Felmentés

– Tudod – ha már itt tartunk – én felmentenék mindenkit az ügy kapcsán. Az embereket, akik ész nélkül kiabáltak, Júdást, akiről elképzelhető, hogy a legjobb szándék vezérelte, Pétert, aki gyáva volt, Pilátust, aki gyenge és megalkuvó maradt, a hitetlen Kajafást, aki pozícióját és vallása kiváltságait próbálta védeni. Felmenteném a szétszéledt tanítványokat, a katonákat, a bal latort, aki bár rosszindulatúnak látszik, mégis valamiféle csodára várt, ami őt is megmenti, s felmentem magát Krisztust is, aki fel akarta menteni a világot.
– Na, pillanat, ne olyan gyorsan, vegyünk sorra mindent. Kezdjük az utolsó mondatoddal. Hogy érted azt, hogy felmentenéd Krisztust?
– Ő is ezt tette velünk. Felmentette a világot. Azt mondta: azt csináltok, amit akartok, de jól gondoljátok meg mégis, mit tesztek. Én – aki az Atyával egy vagyok – felmentelek titeket, mert mást úgysem tehetek, hiszen tudjátok jól, az Atya így szeret. Én az Atya szeretetét hoztam el közétek. S én éppen azért, mert az Atya hagyja, hogy tegyünk, ami tetszik, felmentem őt. Felmentem, mert túl messzire ment el, felfoghatatlan áldozattal vonul háttérbe, már-már elérhetetlen messzeségbe.
Az ülőszék elindult. Március közepe volt, a szezon lassan lecsengett, így nagy sorban állás nem volt, a felvonók közül is sok üresen ment fel a középső állomásra. Elemelkedtek a talajtól, lécük már a levegőben lógott, lehajtották a karfát, melynek alsó részére a léceiket is rátehették, s elindultak fölfelé. Egy keskeny erdőirtás között vezetett útjuk, föl a hegyre, föl a magasba. Sütött a nap, s a kora délelőtti napfényben a ratrakolt pályák barázdái csillogtak. Mindig elsőnek értek fel, nyitásra, s ők jöttek le utoljára a pályákról. Nagy szerelem volt ez. Aki nem próbálja, fogalma sincs róla milyen fantasztikus érzés lefelé jönni a hegyről, nagy sebességgel csúszva, kanyarról kanyarra szlalomozva, újra és újra ülni a felvonón mely visz fölfelé, látni a hatalmas hegyeket, a közeli kék eget, a gyorsan futó felhőket.
Minden évben ide jártak, a Chopokra, annak is az északi oldalára. Itt több pályán lehetett síelni, mint a délin, s emlék is több volt, régi, öreg, szép emlékek. Ezért síeltek telente, mindig. Az emlékek miatt, s az élmény miatt, mely azonnal emlékké válik bennünk. A Deja-vu érzése kerített őket hatalmába a középállomáson, az ötösön, a tizenegyesen, a Tri Studnicki-ben és a reggeli rohamkészülések sietségében is.
A sílift elhaladt a büfék faházikói fölött.
– Hogy érted, hogy elérkezetlen messzeségbe?
– Aki felmenti a másikat, háttérbe vonul… de, de.. nem is csak erről van szó…, nem erről, tulajdonképpen. Véleményem szerint az isteni természetbe öltözött fiú az isteni aktust utánozza, létét, életét nem tartja fontosabbnak a világ életénél, ezért háttérbe vonul, hogy önmaga példájával mutasson helyes létmódot a létrehívott világnak. A kereszthalál Isten azon cselekedete, mellyel önmaga létéről lemondva azt felajánlja, hogy minden mi létrejött életet kapjon. Ez egyszersmind felmentés is, hisz a világ és önmagunk életét is a kezünkbe adja, olyannyira, hogy nem vagyunk semmiben sem akadályozatva. Felmentés ez, hisz ha egyszer megadja a jogot, hogy tehetünk, ami tetszik, azzal egyenlőség jelet tesz a kettő közé. Isten nem gyermekként kezel minket. A felmentés kinyilvánítása hozza létre a valódi felelősséget is, hisz az „azt tehettek, ami tetszik” a legteljesebb mértékben egyenlő azzal. Ezért Isten bizonyos értelemben elérhetetlen messzeségbe vonult vissza, a tökéletes észrevétlenségbe, a tökéletes kiszolgáltatottságba, mindezt pedig azért, hogy ezen aktus által, számunkra is olyan élet-gyakorlatot mutassa be, amely talán – mert Isten teszi – követendő. Belőle élünk, az ő életét éljük, ám tehetünk, ami tetszik, így lesz felelősségünk óriási.
– Ha jó értem ez nem egyenlő a kereszténység megbocsátás tanával?
– Annyiban nem, hogy a kereszténység megbocsátás tana épp a legfontosabbat nem hangsúlyozza, még pedig azt, hogy a felmentés nem egyenlő azzal, hogy tehetünk, ami tetszik, hanem azzal, hogy nagyon nem mindegy mit csinál az ember, ekkora nagy szabadsággal. A megbocsátás felelősséget tesz ránk, roppant mód ügyelnünk kell tehát arra, hogy életünket hogyan készítjük el. Nem Isten gyermekei vagyunk, hanem társai a létezésben, a felmentés tartalma ezzel egyenlő. Isten a létrehívás aktusával egyidejűleg mindenféle tartozás alól felment minket: társai vagyunk abban, hogy mi is – akárcsak ő – létezünk, hogy olyanok lehetünk, mint ő, hogy dönthetünk, ahogyan ő, hogy felelősségünk van, akárcsak neki.
A lift elhaladt az ötös és a tizenegyes közös csatlakozása fölött. Innentől fenyőerdő következett. A lift hatalmas oszlopai, valamint kötélpályája, a keskeny erdőirtás között haladt. Alattuk, ezen a keskeny, buckás, sziklás sávon sízők bukdácsoltak lefelé.
– Nézd, mit csinálnak ezek. Mi az élvezet ebben? Tönkreteszik a léceiket.
– Milyen vagányok. Extrém sízők. Nem semmi itt lejönni.
Elhagyták őket. A lift emelkedett. Lent a völgyben, a hátuk mögött hideg, kellemetlen borús idő volt, ám előttük, fent a hegyen, tiszta, napsütéses idő ígérkezett. Ha a felhők fölé emelkedik a felvonó, ha az átláthatatlan felhőtakaróból, ködből kibukkan, eléjük tárulnak a Chopok hegyeinek méltóságos hegycsúcsai. De addig is a sapkájukat jól a fejükbe húzták. Hideg volt még.
– Szóval felmentenéd Krisztust?
– Igen, mert óriási felelősséget rakott az emberre. Túl nagyot ahhoz, hogy ezzel élni tudjon, túl nagyot ahhoz, hogy ennek súlyát megmérje, s ennek tudatában feladatát megértse. Felmentem, hogy adjon felmentést felmentése alól. Az ember ezt nem tudja elviselni. Illetve dehogy nem, nézd csak meg, mit csinál?
– Oké, de te is tudod, az isteni felmentés megváltoztathatatlan.
– Már csak azért is, mert ez a lehetséges megoldások legjobbika. Egyrészt azért, mert kezünkbe adja annak lehetőségét, hogy szabadon döntsünk létezésünk módjáról, mikéntjéről, másrészt mert ezzel igazi méltóságot nyerünk, társai leszünk a létezésben, de egyszersmind a felelősségben, a megbocsátásban, a felmentésben, s annak felismerésében, hogy milyen élet-gyakorlat a legmegfelelőbb az élet elkészítésére. Én felmentem őt, hogy mentse fel felmentése alól az embert, hogy legyünk gyermekei, akiket instruálni, moderálni, motiválni és gardírozni lehet. De Isten ennél többet akart, s ezt éppen a felmentéssel adta tudtunkra.
– Tudod, ha Isten nem gyakorolná a felmentést, ha alávalóságainknak, hibáinknak és vétkeinknek azonnali következményei lennének, az ember jobban meggondolná mit tesz.
– Igen, de az idomítással lenne egyenlő. Az ember báb lenne csupán, madzagon rángatott fabábu, önálló élettel és felelősséggel nem rendelkező lény. Ám Isten a létezésben társaivá választott minket, s feltehetően minden olyan teremtményt, kit öntudattal megáldott. Következmények nélküli életet élhetünk, olyan amilyet szeretnénk, olyan amilyet elgondolunk és megkívánunk, mert abszolút szabadsággal ruháztattunk fel. Létezésünk hasonlatos lehessen az isteni élethez. Ám az abszolút szabadságnak nagy ára van. Egyénileg az ember az tehet, ami tetszik neki, ám az ember akarva, nem akarva közösségben él, más néven a társadalomban. Az ember társa a másik embernek és nem csak itt és most, hanem a létezés örök volta miatt, mindenkor. Az ember egyénileg azt tehet, ami tetszik, de e közösségben már nem, s ennek a felismerésnek ki kell hatnia személyes életére is. Szabadságunk a felmentéssel született, a felmentéből adódó felelőssége nyilvánvaló, hisz személyes élete, az összes többi ember személyes életébe ágyazódik bele. Vagyis azzal egyenlő. Elválaszthatatlanul… Ja és azt se feledjük, hogy Isten is közösségben él. Velünk, s minden létezővel személyes közösséget vállal. E közösségvállalás következményeit Isten mérlegelte, s a közösségvállalás gyakorlásában példát mutat. Példát a felelősségben, a felmentésben, a türelemben, a megbocsátásban, az észrevétlenségben, a kiszolgáltatottságban, s példát az élet-gyakorlatban. Az ember a példamutatást Jézus Krisztusban kapta meg, őt látva értheti meg Istent magát is.
– Krisztus valóban nem hagyott itt minket végrendelkezés nélkül, hisz épp önmagával mutatta be azt, hogy a felmentésből adódó felelősséggel hogyan kell élni.
– Igen, én is ezt gondolom. A felmentés felelőssége éppúgy vonatkozik Istenre, mint ránk. És éppen ezért jött közénk Isten, Jézus Krisztusban, na és persze mindenkiben, aki e felelősséget létezésében látja, respektálja és tartalma szerint művelni sem rest. Mindazok tehát, akik Krisztus művét önmagukkal újra és újra megvalósítják.
– Igen, ez… ez nagyon érdekes… Krisztus művét folytatni… Egészen furcsa érzés kerített hatalmába… Mintha mi is hasonlatosak lehetnénk… Na, jó, felejtsd el… Inkább arról beszéljünk, mi van a többiekkel, ha már a felelősségről beszélünk?
– Egyszerre felmentésről és felelősségről kell beszélnünk, velük kapcsolatban is. Felelősségünk volt mindabban, ami történt, de ájultságuk és kavarodottságuk miatt nem láthattak világosan, ezért mentem fel őket. Júdást, Pilátust, Kajafást a szanhedrint és a többieket is, s mindazokat, akik ugyanezt tették volna, s ugyanezt teszik ma is. Kajafás saját vallását féltette: elveit és tekintélyét, hitét és meggyőződését. Hányan és hányan tették volna ugyanezt? Pilátus félt, mosta kezeit, másokra, a tömegre hárította felelősségét, pedig talán sejtette, rosszul cselekszik. Ő is felmenthető hisz ki ne rogyott volna össze ekkora felelősség alatt. Júdás pedig? Júdás kiadta Jézust a szanchedrinnek, mert meggyőződése volt, hogy ügyét ezzel elősegítheti. Nem látta világosan Krisztus valódi szándékát, azt gondolta, Jézus meggyőzi Kajafást és követőit, s ezzel megváltoztathat valamit, talán az embereket, talán a világ akkori állását. Talán Jézus vallási és politikai szerephez juthat, s a zsidó szép helyzete jobbra fordulhat. Júdás ezt gondolhatta. Emberi gondolkozás. Földhöz ragadt gondolkozás.
– Ez a te órád Júdás, a sötétség órája – mondja neki Jézus. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – mondom ezt én… Igen, egyetértek, ez pusztán világi, politikai, vallási gondolkozás lehet, s nem az istenemberi, amilyené Krisztus gondolkozása volt.
– Igen, pontosan. De amint megtudta, hogy itt valami egészen más dolog folyik, amint megtudta, hogy Jézust perbe fogták, elképzelése romba dőlt. Ekkor értette meg, mekkora hibát követett el. Három évig együtt élt Jézussal, ismerte őt, mégis a maga elképzelései szerint szerette volna a nagy ügyet előmozdítani, de az orráig sem látott, hisz Jézus többször megjövendölte mi fog vele történni. Júdás – a sötétség órájában, ahogy mondod – nem ismerte föl, hogy épp ő az, aki Jézus jövendölésének megvalósulását beváltja. Ennyire vak volt. Jézus ügyét maga akarta megvalósítani a mag elképzelése szerint, azt hitte, ha beküldi a bárányt a farkasok közé, a farkasok meghunyászkodnak. Ő akart megoldást találni és formálni olyasmire, ami nem az ő dolga volt. Újra csak ugyanazt kérdezhetem: hányan és hányan teszik ma is ugyanezt, hányan és hányan ütik orrukat kisebb vagy nagyobb horderejű dolgokba, ami pedig nem is az ő dolguk? Júdás megértette, mit tett, s oly nagynak gondolta vétkét, hogy el akart tűnni, meg akart semmisülni, mert a szörnyű tett súlyát nem tudta elviselni. Az Egyház kárhoztatja őt. Péterhez hasonlítja, akinek volt bátorsága visszamenni Jézushoz. Júdás viszont erre képtelen volt, az Egyház szerint azért, mert képtelen volt bocsánatot kérni. Azonban én felmentem őt. Felmentem, mert éppen becsülete miatt lépett ki a világból: olyannyira érezte súlyát cselekedetének, hogy nem kívánt tovább élni. Gyanítom, még létezni sem. Más ember, ha ugyanezt tette volna, legfeljebb vállat rántott volna, s azt mondja, hát ez nem sikerült… S élné tovább ugyanúgy, kicsinyesen, önzőn, felfuvalkodottan, s magát mentegetve, hogy én mindent megpróbáltam…
– A szanhedrinben sem volt egy sem, aki világosan látott volna az ügyben?
– De igen. Ott volt Aritmetiai József és Nikodémus. Ők igen. Ők a maguk szerény eszközeivel megpróbálták megakadályozni az ítéletet és az utána következő szörnyűségeket. Azonban Kajafásnak tetszelegve az éj leple alatt összerántott zsidó főtanács többi tagja, hamis tanúskodásra vetemedett. Azt nem tudjuk, hogy csak azért, hogy Kajafás talpát továbbra is fényesre nyalhassák, vagy azért, mert tényleg veszélyt láttak Jézusban. Az előbbi azért gondolom többet nyomott a latban, bár az is nyilvánvaló, hogy Jézus perének egyéb kimenetele a főtanács hatalmát, erejét, hierarchiáját, jogait, kiváltságait és vagyonát is veszélyeztette egyúttal.
– Kajafás, mivel a per nem zajlott az elképzelésüknek megfelelően, saját kezébe vette a dolgot, megkérdezte Jézustól, hogy valóban ő Isten fia? Szerintem Kajafásban nem csak azért merült fel ez, mert a nép szájából Jézusról ezt lehetett hallani, hanem azt hiszem azért is, mert Kajafásban is megfordult ez.
– Igen, hiszen nem véletlenül kérdezett rá. Véleményem szerint nem csak azért kérdezte, hogy Jézust káromkodáson fogja, hanem azért is, mert ha ez a lehetőség nem fordult volna meg a fejében, rá sem kérdez, hiszen egyáltalán erről beszélni is, ostobaság lett volna, legalábbis az ő szemében. Kajafás számító volt, Kajafás a hatalmát akarta kifejezni, gyakorolni, megtartani. Kajafás féltékeny volt, de egyúttal tudni akarta azt is, hogy Jézus mit válaszol. Az evangéliumokban Jézustól kétféle válasz hangzik el, az egyik az „Én vagyok”, a másik a „Magad mondod, hogy az vagyok”. Milyen érdekes ez is? Ugyanazt jelenti a kettő, s el sem tudjuk dönteni, melyik az erősebb, a hatásosabb, a kifejezőbb, mégis mindkettő megrendítő. Képzeld csak el, ott áll Kajafás előtt egy ember, akit Jézusnak hívnak, és Jézus azt mondja neki: magad mondod, hogy az vagyok. Magad mondod, hogy Isten fia vagyok. Vajon valamennyien azok vagyunk?
– Hm… ez is nagyon különös, tényleg, eddig erre nem is gondoltam… Na, és mit gondolsz azokról a szívtelenekről, akik szintén így vagy úgy, de részesei voltak e történetnek?
– Szívtelenekről?… Mindentől jó három lépésre kell állni ahhoz, hogy világosan lássunk egy adott helyzetet. Az őrült tömeg mindig hisztérikus, bármilyen oldalon áll, bármit képvisel. A tömeg zűrzavarkeltésre való, s mindig valamely eszme mellett kardoskodik, pontosabban kardoskodnak vele azok, akik valamilyen célra használják fel erejét, akarom mondani gyengeségét, hiszen a tömeg – mint tudjuk – igen jól hipnotizálható, és kellően befolyásolható ahhoz, hogy benne az egyének ne tudjanak tisztán és világosan gondolkozni. Így egyesek kezében fegyver. Legtöbb esetben fegyver. A tömegnek, hogy kifejezhesse akaratát, jól körvonalazható célpont kell, láthatatlan erők ellen nem tud küzdeni. Ha a célpont nem látható és nem meghatározható, a tömeg tevékenysége semmit sem ér…
A lift emelkedett, kiért az erdőből, de a felhők közül még nem. Balra, lent, oldalt a ritkuló fák között már látni lehetett a tizenegyes pálya bizonyos részeit, kicsit följebb pedig már az ötöst is.
– A tömeg provokációra éhes, a nélkül nem is használható. Így volt ez akkor is mikor Jézus, Barabás és maga Pilátus is a tömeg előtt állt, s így van ma is. A tömegnek eszme kell, vezető kell, provokátor kell, hogy aktív és persze ész nélküli legyen.
– Akkor is, ma is, páran voltak és vannak, akik tudatosan távol tartják magukat a tömeges demonstrációktól, s nem engedik magukat így vagy úgy befolyásolni. Ehhez kellő intelligencia kell, nem más, mint hogy a sorok és a jelentségek között olvasni tudjunk.
– Ha nincs tömeg, Pilátus másképp dönt?
– Ezt nehéz megítélni. Mindenesetre Pilátus számára ebben az esetben sincsen könnyű út, nem háríthatja a rá tartozó döntést másokra – ha már egyszer ebbe a helyzetbe akarva nem akarva belekerült. Pilátus mosta kezét a provokátorok által felhergelt tömegre bízta döntését. Zárójelben megjegyzem, a politikusoknak, vallási, felekezeti vezetőknek, mindig meg van kötve a kezük. Saját illetve eszmei/politikai/vallási nézeteik mellett következetesen ki kell állniuk, még akkor is, ha ezek miatt viszályt és botrányokat szítanak. Visszatérve az előzőekhez, tudod, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy e hárítás is végeredményben egyfajta döntés volt, hisz így vagy úgy, de mégiscsak határozatot hozott. Határozata a tömeg kezére adta Jézust. A tömeg meg skandálta, amit skandálnia kellett, ostobán és mindenféle átgondoltság nélkül skandálta, amit a fülébe súgtak… Ma a média provokálja a tömegeket, érzelmeiket, indulataikat, döntéseket befolyásolva, hihetetlen hatásfokkal és gátlástalanul. Ma a média – és persze a mögötte álló megrendelő – azt ad be az embernek, amit akar, s olyan információkkal látja el, ami az épp aktuális kívánalmainak megfelelő. Ma a tömeg sokkal nagyobb, mint Jézus idejében, összehasonlíthatatlanul nagyobb, s már nem is kell összegyűlniük, elég, ha valamilyen kommunikációs eszköz – televízió, internet, stb. – előtt találjuk őket. Ma ostoba, szellemileg lusta emberek milliárdjait állítják elő így, elsorvasztva őket szellemileg, lelkileg és nem utolsó sorban érzelmileg is. És még egy megjegyzés, a koszosak – a tömegek – mindig eltávolítják maguk közül a tisztát, hogy cinikusan összekacsintva folytathassák becstelen életüket. Az igaz ember a mindenkori társadalom perifériáján marad, a sok lúd disznót győz elvén.
– Ha tehát van valamely eszme, gondolat, vallás, mely közé csoportosulást lehet képezni, már kész is van a botrány, hiszen minden eszmének, gondolatnak, vallásnak mindenkoron lesz ellenlábasa, nem lesz tehát sohasem olyan eszme, gondolat, vallás, ami mellé egységesen minden ember odaállna, még ha van közülük egy is, amelyik valóban igaz – mint a krisztusi eszme.
– De tulajdonképpen mit nevezhetünk valójában botránynak?
– Szerintem a botrány, az egyet nem értés megvalósulása. Így a földön, az emberi társadalomban, minden nézet, eszme, vallás botrány… és leginkább nem eklézsia. A gazdasági életnek nevezett mátrix pláne. Olyan szégyenteljes a mára egységesen kialakult, közmegegyezésen alapuló társadalmi és gazdasági rendszer, hogy az ember belepirul.
– Nincs is voltaképp olyan eszme, amivel tehát mindenki egységesen azonosulhat?
– De van, lenne, de az, amire én gondolok az nem eszme, hanem egyfajta szellemi, lelki, testi edzés, amivel a bajok kiküszöbölhetőek lehetnének.
– Mint ahogy a közmondás mondja? A gyakorlat teszi a mestert. Mire gondolsz?
– Igen, a hangsúlya gyakorlaton van.
– De milyen gyakorlat ez?
– A felmentés gyakorlata. A felmentés, vagyis a visszavonulás gyakorlata. A legyőzöttség gyakorlata. Nincs szégyenteljesebb a győzelmeseknél, hisz bármiféle győzelem, mindig vesztest kreál, vagyis botrányt okoz. A felmentéssel minden kiküszöbölhető. S a felmentés egyben – fogalmi tartalmából adódóan – nyilván megbocsátás is. Ez a szó – ahogy sok más is – az évezredek folyamán elcsépelődött. Javaslom tehát, hogy a felmentés szót alkalmazzuk a megbocsátás helyett, talán azért is, mert jobban rámutat a felelősségre is, ami ennek következménye. S ha felmentésről beszélünk, rögtön tegyük hozzá, hogy annak alkalmazása nemcsak a felmentettre van igen jótékony hatással, hanem a felmentőre is, hiszen a felmentés gyakorlatán kívül bármilyen más gyakorlat csődöt mond a felmentést nem gyakorlóra nézve is. Jól fogalmaztam?
– Igen, érthetően.
– Jézus átadta magát mindazoknak, akik akarva nem akarva belekerültek történetébe: tudatosan és következetesen vállalta a felmentés gyakorlatát, mégpedig úgy, hogy kiszolgáltatta magát az őt körülvevőknek. Ez Isten gyakorlata: létéből létrehozza a létezést, ami belőle van, de háttérbe vonul, teljes kiszolgáltatottságot vállal, tökéletes felmentést ad, mégpedig azért, hogy a létezők olyan életet élhessenek, amilyen nekik tetszik. Krisztus önmagával mutatta be mindezt a világnak. A kenyértörés aktusa Isten aktusa, a kenyértörés aktusa Krisztus aktusa, a kenyértörés aktusa mindannyiunk aktusa, ha az isteni lét-gyakorlatot – mint egyetlen helyes lét-gyakorlatot – utánozni kívánjuk. Krisztussal a tanítványok, a szanhedrin, Júdás, Kajafás, Pilátus, a nép, mind szabadon rendelkezhettek, mégpedig azért, mert Krisztus tudatosan engedte ezt. Isten csecsemőként jött közénk, s végig a kezünkben volt, s ma is ott van, mert kiszolgáltatottá teszi magát, hogy a felmentés által szeretete megmaradjon.
A lift most már egészen maga mögött hagyta fenyőerdőt. Balra az ötös és a tizenegyes közös felső szakaszát láthatták, ahol is sízők kavalkádja szlalomozott lefelé. A középállomás előttük volt, már látni lehetet. Innen – a Lukováról – indul lift a tetőre. Ők azonban nem tervezték most, hogy még följebb mennek, megbeszélték a többiekkel, nemsokára lent találkoznak, s tízóraiznak.
– Jobb lett volna, ha az Istenség kevesebb felelősséget rakott volna ránk?
– Igen lehet, azonban ez egy kettős dolog. Felelősségünk a felmentésből adódik, ám a felmentés mégiscsak felmentés, ami Isten szeretetével és türelmével is egyenlő. A pokol és a mennyország is egyfajta létminőség, a választás, a felmentés a mi kezünkben vagyon. Fel kell nőni a feladathoz. S ez nem csak egyéni, de társadalmi kérdés is. Egyedül az üdvöt elérni nem lehet, én-mennyország nincs, mindaddig tehát, amíg az emberi társadalom, vagyis az Egyház nem megfelelő élet-gyakorlatot folytat – egyéni és társadalmi értelemben is – addig továbbra is egyszerre Júdások, Kajafások, Heródesek, Pilátusok és a névtelen tömeg leszünk valamennyien. Ha vétkünk megmarad, továbböröklődik. Ugyanis Júdás, Kajafás, Pilátus, és tömeg vétkeit ma is egymás ellen követjük el. Isten ellen elkövetni bármit is, csak egymás ellen lehet. A felmentéssel Isten szeretete és türelme örökre fennáll. Az Ősvétket magunknak kell orvosolnunk, erre egy egész örökkévalóság adatott.
– A felmentés miatt tehát nem teszek olyat, amiért Isten felmentése megvalósult. Éppen azért nem teszek olyat, ami az üdv ellen van, mert Isten felmentett, s bármit megtehetek. Lehetek gyerekgyilkos, Isten felment, s éppen ezért nem leszek gyerekgyilkos. A felmentés felelősséget ruház rám.
A középállomás kiszállójához értek. Az ülőszék végcéljához közeledett. Itt az utolsó méteren a lift lelassul, a sízők lecsusszannak egy ki lejtőn jobbra vagy balra, a lift pedig visszakanyarodik, újra felgyorsul, s ismét lefele halad, üresen, hogy aztán lent ismét utasokat vegyen fel. Ha jobbra indulunk az újonnan épült modern ülőszékes lift beszéllójához érkezünk, ez visz fel a Chopok tetejére. Ahogy a lift lassított, a kiszálló hely kis dombján lecsúsztak a felvonótól jobbra, oda, ahol a többi síző is ácsorgott. Sízés előtt mindenki itt kapcsolja be sícipőjét, itt teszi szemére a sí szemüvegét, itt kulcsolja át csuklóján, a síbot tetején függő hurkot, hogy a botot ne veszítse el siklás közben. Innen indultak.
– Indulunk? Ötös vagy tizenegyes?
– Tizenegyes. Menjünk kaja előtt egy gyors menetet.
– Várj még. Ne indulj. Még valami. A történet szereplőit tekinthetjük tehát a mindenkor a földre születő embernek, vagyis a mindenkori társadalom reprezentánsainak? Jézus passiójának óráiban találkozott minden emberrel, s minden emberi vétekkel?
– Igen, ez nyilvánvaló. Bár mi is így teszünk, szembesülünk egymással, erényeinkkel és vétkeinkkel is egyszerre. Krisztus személyes életekkel és döntésekkel találkozott, találkozott a társadalommal is, emberek csoportjával, találkozott pozíciókban lévőkkel és a társadalom kitaszítottjaival, kiszolgáltatottjaival, találkozott szegénnyel, gazdaggal, erényessel és bűnössel, árulóval és hűségessel, hitetlennel és hívővel, megtérttel és elutasítóval, tehetetlenekkel és döntéshozókkal, látókkal és vakokkal, testben-lélekben betegekkel, háborodottakkal. Mindenkivel, mindannyiónkkal. Vétkeinkkel, gyengeségeinkkel, félelmeinkkel, döntésképtelenségünkkel, bátortalanságunkkal, árulásainkkal, hitetlenségünkkel, vakságunkkal. Mindazzal, amivel Istent trónjáról letaszítottuk, hogy oda mi ülhessünk.
– De vajon Jézus miért nem találkozott feltámadása után vádlóival, elítélőivel? Nem segíthetett volna ezzel rajtuk?
– A feltámadás is felismerésre szorul, s azok, akik részt vettek Jézus eltávolításában, feltámadásában sem ismerték volna fel. Épp azért nem, mert igazolni próbálták volna önmaguk előtt múltbéli cselekedeteiket és döntéseiket, s ezt előrébb valónak tartották volna annál, mint hogy hibáikat és az ügyben tanúsított alávalóságukat megvallják. Jézus ezért csak azoknak jelent meg, akik azonnal felismerték őt, s az időre bízta mindazokat, akiknek a felismeréshez idő kell.
– Lehet folytatni Krisztus művét vajon ma, a mai társadalmi kihívások közepette is?
– Az egyén, aki életét odaadva él, aki üdvre hív, aki üdvözítő élet-gyakorlatot folytat, aki önmagával mutatja be az istenség örökös cselekedetét, nos, ő az akkori és a jelenlegi társadalomnak is kiszolgáltatottja lenne. Egyénileg csak példát lehet mutatni, helyes élet-gyakorlatot, de megváltozatni akármit is nem lehet… Tudniillik, az üdv, az üdvszerzés közösségi megvalósulást kíván, máshogy, egyénileg, szegregálódva, össz-társadalmi, össz-emberiségi eredményt nem hoz. Ő maga világosságot hoz, példát hordoz, felmentést, megbocsátást, szeretetet ad, ő maga tudja és éli is a létezés helyes módozatát, de a társadalomra nincs hatása, mert csak magányos követőket kreál… Oda akarok kilyukadni, hogy a társadalom nem tölti be üdvözítő szerepét, hanem annak épp ellenkezőjét valósítja meg. Akkor is úgy volt, ma is. A társadalom közös akarattal, s intézményesített formulák által valósíthatná meg azt, ami keveseknek bár, de csak egyénileg sikerül. Az üdv társadalmi és gazdasági megvalósulást kíván, különben csupán egyesek egyéni mutatványa marad, nem több. Csupán mutatvány, melyet esetleg mutogatni lehet. Ma az üdv-terv, nem össz-emberiségre ható eredményt produkál, hanem szegregációra van kárhoztatva. A krisztusi „szeressétek egymást” felhívást egyénileg és szűk, jól körvonalazható közösségekként nem lehet jól művelni, hanem azt gazdasági és társadalmi színtéren kell megvalósítani, hogy mindenkihez elérjen, s hogy mindenkit az üdvös életre hívjon és neveljen. Amíg ez nem valósul meg, amíg ennek épp az ellenkezőjét műveljük – gazdasági és társadalmi eszközökkel és intézményekkel – addig nincs remény. S addig az üdvhozók mindig kitaszítottak és keresztre feszítettek lesznek. S bár az istenség is az, keresztre feszített – máskülönben a világ nem állhatna fenn – mégis mi magunk vagyunk ennek kiváltó okai.
– Kemény szavak, ki hallgatja?
– Most épp te! De mindezeket tudom, te is így gondolod.
– Igen. No, jó, irány a tizenegyes. Megállunk valahol?
– Nem, siessünk. A lányok már biztos éhesek.
– Akkor gyerünk.
Hamar leértek, mindössze 7 perc alatt. Lent a lányok már kitették a faasztalokra a reggelit, kiflit, fasírtot, paradicsomot, forró teát. Tízóraiztak.