Fenyőág!

Egy őszi nap volt, már elmúlóban volt mindaz, amit szeretek, a napsütés a meleg levegő, a lágy szellő, de a fiatalságom csak most kezdődött. Épphogy húsz múltam és nagyon élveztem. A vonat száguldott velem és én a saját tükörképem, néztem az ablakban ahelyett, hogy az elsuhanó tájban gyönyörködtem volna. Tele reménnyel mentem a messzeségbe, mert tudtam, hogy látom őt, és együtt töltjük a hétvégét. Végre kapok tőle ajándékot. Sokáig udvarolt, úgy ahogy abban az időben megengedett volt. Sajnos nem volt egy romantikus alkat ezt mindig hiányoltam benne, ajándékot sem kaptam tőle soha az évek alatt, ezért is voltam most annyira boldog. Duna parti séták mindig nagyon szerettem, mert közben nagyon jót elbeszélgettünk. A találkozásunkkor azonban egy fenyőágat adott nekem. Mindig is fanyar volt a humora, na de rózsa helyett fenyőág, hihetetlen. Olyan megalázónak éreztem. Végre kapok ajándékot tőle annyira, vágytam már rá és az is egy vacak fenyőág Ez nekem már sok volt, és veszekedni kezdtem vele, hogy miért nem tud kicsit romantikusabb lenni, legalább egy ibolyát adott volna még az is jobb, mint egy fenyőág. Nem szólt semmit. Otthagytam, és többé nem kerestem. A szívem kemény lett, mint a kő nagyot csalódtam és többé senkinek sem volt benne helye csak felszínesen. Igazán már nem tudtam érezni, olyan volt mintha azzal a fenyőággal átszúrták volna a szívemet, és hogy ne vérezzen el gyorsan egy falat, húztam köré. Így telt el az élet is. A csalódásom felemésztett és olyan ember lett belőlem amilyet soha nem szerettem volna lenni, egy öreg megfáradt, szívtelen zsörtölődős szüfrazsett.
Egy őszi napon ültem a vonaton az utazás utáni szeretetem megmaradt bennem. Az út felénél leült mellém egy idős ember, nem éppen az ideálom, de jól el lehetett vele beszélgetni, legalább nem unatkozom addig, bár a tájat is szívesen néztem volna, már a tükörképem annyira nem vonzott. Váratlanul megkérdezte, hogy melyik a kedvenc növényem. -Nekem már régen nincs olyan -válaszoltam. Ő a fenyőt mondta és azért mert örökzöld, nem számítanak az évszakok, mindig ugyanaz marad, ÖRÖKKÉ zöldell, még télen sem alszik el, amikor már virág nem hajt, és a fák lehullajtják leveleiket és megpihenve roskadoznak a hó alatt, de a fenyő örökké zöld és soha nem változik meg. Belenéztem a szemébe, az örökké tengerkék szép nagy szemeibe. Hirtelen belenyilallt a mellkasomba, éreztem végre, újra élek, most már mindent értek ráborultam és úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.