

Aztán este elveszünk. Illetve nem teljesen, mert mi tudtuk, hol vagyunk, csak azt nem, hogy minden más hol van. Beleértve azokat is, akik minket keresnek. Végül az egyik strandos szemétgyűjtős szekér-szolgálat, mert ilyen is van, lóháton hazavisz minket. Pontosabban ő ül a lovon, mi pedig egy kordéban. Nagyon kedves velünk, szerintem imponál neki, hogy a többi turistától eltérően mi nem nézzük le és problémázás nélkül beülünk a kissé lótrágyaszagú alkalmatosságába. Éhesek vagyunk na, ilyenkor átértékelődnek a prioritások. A szüleink szerint egy kicsit túl sok borravalóval köszönjük meg a fáradozását, de onnantól kezdve bármerre megyünk, bármelyik szekeres boldogan fuvaroz minket. Már messziről megismernek. Szerintem jó dolog barátságban lenni a helybéliekkel.

Ezek a fránya hotelkulcsok. Több ugyan nem törik el, de mindegyiken félkilós fagolyó fityeg. Szó szerint dög nehéz. Szinte kiszakítja a zsebünket. De valamiért mind világosbarna színű, ha egyszer kiesik, képtelenség megtalálni a strand kilométereken át nyúló, széles homokjában. Már vagy négyet elveszítünk, mire szólnak, azért olyan nehezek, hogy elmászkáláskor ne felejtsük el leadni a recepción. Hát ez lehet, hogy a felnőtteknél működik.

A két hétből már vagy négy nap eltelik, amikor fura szagok kezdenek terjengeni a szobánkban. Mármint azon felül is furák, amik egy fiúk által belakott szobában életszerűek. Fel-alá mászkálunk, keressük a forrását. Végül a szekrényben, a pulóverek mögött rábukkanunk. Leghátul persze, mert ugyan hova máshová tennénk pulóvereket a negyven fokos nyári hőségben? Na mindegy, lényeg, hogy megvan a szag oka. A sajt az, ami már öntudatra ébredve, kíváncsian mászkál a polcok mélyén és szabadulási terveket sző. Kérdezem öcsémet, miért nem a hűtőbe rakta? Ja, mert nincs hűtőnk. Akkor jó. De valamit csinálni kell vele, így nem maradhat, mert ha kiszabadul, akkor éjszaka álmunkban fog megtámadni. A kezébe nyomom, tüntesse el, élőlényt nem eszünk.

Bólint, rendben. Most pedig irány a strand. Ebéd előtt visszaérünk, a bűz karakteresebb, mint valaha. Szemlátomást a takarítók sem voltak, vagy valahol aléltan fekszenek. A sajt pedig épp kapaszkodik kifelé a szemetesből. Nézek öcsémre. Most mi van? – néz vissza. Ez a szobai szemetes, te agyalágyult! – világosítom fel. Vállat von, jön a B-terv. Fogja a sajtot, hihetetlen, de puszta kézzel, és elindul vele a terasz felé. Még időben elkapom a karját.
– Most hová viszed? – faggatom.
– Ledobom a bokrok közé, ott nem veszik észre.
– Egyrészt ezt nem lehet nem észrevenni. Már a műholdak is észlelték a kipárolgását.
– Tényleg? – kerekedik a szeme.
– Meg aztán ha idedobod a terasz alá, akkor először a szag jön fel, utána az alattunk lakók. Egyikkel sem nyerünk, hidd el!
– Akkor? – néz rám tanácstalanul, miközben a sajt lassanként kezdi benyelni a kezét. Félek, ebből utókezelés lesz.
– Menj ki és tüntesd el valahol, ahonnét nem vezethető vissza hozzánk.
Így is történik, én pedig reménykedem, hogy a takarítók, ha bárhol megtalálják szomorú és büdös barátunkat, nem kötik össze a negyvenhetesben érződő hasonló szaggal. És remélem, az öcsém nem akarja valakinek eladni.

Nem akarta. Közeleg az ebéd, ideje indulni a közeli étterembe, ahová a csoport be van fizetve. A lift rossz, a lépcsőn rohanunk le. Aztán a földszinten látjuk, miért zárták le. Valamelyik őrült betett a közepére egy guriga iszonyatosan bűzlő valamit és úgy küldte le a földszintre. Emiatt cserélik benne a padlószőnyeget és az egész kárpitot, mert a szag úgy beleitta magát, a foltokról nem is beszélve. Két angol turistát a recepción vigasztalnak, ők fedezték fel. Elképesztő, mik vannak. Ez még azt is túlszárnyalja, mint amikor az öcsém előző nap egy másik gyerekkel betuszkoltak egy fotelt a társalgóból és azzal lifteztek fel-alá. Gyorsan eltűnünk ebédelni.

Pár nap nyugi, a recepción külön ember van, aki elkéri a kulcsunkat kifelé menet, a környékünkön pedig mindig ott lebzsel pár reménykedő helybéli, lovakkal és targoncával. Aztán kicsit romlik a helyzet. Véletlenül eltörik az egyik kislámpa. Leesett, na. Nem is értem, miért tesznek a szobákba olyan tárgyakat, amik nem párnacsata-állók. Nagyjából felszedegetjük a cserepeket, de másnap véres nyomok szőnyegen, a takarítólány belelépett. Pedig már csak minden másnap jönnek hozzánk, gondolom az igazgatóság nem fizet veszélyességi pótlékot. Amúgy minek mászkálnak mezítláb? De rendesek vagyunk, kölcsönveszünk a takarítós szekrényből egy kis seprűt és az alattomos maradékokat gondosan besöpörjük az egyik ágy alá. Ott úgysem takarít senki, hisz nincs szem előtt, így biztonságos.

Érdekes kiképzésű a fürdőszoba. Nincs zuhanytálca, csak középen egy lefolyó. Az egész fürdőszoba a zuhanyzó. Öcsém fürdik és énekel. Kiabálok be neki, hogy ezt inkább ne tegye. De nem érdekli. Így inkább elhagyom a szobát. Mire visszaérek, a magas küszöb mögött már a tenger hullámzik. Mármint mindenütt, át-átcsapva a folyosóra is. Jön ki öcsém, hunyorogva. Mi ez itt? kérdi. Felvilágosítom, hogy ráállhatott a lefolyóra, ezen kívül förtelmesen énekelt. Ez utóbbi kicsit veszekszünk, közben a víz ringatja a ruhákat meg mindenféle egyebet, amit az elmúlt héten elhelyeztünk a szőnyegen. Habár gyorsan leapad, innentől kezdve a takarítók már csak három naponta jönnek, talán nem tetszik nekik a cuppogó szőnyeg.

Sajnos a házi-tengerünkben gázolás által keltett alattomos áramlatok nem csak a ruhadarabokat és a ki tudja, honnan odakerült ételmaradékokat ringatják, hanem kimossák az ágy alól a gondosan besöpört üvegszilánkokat is, így szegény takarítólány ismét megvágja magát. Többé nem látjuk, reméljük nem lett baja. De az is lehet, hogy nyert az ottani lottón vagy hozzáment az egyik fuvaroshoz és azért tűnt el.

A turistacsoport többi tagjával is hamar összehaverkodunk. A szükség nagy úr, mert a kaja tényleg kevésnek bizonyul, a sajtunk pedig idejekorán kikerült a képből. Szerencsére a csoport jelentős része korosabbakból áll, akik amúgy is kevesebbet esznek, meg válogatósak is. Igaz, hogy minden nap valamilyen darált vagy vagdalt húst kapunk, de gazdagon fűszerezve és mindig más formában. Három-négy adagtól már könnyen jól lehet lakni. Némelyik idős házaspár olyan aranyos, az egyik adagjukat kettéosztják maguk között, a másikat pedig odahozzák nekünk és mosolyognak. Elvégre olyan éhesek ezek a fejlődésben lévő szervezetek. Emlékszel drágám, mikor még mi is ennyit szaladgáltunk? kérdik egymástól és elhomályosul a tekintetük.

Szépen, izgalmakkal telin szalad el a két hét. Még nem tudjuk, de ez az utolsó, közös családi nyaralás, így négyen. Mi gyerekek mennyire várjuk, hogy felnőve külön is mehessünk! Kiszabadulva a szülők, felnőttek figyelni próbáló tekintete alól. Kinek hiányzik, hogy ide-oda rángassák, megmondják mit tegyen?

Ki gondolta volna, hogy lesz olyan, amikor mégis hiányzik fog néha? De immár késő. Ők mind rég eltávoztak, csak én élek, őrizve az emlékeket.