A napló
Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.
Ajaj, úgy érzem, a légzésem még nem tökéletes. A vízi élet megviselt. Több mint három évig éltem kopoltyúhoz hasonló légzőszervemmel, ragyogóan alkalmazkodtam a vízhez. Most jó mélyeket lélegzem, ez biztosan segít. Na, így már jobb.
Érdekes, a szüleimre nem emlékszem. Nem tudom, olyan szép volt-e az anyám, mint amilyennek magamat látom, a vízben tükröződve. De csitt, egyre többen vagyunk! Hallom a zúgásukat. Erősen csapkodnom kell, hogy bele ne pottyanjak a vízbe. Azt hiszem, azt már nem élném túl. Sikerült alkalmazkodnom a szárazföldi élethez.
Aha, itt jön egy gyönyörű példány. Hevesen ver a szívem. Csak szárnyaim zúgó zaja nyomja el szívem dobbanásának neszét. Mi jöhet még? Olyan izgatott vagyok.
Hát, ez elment. Talán, majd a másik. Hogy mi tetszett neki a szomszédomon, nem tudom. Én is legalább olyan jól nézek ki, mint ő.
Igyekeznem kell, fáradok. Ez a víz feletti repkedés nagyon kimerítő.
Na, végre! Megérkezett a párom. Nagyon szép, kifejlett példány. Büszke vagyok rá. Bevallom, tetszik nekem! Lehet, hogy még a következő órában egymáséi leszünk. Nagyon hajt rám! Olyan édes!
Kedves naplóm! Szeretem ezt a hímet. Én sem vagyok közömbös neki, úgy érzem. Az ölelése elárulja, kedvel engem. Kicsit pihenhetek. Megtart engem, úgy szállunk a part mentén, alkalmas helyet keresve. Igyekeznem kell, még hétszáz petét kell lepottyantanom a vízbe. Nem téveszthetem el, mert nincs több esélyem.
Kedves naplóm, szárnyaim lassan elernyednek, eljött a búcsú ideje. Majdnem elfelejtettem: Poli a nevem, Polingenia longicauda-ból becézve. Úgy érzem, már nem érem meg a naplementét. Kár, mert még sohasem láttam ilyet, szívesen megnéztem volna. De átadom testemet a zuhanásnak. Ég veled! Szép volt ez a néhány óra!
A dinamit
A buszmegállóban állunk, már legalább tíz perce, a buszra várva. Egy jól öltözött fiatalember, hosszú kabátban, odalép hozzám. Kabátja belső zsebéből elővesz egy dinamitrudat, amelyből egy tíz centis gyújtózsinór meredezik kifelé. Az orrom elé tartja.
– Adna tüzet, uram, ha megkérem? – mondja kedvesen, és mosolyog hozzá.
– Sajnos nem dohányzom, de egy pillanat, van nálam egy öngyújtó.
Elkezdek a táskámba kotorászni, előveszem a tűzszerszámot, és meggyújtom vele a zsinór végét. Azonnal lángra kap, és sercegve kezd el égni.
– Köszönöm – mondja a hosszú kabátos, és beteszi az égő dinamitrudat a kabátja belső zsebébe, a többi közé. Kedves mosolya még ott van az arcán. Nekem már nincs időm viszonozni…
A találkozás
A Körúton sétálok, nézem a kirakatokat. Egy könyvesbolt előtt állok, amikor az üvegben tükröződve, meglátom hátam mögött álló barátom arcát. Idegesen keres valamit, a zsebeit kutatva, és láthatóan nem találja, amit keres. Megfordulok. Ő rám mered, és nekem szegezi a kérdést.
– De jó, hogy találkoztunk, van egy cigid? Az enyém nem tudom, hol van, lehet, hogy a presszóban hagytam.
Már tíz éve nem láttam. Boldogan nyújtom felé a teli doboz szimfóniát, amit nem régen bontottam fel. Idegesen matat benne, majd, amikor nagy nehezen kivesz belőle egy szálat, leejti a földre. Nem nyúl utána, réveteg tekintettel, átnéz a fejem felett. Nyújtom felé a dobozt újra.
– Tessék, vegyél másikat – mondom lelkesen, mint aki észre sem vette az iménti affért.
– Kösz, nem kérek – mondja határozottan –, most dobtam el.
A végakarat
Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai csak a felesége, aki szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, őt ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel.
– Hogy vagy? – kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit.
– Hajolj közelebb – suttogja –, valami fontosat akarok mondani!
– Ki vele, hallgatlak! – Egészen közel hajolok hozzá.
– A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam.
Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni.
– Nem tehetem – mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni!
– Dehogynem – vigyorog kajánul, és az éjjeliszekrényen lévő urnára mutat.
Rémálom
Az én rémálmom sokáig az volt, hogy beszorulok egy liftbe, és bennégek. Legutóbb, influenza következtében bedagadt a bal arcom, mintha golflabdát vettem volna a számba. Gyerekkoromban mindig rettegtem attól, hogy hatalmas méretűre dagad a fejem. Felnőtt fejjel a legszörnyűbb rémálmom, hogy feldagadt fejjel beszorulok egy liftbe, és bennégek.
A feledékenység
Észreveszem magamon, hogy feledékeny vagyok. Már nem olyan a memóriám, mint régen. Régen nem kellett jegyzetelnem az értekezleteken, mindent meg tudtam jegyezni és fejben tartottam, hogy elővegyem bármikor, ha szükség van rá.
Moziba megyek a gyerekkel. A találkozót a mozi elé beszéljük meg. Én megveszem a jegyet, és várok, hogy megérkezzen a megbeszélt időpontban. Hívom, kérdem, hol a csudában van, itt várok rá vagy egy órája, az előadás már régen elkezdődött. – Jövő hét keddre dumáltuk meg, nem emlékszel apu? – kérdi, inkább elnéző szeretettel, mint kérdőre vonással a hangjában.
Az orvoshoz pontosan érkezem. – Ha előbb jön egy fél évvel, ahogy megbeszéltük, akkor egy műtéttel megoldhattuk volna – mondja rosszallással a hangjában.
Érzem, baj van, valamit elrontottam.
– Nem tudunk segíteni, a daganat kiterjedt, és az áttétek is jelentkeztek már. Talán egy fél éve van még hátra. – Nem biztat semmi jóval.
Hazafelé be kell vásárolnom. Az asszony felírta, hogy mit kell vennem, egy sárga cetlire. Hogy ne felejtsem el, én egy zöld cetlire felírtam, hogy hol keressem a sárgát, de most nem találom sehol.
2 hozzászólás
Én is írtam naplókat, legalább öt van, köztük olyan, amiben több-száz oldal van,
és teleírva minden lap, ja! el ne feledjem, ráadásul apró-kockás, és azt én diákkorom
óta írtam, s kisebb négy is van még. Ezért nekem nagyon jól jött, amikor nyugdíjba
mentem, gondolkozni se kellett miket is írjak, mert talán még most is vannak
valamelyik naplómban, amit még nem használtam fel. Az is fontos, hogy úgy írtam
minden fontos dolgot, hogy ha szükség volt rá, még az év, a hó, a nap stb. mind
oda voltak írva. Olvasóim pedig csodálkoztak, hogy tudom én ennyi év után olyan
pontosan, mikor mi és hogyan történt. Hát így, szoktam őket felvilágosítani, hogy
valamikor réges-rég en azt is feljegyeztem! Időnként valóban sokat is jelentett.
Tehát te is szeretsz naplót írni. Kezet foghatunk!
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Gyakran fogtam naplóírásba fiatalabb koromban, de mindig győzött a lustaság. Akkoriban nem volt az erősségem a kitartás, a rendszeres elfoglaltság, mér azt a pár percet is sajnáltam, amit a naplóírással töltöttem. Később, már filozófiát is gyártottam a lustaságom köré. Azt olvastam, hogy a naplóírás a magányos emberek elfoglaltsága. Én inkább a fényképezőgépemmel írtam a naplómat. Igyekszem az emlékeimet magamba égetni. Amire nem emlékszem, arra talán, nem is érdemes. A Te naplóírásod számomra azt fejezi ki, hogy minden pillanatát szeretnéd megőrizni életednek, hogy tanulságul szolgálhasson másoknak is, és ebből merítheted hiteles történeteid alapját. Nagyszerű dolog, amikor az ember kezében tartja a múltjának, jelenének egy darabját, és felidézheti azokat a pillanatokat, érzéseket, hangulatokat, amelyek meghatározzák az életét.
Üdvözlettel,
Janó