Fény és Árnyék

Elindultam a tengerparton, céltalanul egy reggelen. Papucsomat a kezemben lóbáltam, akartam, hogy mezítláb sétálhassak, érezzem a finom homok puhaságát talpamon. Langyos volt, simogatott.
Mintha Velem együtt élvezné, ezt az édes játékot. Lábujjaimat mélyebbre fúrtam, jól eső érzés volt, ahogy közötte utat törve magának, áthalad, mint híd a folyón. A nap korongja nyújtózkodva indult izzó gömbként fel a végtelenbe, hogy fényét látva, be tudjam szippantani, és teljességgel eluralkodjon bennem a szétszórt sugarak varázsa. A sugaraké, mely bejutott minden ízembe, hogy fészkét megágyazhassa. Hogy annyira bennem élhessen, hogy átjárja minden porcikámat, és bőröm sugározza kifelé azt amit érzek, hogy láthatóvá váljon. Láthatóvá, s bár megérinteni csak képletesen lehet, áradjon, terüljön szét, amerre lépek, és adni tudjam, azt hogy a színtelen árnyékot felválthassa…
Felé induljon, és elé állva szórja rá leheletét, páraként csillanjon meg körvonala. Tüzes tekintete, vonzza magához és úgy igézze meg, úgy, hogy egyre kisebb körvonalban rajzolódjon köré. Suttogja el, a fényben érdemes megmártózni, hogy amikor egy langy eső permetezi, képes legyen csillogni és a szivárvány kapuján lábujjhegyen bebocsátást kérjen. Bebocsátást kérjen, abba a világba ahol a narancsos korong eltünteti az árnyékot, mert felér oda arra a csúcsra ami teljességgel tükröződik. A fény, és az árnyék találkozása. Egy olyan nász, mely egymásba olvadva megszüntet körülötte mindent.
Burokba zárja sajátos világát… és él.