Fent a hegytetőn

A kórházban ülök betegágyánál. A monitor halkan zúg, testéből csövek lógnak, mintha abba kapaszkodna teste.
Sápadt arca semmi jelét nem mutatja annak, hogy egy hete ébren van. A rózsaszín arcpír az emlékekben él. Hatodik hete, küzd az életért. Ő, az orvosok, mi a család, a barátok, kedves ismerősök.
Alszik most is, az ébrenlétek, még kevesek. Amikor felnyitja szemeit az elgyötörtség, fáradtság olvasható ki belőle. Beszélnek a szemek.
"Mi történt? Szenvedek. Semmi nem jó. Meg fogok halni. De jó hogy mellettem vagy. Fázom, fáj mindenem."
Majd erőtlenül csúsztatja kezét a lepedőn, kezem felé. Összeérnek tenyereink. Lágyan érint, jártányi ereje sincs.
Én jelzem felé, érzem a közelséget, és átkulcsolom lágyan ujjaimmal ujjait. Küldök át erőt, hiszen minden éjszaka úgy alszom el, hogy feltöltöm magam energiával, az Ő számára.
Most először alig hallhatóan megszólal.
-Ott az ablaknál, láttam Istent.
Azt hittem, félreértettem, ami nem is lenne csoda, hiszen mára semmit nem értek, egybeolvadnak a nappalok az éjszakával. Az aggódás, emészt belülről. A kilátástalanság, a bizonytalanság. A telefon amikor megcsörren, a gyomrom összerándul, félek. Félek attól a hírtől, a remény ellenére, amelyre az orvosok is igyekeztek felkészíteni. Amire igazság szerint felkészülni lehetetlen.
Kérdőn emelem rá tekintetemet.
-Kit láttál Drágám?
-Istent láttam, ott, ott az ablaknál.
-És, mit tett, vagy mondott valamit?- kérdeztem izgatottan.
– Széttárta a karját, fény volt körülötte. Láttam anyámat is, messze állt, de tisztán láttam.
-Szólt hozzád Isten, vagy édesanyád?- a szívem a torkomban kalapál.
Sokszor hallottam már beszámolókat arról, milyen a halálközeli élmény, de valahogy kételkedtem benne.
A szerelmemnek hiszem minden szavát
-Annyit mondott, nem jöhetsz még ide, vissza kell menned pedig nagyon jól éreztem akkor magam. Most fáj mindenem.
Becsukta szemeit, és elaludt. Magamra maradok a gondolataimmal. A gépek monoton zümmögése álmosító . A sírás fojtogatja torkomat. Észre sem vettem, hogy az orvosa közeledik felém.
Vállamat megérintve kér, fáradjak vele, beszélnünk kell. Ahogy felállok, érzem az erő kiszalad belőlem, szinte megtántorodom. Követem az irodájába minden erőmet összeszedve.
Leülök vele szembe, és kétségbeesett arccal, szegezem felé a kérdést.
-Most fogja velem közölni, hogy Isten kezében van?
Furcsán néz rám, majd valami részvétfélét sugall a tekintete. Kérdőn nézek rá.
– Azt szeretném elmondani Önnek asszonyom, felért a hegyre. Hat héten át, "gyalogolt " felfelé.
Hol előre kettőt, hol hármat lépve vissza, de ott van fent. Túl van az életveszélyen. Nehéz volt az út nagyon nehéz…