Ez a történet még jóval a Terminátorok kora előtt játszódik. A hiteles rege azt bizonyítja, hogy már a középkorban is léteztek acélos izomzatú szuperkatonák, akik megküzdöttek a gonosszal, és mindig a megfelelő helyen voltak, a megfelelő időben, hogy vigyázzanak a biztonságunkra, s megmentsék a világot.
Az Úr ezernégyszázharmadik esztendejében
Rambo 23 Béla nagyon örült neki, hogy kapott végre egy szabadnapot. Két hete az elsőt! Ma szerencsére annyit alhatott, amennyit csak akart. Bizony nehéz dolog volt felkelővezérnek lenni! Nem szívesen vallotta be magának, de néha valósággal gyűlölte az állását.
Régebben utcazenész volt, ráadásul úgy érezte, hogy kivételesen tehetséges! Ez a megérzése pedig egy cseppet se volt alaptalan, mivel remekül keresett, tekintve, hogy a "szakmában" ő volt az egyik legjobb. Kapualjakba trombitált, és fizettek neki, hogy ne csinálja – azt a foglalkozást sokkal jobban csípte. Ám ez a mostani… finoman fogalmazva is hagyott némi kívánnivalót maga után.
Ő valójában sosem akart felkelővezér lenni! Az igazság az, hogy fel sem akart kelni, mert imádott délig aludni. Neki aztán döröghettek az atombombák, úgy hortyogott, akár egy kábszeres mormota. A nagyapja viszont sajnos egyre hevesebben unszolta szegényt: állandóan ütötte a fejét egy kardántengellyel, miközben azt sulykolta bele, hogy a felkelővezérség gyönyörű szakma! Ezt a gyakorlatot hosszú éveken keresztül folytatta, mígnem a „tehetséges” kis unoka beadta végül a derekát.
Béla sosem felejti el azt a kínkeserves napot. Egy verőfényes délutánon történt a dolog. Odament hozzá a nagyapja, és azt mondta neki, hogy egy váratlan ötlettől vezérelve asztrológiával kezdett foglalkozni. Ez az elhatározás állítólag egy földöntúli ihlet hatására érkezett, amit persze nem bánt meg az öreg.
– Akarsz jóslatot hallani? – kérdezte mosolyogva.
– Egyáltalán nem!
– De én egy nagyon fontos dolgot olvastam ki az imént a csillagokból!
– S mi lenne az?
– Neked az a sorsod, hogy felkelővezér legyél!
– Nem mondod! Ez hihetetlen!
– Örülsz neki?
– Egy cseppet sem, ugyanakkor erősen kételkedem a szavaid őszinteségében.
– És miért? – emelte meg ösztönösen a nála levő baseballütőt az öreg.
– Miért?! – kiáltotta magából kikelve Rambo 23. – Mert fényes nappal van, fater! Nem tűnik fel?! Én egyáltalán nem látok csillagokat!
Az öreg ekkor fejbe vágta a baseballütővel, hogy csak úgy kongott.
– Na, most már csillagokat látsz! – szögezte le magabiztosan.
És valóban csillagokat látott! Rögvest ki is olvasta belőlük, hogy muszáj elvállalnia a munkát, mert ez így már nem mehet tovább! Addigra azonban rengeteg ütést kapott a fejére, ami megártott neki egy kissé, de a szakmájában ez egy cseppet se zavarta, mivel a dolga csupán annyi volt, hogy felkeltse az embereket. Az ébresztőórákat sajnos rendszeresen a falhoz vágták. Ezentúl viszont őt vágták a falhoz, ám ehhez már hozzáedződött a nagyapja révén.
A legkorábbi felkelőket fél négykor ébresztette, majd jöttek a négy órások, és így tovább. Nyolc órakor végzett a munkával, ami egyáltalán nem volt nehéz, csak ne kezdődött volna olyan korán – ezt utálta a legjobban.
Ma viszont nem csinált mást, mint az ágyon heverészett, s közben Droméliáról ábrándozott – ő volt az álmai nője. Alig fél éve látta meg a drágát, amikor a királyi udvarban átmenetileg ő volt a felkelővezér. (Annak az Oroszlánszagúnak egyébként saját embere volt, ám ő éppen megbetegedett akkor, és neki kellett helyettesítenie.) Nem szívesen tette, de nagy úr a szükség. Ám azt álmában sem hitte volna, hogy egy lélegzetelállító szépségre fog lelni a királyi udvarban!
Mikor legelőször meglátta Droméliát, hatalmasat dobbant a szíve. Úgy érezte, megtalálta a világ legszebb nőjét! Csak így egyszerűen. A feje tetejétől a lábujja hegyéig maga volt a csoda! Csimbókos haja szanaszét állt, duzzadt tőgyei tömlőként lógtak a hordóhasára, diszkréten szőrös mellkasa egy keskeny csíkban kilátszott a divatos rozmárbőr felsőrészből, kőkemény bicepszeit még egy díjbirkózó is megirigyelte volna, vaskos combjai összeértek, hogy alig tudott menni tőlük, széles csípője pedig állandóan beleakadt az ajtófélfába, amikor átsétált a nagyterembe. És mindezek tetejében isteni ragyák borították az arcát! Volt köztük piros, de érett, fehér színűek is elég rendesen.
Találkozásuk pillanatában háttal állt neki a drága, és egy tükör előtt szépítette magát. Épp az orrszőrzetét szedte ki… természetesen harapófogóval. 23 Béla nehezen bírt a gerjedelmével, és rögvest megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve egy kis hentyem-pentyemhez? A szépség ekkor csak annyit felelt rá, hogy meg ne próbáljon hozzáérni még egy ujjal sem, ellenkező esetben egy csettintésébe kerül mindössze, és a lábai előtt heverő dobermann tüstént kitépi a légcsövét.
Aztán a fejéhez vágott egy kalapácsot, amikor mégis túl közel merészkedett hozzá. Ez a szűzies védekezés természetesen csak még inkább felkorbácsolta Rambo úr vágyait. Úgy érezte, reménytelen szerelembe esett.
Azóta hosszú hónapok teltek el, ám Droméliát még kardántengellyel sem lehetett kiverni a fejéből. Most is, amint az ágyon heverészett, csak ő járt az eszébe.
– Figyelem, figyelem! – harsant fel a váratlan ordítás. – Itt a Délelőtti harsona! A gonosz tűzokádó elrabolta Barbicicát! Magas jutalom a megmentőjének! Csak tessék, tessék! Friss a hírek! Mindössze két euró!
Béla hirtelen megélénkült. Kiszaladt az utcára és magához intette az újság árust.
– Gyere csak ide! Adj egy lapot!
A pasas kitépett egy lapot az egyik harsonából.
– Te kisegítő iskolába jártál? Egy újságot kérek!
– Jól van, jól van! Két euró lesz!
– A forint már nem jó?
– Talán buta vagyok, de hülye azért nem.
– Itt a pénz, a fene a pofádba!
Kifizette, majd lelkesen olvasni kezdett.
– Magas jutalom üti annak a markát, aki… te jó ég, ha megmentem azt a szárnyas egeret, talán elnyerhetem Dromélia kezét!
– Te akarod megmenteni a királylányt? – kérdezte csodálkozva a hírlapárus. – Most kettőnk közül ki a hülye? Az a sárkány nem akárki! Pár éve ő volt a szupernehézsúlyú szkander világbajnok. Hetekig cikkeztek róla.
– Mindenki legyőzhető.
– Na persze.
– Képzeld el, én sem vagyok akárki! – sértődött meg Béla. – Rendesen ki vagyok képezve! Megtanítottak célzás nélkül, csípőből lekaszálni embereket gépfegyverrel, megtanítottak arra, hogy a sebeimet fájdalom nélkül összevarrjam, és elképesztő ütéseket bírok ki. Engem már kalapáccsal is vertek fejbe!
– Ez megmagyaráz néhány dolgot.
– Hol találom a tűzokádót?
– A hegytetőn lakik, túl a csúcson.
– Köszönöm, barátom, indulok tehát! Sietnem kell, mert én akarok az első lenni, aki megmenti a királylányt!
– Attól ne félj! Nem fognak tolongani.
Rambo felkerekedett, és elsétált egészen az égig érő hegy lábáig.
– Legalább egy mozgólépcsőt raktak volna ide – dünnyögte szórakozottan.
Persze a sárkánynak könnyű dolga volt, hiszen tudott repülni.
– Na, jó, akkor felmászom! Ez egy függő játszma lesz.
Nekiveselkedett és feltornászta magát egész a hegytetőig. Hamar meg is találta a megfelelő barlangot. A kéményből füst áradt. Kopogás nélkül rontott be az ajtón.
– Most véged van, te féreg! – kiáltotta harsányan. – Te százlábú, te pondró! Te svábbogár, te csúszómászó!
A sárkány éppen súlyzózott. A tricepszeit erősítette. Ledobta a vasakat, és megtörölte verítékező homlokát.
– Tegyük most félre az evolúciót – közölte nyugodtan. – Mi járatban vagy erre, jó barát?
– Jöttem a királylányt megmenteni!
– Megint a régi nóta? Sajnos elkéstél picit.
– Már megetted, te falánk hernyó?!
– Mondtam, hogy hagyjuk az evolúciót! Nem ettem meg, hanem megtettem titkárnőnek. Nehéz a manapság eligazodni a bürokrácia útvesztőiben. Egy rakás időt megspórolok vele. Nyomtat, gépel, kávét főz és bedől. Nem végezte el ugyan a titkárnőképzőt, de mindent meg lehet tanulni.
– Nem hagyom, hogy ezt tedd vele, te… na, jó, hagyjuk a törzsfejlődést! Mérkőzzünk inkább meg!
– Rendben! IQ teszt legyen, vagy sakkparti?
– Ezt nem értem.
– Csak viccelni próbáltam. Legyen akkor bajvívás, vagy birok.
– Hagyjuk inkább az inteligencicás dolgokat – kérte Rambo. – Én arra gondoltam, szkanderral is eldönthetjük, ki legyen a győztes!
– Neked elmentek otthonról? Szerintem ne nagyon számíts Nobel-díjra a közeljövőben! Tudod, ki vagyok én?
– A szupernehézsúlyú szkander világbajnok.
– Akkor miért…
– A saját sportodban akarlak megverni.
– Legyen, ahogy akarod, nagyképű lovag! Itt a mancsom, nem disznóláb!
Rákönyökölt az asztalra. Béla egy darabig félénken bámulta, majd megragadta a felé nyújtott kezet.
– Kezdhetjük?
– Várj, megfordítom a baseballsapkámat. Most már oké!
Neki veselkedtek! A két hős másfél órán keresztül erőlködött, majd a tűzokádó keze nagyot koppant az asztallapon. Hirtelen csak krákogni tudott.
– Ez egyszerűen képtelenség! – nyögte ki végül. – Nem győzhet le egy amatőr!
– Sajnos már legyőzött – mosolygott Rambo 23. – Hol az a szárnyas egér?
– Benn a másik szobában.
Béla kihozta Barbicicát, és egyszerűen otthagyta a magába roskadó sárkányt, aki teljesen összetört a vereség miatt.
Mikor visszaértek az udvarba, Oroszlánszagú, talán mondanom se kell, hogy nagyon megörült nekik, ám ekkor rögvest megkérték a leánya kezét, amitől megijedt egy kissé. Ám amikor rájött, hogy melyik gyermekéről van szó, tüstént igent mondott – így legalább nem neki kellett élelmeznie Droméliát.
Másnap hetedhét országra szóló menyegzőt tartottak, ahol mindenki ehetett, ihatott, ha kifizette, aztán egy reggelig tartó orgia vette kezdetét, melyben az egész udvar részt vett.
Aztán persze boldogan éltek, míg meg nem haltak, a sárkány pedig gyúrhatott tovább, hogy visszavágjon Rambo 23 Bélának. Na, itt a vége… foss el véle!