Fogadáson

Néhány fogadáson megfordultam a múltszázad ’70-es, ’80-as éveiben, mint áruházigazgató, ezek többnyire szakmai bemutatók utáni szolid fogadások voltak az akkori Hotel Interkontinentálban, ritkábban a Hotel Békében. A fogadás, amit most elmesélek egészen más, és máig emlékezetes történet.

Ahhoz, hogy értehtő legyen legalább két szereplőt röviden be kell mutatnom.
Az egyik Laci az unokabátyám, aki ’56-ban hagyta el az országot régóta New Yorkban él, (nála tölthettem két hónapot, erről szól „Két hónap New Yorkban” című korábbi munkám). Nos róla csak annyit, hogy általa kerültünk a nejemmel együtt erre a máig emlékezetes eseményre.
A másik szereplő Rizsa,Laci ifjúkori barátja, persze van rendes neve is, B. Istvánnak hívják, de így nem sokan ismerik, Rizsa néven szerzett magának „országos ismertséget”, de ki is ő?
Egy gyermekkori baleset miatt az egyik lába vagy 10-15cm-el rövidebb, mint a másik, ennek ellenére grund szinten még focizott is, nem is rosszul. A későbbi feleségét Mártát, akit ő csak „Smártaként” emlegetett, a strandon kérte meg derékig vízben állva, Márta igent mondott, csak mikor kijöttek a vízből látta a jelentős testi hibát, de akkor már késő volt. Az „országos hírnév”onnan származik, hogy a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a honi kosárlabdázásban is megjelentek színes bőrű játékosok, akik, ha szabálytalankodtak, vagy pontot szereztek a hazai csapat ellen a közönség huhogni kezdett, Rizsa pedig kijárt az Olaj meccseire, és ő nemcsak huhogott, és fütyült hanem az oldalvonal mellett futó fekete bőrű játékosnak bedobott egy köteg banánt. Ami ezután történt a Tiszaligetben azt nem nehéz elképzelni, legyen elég annyi, hogy súlyos büntetést kapott a hazai csapat, és a csarnokot néhány mérkőzésre be is tiltották. Rizsa pedig nyilatkozott TV-nek, rádiónak, újságoknak, hogy ő nem akart ilyen bajt keverni, „hát így lett Rizsa világhírű, és így került be a történelembe”, ahogyan ezt később szeretett unokabátyám aposztrofálta.
Történetünk idején Rizsa sertéshizlalással foglalkozik, van két lova meg egy lovas kocsija, amivel az állatok takarmányát szállítja, és a lakosságnak is vállal fuvarozást. Sok a balhé körülötte, de ez egy másik történet.

No de lássuk azt a bizonyos fogadást.
1982 júniusában vagyunk. A munkahelyemen telefonon keresnek, felveszem, Laci szól bele, majd’ elejtem a készüléket, hiszen mindig otthon, és általában hétvégén szokott hívni, igaz, hogy két, három hete már nem beszéltünk. A telefonbeszélgetés lényege, hogy cirka három hete itt van Magyarországon, de rengeteg dolga volt, ezért nem jelentkezett korábban, a kérése, pedig az, hogy holnap délre fel tudnék-e menni érte a Hiltonba, megebédelünk, aztán haza jövünk, tudod sok a csomagom, szóval segíts haza cuccolni, a többit majd elmesélem. Másnap néhány perccel tizenkettő előtt érkeztem, lepakoltunk a kocsiba, majd elmentünk ebédelni, az ebédnél előadta, hogy miért is nem jelentkezett előbb.
Ismerőse egy magyar származású amerikai filmproducer filmet forgat Magyarországon, mivel ő évtizedek óta nem járt itthon Lacit kérte meg, mert tudta, hogy ő éves gyakorisággal jár haza, segítsen eligazodni a hazai viszonyok között, tehát amolyan intézőnek, mindenesnek kellett lennie.
A forgatás tegnap befejeződött, a producer és barátnője Miskolc-Tapolcára mentek néhány napra pihenni, ezért most én is hazamegyek, de egy hét múlva a sikeres forgatást megünneplendő fogadást ad itt a Hiltonban, amelyre ti is meg vagytok híva a feleségeddel.
A meghívást köszönettel elfogadtam, és indultunk haza.
2.

Néhány nap elteltével Laci azzal állt elő, hogy mi lenne ha a Hiltonbeli ünnepségre elvinnénk Rizsát is? Ezen nagyon meglepődtem, de Laci meggyőzött, és meggyőzte magát is, hogy jó móka lesz, meg tud ő viselkedni, mármint Rizsa, és majd mellém ülteti, hogy ha kell vigyázzak rá. Így aztán az „új feladatra” tekintettel magam is izgalommal vártam a péntek délutánt.
A megbeszélt időben mentünk Laciért, majd felvettük Rizsát, és irány a főváros. Fél négy tájban értünk a szállodába, Laci megtudakolta, hogy rendelkezésre állnak-e a lefoglalt szobák, majd elkérte a kulcsokat. Letusoltunk, átöltöztünk, némileg megnyugodtam, mert Rizsát még soha nem láttam elegánsan öltönybe, nyakkendőbe, konszolidáltan nézett ki, és úgy is viselkedett. Ezután megtekintettük a világszínvonalú hotelt, és vártuk a vendégeket. A meghívókon délután hat óra szerepelt, és a Hilton Kalocsa termébe szólt a meghívás. A terem gyönyörű, az egyik falon kalocsai motívumokkal díszített freskó, máshol hasonló fotók, az étkészletek is az említett virágmintákkal díszítettek. A terítést U alakban oldották meg a freskó alatti rész az asztalfő, itt foglal majd helyet a producer és közvetlen munkatársai. Mi az U egyik szárán kaptunk helyet, bal oldalamon ül Rizsa, jobbomon a nejem, majd Laci, aki persze nem ül, ő rohangál, ellenőrzi, hogy minden rendben legyen A meghívottak háromnegyed hat körül kezdtek szállingózni, a pincérek mindenkit a helyére kísérnek, és már öntik is a kívánt aperitifet, amit rögtön utánatöltenek, amikor a pohár kiürül. Ebből később némi probléma adódik, a Laci melletti széken egy nagydarab vörös képű, és vörös hajú férfi ül, nagyhangú, kissé ellenszenves, Camparit iszik, de úgy, és annyit mintha sör lenne, a vele lévő párja többször figyelmezteti, de hiába. Velünk szemben két középkorú hölgy foglal helyet, kedvesek, aranyosak, de van bennük valami nem ide való, öltözékük, sminkjük, hanghordozásuk, természetes affektálásuk a XX.század elejét idézi, ezzel együtt szimpatikusak, szórakoztatóak. Közben megtelik a terem, már csak a főnököt, és kíséretét várjuk, néhány pillanatra Laci is leül közénk, közben Rizsa kimegy a mosdóba, Laci megragadja az alkalmat, s a két hölgy felé fordulva, mintegy bizalmasan súgja, a barátom Rizsa nagyon visszafogott, pedig lovai vannak, és versenyistállót tart fenn, csak most kicsit szerény, persze én majd belefúlok az italomba. Elképzelem Rizsa két gebéjét az Epsoni derbin. Közben Laci elmegy, Rizsa meg visszaérkezik, látja, hogy fuldoklom, megkérdi
-mit nevetsz?- a szemed a pályán legyen, és az ajtó felé mutat, ahonnan érkeznek a film főmunkatársai, a menedzserrel az élükön.
-Nem nevetek, mondom bizonytalanul.
Közben a főnökség elfoglalja a helyét az asztalfőn, Laci megkocogtat egy kristálypoharat, elhalkul a terem, a „főnök” szólásra emelkedik, beszél a forgatás viszontagságairól, a technikai nehézségekről, dicséri a stábot, és örömmel jelenti be, hogy a forgatásnak vége, és most ünnepelni vagyunk itt. Lelkesen megtapsoljuk, majd az átmeneti csendet nagy robaj töri meg, a vörös képű, és hajú „Camparibajnok”becsúszik az asztal alá, és nem is próbál kijönni onnan, két pincér kihúzza, de nem tud lábra állni, a hóna alá nyúlnak és végig vonszolják a helyiségen közben, fellöknek egy kalocsai népviseletbe öltöztetett bábút. Kezd egy kissé kínos lenni a dolog. Az egyik hölgy ártatlanul megkérdi, lehet, hogy meghalt? Rizsa kapásból válaszol. Á dehogy, csak neki mára már lefőtt a kávé.
Kisvártatva felszolgálják a vacsorát, amit jó étvággyal elfogyasztunk, majd kedélyes beszélgetés veszi kezdetét, és éppen ezért maradt ez a fogadás nekem máig emlékezetes.

3.

Történt pedig, hogy a szokásos udvariassági körök után visszatérve asztalunkhoz az említett két hölgy szinte egyszerre Rizsához fordulva naivan, a maguk affektálós, mulatságos hanghordozásával kérdezik „na és hogy vannak a pacik Rizsa úr”?
A kérdésen maga a kérdezett lepődött meg legjobban, még hogy ő úr, pláne Rizsa úr,- jómagam is alig tudtam komoly maradni, hiszen neki az utóbbi harminc évben senki nem mondta, hogy úr, egyébként is megvetette az urakat, ő maga pedig soha nem akart úr lenni.
-Most meg jön ez a két lökött csaj a pacikkal, egyáltalán honnan tudják, hogy vannak lovaim.
Miközben ezen morfondírozik, eszébe jut, hogy illik megköszönni az érdeklődést.
-Köszönöm jól vannak,- ezzel a maga részéről a témát lezártnak tekintette,- nem úgy a két nő.
-Rizsa úr, és legközelebb hol indulnak a pacik?
-Hogy, hogy hol, hát az istállóból a tüzépre, vagy moslékért, vagy ahová kell.
-A versenyistállóból a tüzépre?
-Miféle versenyistállóról beszélnek hölgyeim?
-A maga lovardájáról, a versenyparipáiról, és versenyistállójáról. –Vörösödött a fejem, a rosszullét kerülgetett, nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessem el magam, de végre Rizsának is leesett a tantusz, rájött, hogy ebben a versenyistállós sztoriban a Laci „keze”van.
-Jaj drágáim, kegyedéket nagyon megvezette ez az én barátom, mert nincs én nekem versenyistállóm, meg nem is versenyeztetek én senkit, és semmit, igaz, hogy van két rossz gebém, meg egy stráfkocsim, amivel néha fuvarozok, meg a disznóknak a takarmányt szállítom haza, mert disznóhizlalásból élek, amúgy meg egyszerű kocsis vagyok.A nők megrökönyödve hallgatták, majd szinte egyszerre tört ki belőlük:
-Rizsa úr, maga nagyon szerény ember, ámbár ravasz is, mert ma már nem kell letagadni, ha valakinek versenyistállója, meg versenylovai vannak.
Rizsa még próbálkozott meggyőzni őket egyszerű kocsis mivoltáról, de a két hölgy éjfél felé úgy állt fel az asztaltól, és úgy búcsúzott el Rizsától, mint egy híres impresszáriótól, akinek versenylovai futnak Európa szerte.
Így lett akarata ellenére Rizsa versenyistálló tulajdonos 1982 nyarán a Budapest Hilton Kalocsa termében.