Ferenc első napja az iskolában I.

I.
Reggel háromnegyed hétkor léptem ki a bejárati ajtón, az utcán már várt rám Ferenc. Előző este beszéltük meg, hogy mindenképp együtt megyünk iskolába. Ő szeretett volna elsőként megérkezni az osztályba – s ha lehet az iskolába is –, ezért döntöttünk végül a korai időpont mellett. Én magam még sapkát is húztam (jórészt édesanyám követelésének eleget téve), míg Ferenc a csípős hideg ellenére is mindössze kapucnis pulóverben várt rám. Magas bakancsának fűzőjét – szokásához híven – most sem kötötte be, így az szabadon lengett. Csak közelről lehetett észrevenni a beleállított apró szegecseket. Hosszú fekete nadrágot viselt, melyre mindkét térdénél Baphomet-pecsét volt vasalva, az elülső zsebekből pedig láncok vezettek az egyik hátsó övtartóhoz. Felül a már említett kapucnis pulóvert viselte, melyet kedvenc zenekara, a Misfits logója díszített. Kezére aznap reggel is a speciális kesztyűjét (csak mutató- és kisujja volt, a többi ujja le volt vágva) húzta. Sapkát nem viselt, bár kirívó hajviselete miatt nem is tudott volna. Oldalt ugyanis teljesen rövid haja volt, felül viszont fejbúbjától kezdve előre egyre hosszabb, és körültekintően volt felállítva, egyfajta ívet alkotva. Tarkóján is – fejtetőjéhez hasonlóan – csupán középen volt hosszú haja, ez pedig öt copfba volt fogva, melyet nem hajgumi, hanem nagyon erős zselé tartott formájában, hogy aztán szabadon húzza le a gravitáció.
Finom biccentéssel köszöntött, majd elindultunk az iskola felé. Iskolatáskája meglehetősen könnyűnek látszott, főleg az enyémhez képest.
– Felkészültél a fogadtatásra? – kérdeztem tőle vacogva.
– Nem is aggódtam miatta – válaszolt Ferenc. Az elmúlt öt napban megismertem annyira, hogy tudjam, nem valami szószátyár egy fiú. Most azonban, meglepetésemre, folytatta. – Úgyis én leszek az újfiú, akire mindenki kíváncsi lesz, és úgy fognak nézegetni, mint valami cirkuszi majmot.
– Hát igen. De ha túléled az osztályfőnök bemutatóját, akkor nyert ügyed van.
– Miért? – kérdezte kissé ijedten, ám én kétségek közt hagytam. Osztályfőnökünk nagyon érdeklődött az érzéseink iránt, amit Ferenc ki nem állhatott.
Ötperces séta után (bár mindketten inkább a friss jégen csúszkáltunk) értük el a kétemeletes épületet. Ránéztem az órámra: 6:51. Még soha életemben nem voltam ilyen korán iskolában. Gyorsan lementünk az öltözőbe, ahol cipőt váltottam, kabátomat pedig egy szögre akasztottam. Ferenc a falnak támaszkodva várt rám – ő nem hitt az ilyesféle dolgokban, mint az áthuzakodás.
Osztályunk a második emeleten volt, ráadásul lift sem volt az iskolában, így lépcsőznünk kellett a pincétől. Én kettesével vettem a lépcsőfokokat, Ferenc két ugrással teljesített egy lépcsőfordulót.
– Erre muszáj leszel megtanítani – konstatáltam, majd lemellőztem, hogy kinyithassam előtte az ajtót. – Itt fogsz ülni – mutattam a tábla előtt álló padra, majd csendben hozzátettem. – Marikával.
Marika az osztály egyik lánytagja volt, és hát se nem a szépségéről, se nem a gyors észjárásáról lett híres. Ferenc szó nélkül ült le az egyik székre, lábát felrakta a padra, kényelmesen hátradőlt, elővette mobilját, és a legnagyobb nyugalommal kezdett zenét hallgatni. Én az ablakhoz léptem, kinyitottam, és kihajolva vártam az osztálytársaimat.
Mint mindig, most is a bejárók érkeztek meg elsőként, nem sokkal hét után. Amint észrevettem őket, intettem nekik, majd a helyemre ültem, és nekidőltem a radiátortartónak.
– Jönnek – jeleztem Ferencnek, ám ő nem tanúsított érdeklődést.
Körülbelül két perc múlva érkeztek meg az osztálytársaink, és mindnek tátva maradt a szája. Főleg persze Marikának…