Foltozda

Csendesen guggolt a sarokban, és közben a földön előtte heverő szívet varrta, foltozta. A saját szívét. Mivel a művelet már szinte a 'kezében volt', hiszen ezt a szakmát tanulta évekig, a mechanikus mozdulatok nem vették el figyelmét a kavargó gondolatairól.
A szoba nem volt valami világos, a redőny is félig le volt húzva, villanyt kapcsolni mégsem volt kedve. Igazából úgy érezte, túl messzi van a villanykapcsoló, és hogy odáig elérjen, ki is kellene egyenesednie. Ehhez most egyáltalán nem fűlött a foga. Néha fel-felpillantott, de ez a biztonságos gubódzás annyira jóleső volt számára, hogy esze ágában sem volt megmozdulni.
Magának azzal magyarázta, hogy éppen ráérzett a munka lendületére, pontosan tudja, hová milyen folt való, és egy esetleges művelet-félbehagyás kockázatot jelent az eredmény sikerességére való kilátásokban.
Az ablak félig nyitva volt, így a lombok susogása, és némi emberi zsivaj is behallatszott. Nem is érdekelte, sőt zavarta az élet gondtalan megnyilvánulása. Neki dolgoznia, koncentrálnia kell!
Miközben a keze járt, eltöprengett, milyen út is vezetett ehhez a balesethez. Egészen egyszerűen óvatlan volt, ezt már neki is be kellett látnia. Csakúgy, minden formaság, elővigyázatosság és ellenőrzés nélkül, fogta a szívét, és kitette az asztal közepére. Persze, nem magának, de azt gondolta, kettejük örömére. Valahogy úgy érezte, hogy itt a szobában, a falak között nagy baj nem érheti. És persze a bizalom, amely így utólag nagyobb volt, mint ildomos. Fel sem merült benne, hogy egy ilyen helyzetben is csak ő ügyelhet magára, azt hitte, egy ilyen közösség és összetartozás dupla figyelmet jelent.
Jelentett is volna, ha ez valóban összetartozás…
Már alig várta, hogy a napfényre léphessen, megújulva, s érezze, minden a helyén van! De amint ezt kigondolta, még aprólékosabban mélyedt a munkájába, még lassúbbakká váltak mozdulatai, mintha a precizitás titka a mérhetetlen vontatottságban rejlene. Többször ellenőrizte a foltok nagyságát. Néha, mikor egy sárga virágos folthoz nyúlt, gyorsan arrébb is tette, "..nem, nem, ide kockás való…" dünnyögte halkan, hogy meggyőzze magát a látvány ellenében.
Ebben a pillanatban égi intő jelként érkezett egy tűszúrás a középső ujjába. "Ó, hogy a forgószél vinne innen ki!"- kiáltott a szív fölé hajolva dühösen.
Aztán hirtelen csendbe lett. Megsajnálta. Tudta, csak ő segíthet rajta.
És csendben, szótlanul, guggolva végezte tovább a megújítást.